Maszkos, állig felfegyverzett rohamrendőrök rángatták végig hátracsavart karral, megbilincselve Pristina főutcáján a szerb kormány egyik tagját. Mindez még hétfőn történt, fényes nappal, miután Marko Djurić, a szerb állam Koszovó-hivatalának vezetője részt vett egy megbeszélésen a szerbek lakta Észak-Mitrovicában. Ott rontottak a városházára a koszovói rendőrség különleges műveleti egységének, a ROSU-nak a kommandósai, és némi dulakodást követően Pristinába szállították Djurićot. Az épületben 32 civil sérült meg, közöttük több újságíró, szerencsére egyikük sem súlyosan. Pristinában állítólag azért rángatták végig Djurićot a főutcán, mert már kiszálltak a rendőrautóból az ügyészség épülete előtt, amikor az utasítás érkezett, hogy inkább a rendőrségre kísérjék. Djurićot még aznap kiutasították az országból, és visszatért Belgrádba.

A történet a Balkánon szokásos „úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött.” Ha nem is megyünk vissza időben a Rigómezei csatáig (1389), annyit azért el kell mondanunk, mi volt a közvetlen előzménye Djurić meghurcolásának. Hivatalosan illegális határátkelésért tartóztatták le. Szerb politikusok egyelőre nemigen tudnak másképp Koszovó földjére lépni: ha valamelyik határátkelőn közlekednének és kapnának az útlevelükbe koszovói pecsétet, akkor azzal elismernék Koszovó államiságát, ilyen csúfság pedig nem eshet meg szerb politikussal. Koszovóba azonban be lehet jutni más, „csempészútvonalakon” is Szerbiából, Djurić is nyilván így került a határtól mintegy 40 kilométerre fekvő Mitrovicába. (Djurić és néhány más belgrádi politikus, köztük Aleksandar Vulin szerb védelmi miniszter amúgy is név szerint ki vannak tiltva Koszovó területéről.)

A csempészútvonalak létezését a koszovói hatóságok egyelőre kénytelenek hallgatólagosan eltűrni, leginkább azért, mert a szerbek lakta északi tartományokban egyszerűen nem uralják a helyzetet. Bár a KPS, a koszovói rendőrség integrálta a szerb rendőröket, azaz a szerbek lakta területeken nagyrészt KPS-egyenruhás koszovói szerb rendőrök járőröznek, a lojalitásuk nem száz százalékos. Nem léphetnek át egy vörös vonalat – amit továbbra is Belgrádban húznak meg. Ezen az állapoton csak erőszakkal lehetne változtatni, ez azonban beláthatatlan következményekkel járna.

Korábban is történtek provokációk szerb részről, tavaly januárban például, a szerb elnökválasztási kampány előtt egy olyan szerelvény indult Belgrádból Mitrovicába, amit a szerb nemzeti trikolórra festettek át, és öles betűkkel, 15 nyelven írták rá, hogy „Kosovo je Srbija,” azaz Koszovó Szerbia része. A vonatot a ROSU egységei várták a határon, de az végül csak a határhoz közeli Raška városáig jutott, ott – állítólag Vučić személyes utasítására – megállították.

Dejan Anastasijević a BBC belgrádi tudósítója úgy látja, hogy ezek a provokációk egyaránt kedveznek mind Koszovó, mind Szerbia kormányának.

„A Belgrád és Pristina közötti virtuális háború valójában csak időhúzás és alibikeresés, miközben a végleges megoldás egyre messzebb kerül,”

írja kommentárjában Anastasijević.

A koszovói ellenzék egyik vezetője, a Vetëvendosje első embere, Albin Kurti a BIRN riporterének elmondta, szerinte Thaçi és Vučić összedolgoznak:

„Ez az egész csak egy mozi. Idejön Djurić, letartóztatjuk, aztán öt perc múlva már szabadon is engedjük, majd kijelentjük, hogy készen állunk a dialógus folytatására Vučić-csal, aki épp akkor terroristázott le minket. Ez így elég problematikus.”

Miközben brüsszeli közvetítéssel 2013 óta tárgyal egymással a két kormány, és bizonyos fontos kérdésekben meg is állapodtak, a legnagyobb jelentőségű megállapodások végrehajtása a gyakorlatban többnyire nem kezdődött meg. Mind a két fél gazdasági- és politikai előnyöket vár az EU-tól, és Albin Kurti szerint úgy gondolják, könnyebben érvényesíthetik az érdekeiket Brüsszelben, ha fenntartják azt a látszatot, miszerint Észak-Koszovó egész Európa puskaporos hordója, és csak a két államfő, Hashim Thaçi és Aleksandar Vučić személyes jóindulatán múlik, hogy a helyzetet kordában tartsák.

A Djurić-ügyből valóban mindkét kormány sikert tudott kovácsolni. Belgrádban mindenki láthatta, hogy milyen bevállalósak a szerb politikusok a „nemzeti érdekek” védelmében, az albánok meg csak provokálták őket a letartóztatással. Pristinában ugyanaz fordított előjellel: a koszovói politikusok milyen bevállalósak a kemény fellépéssel a „nemzeti érdekek” védelmében, csak a szerbek provokálták őket a politikusuk illegális látogatásával.

És közben addig sem a valós problémákról esik szó, amikből valójában bőven található mindkét fővárosban.