Vitaindító iratában Szent-Iványi István úgy fogalmazott: a nyugati világ értékeit követő országoknak az az érdekük, hogy egy új biztonságos alternatíva megjelenéséig megőrizzék a világ rendjét. Véleményem szerint azonban nincs meg ez a luxusunk. A hidegháború utáni erőviszonyok átalakulása már most megváltoztatta a szereplők többségének érdekeit, sok esetben a demokráciához való viszonyukat is. Mindez nem jelenti azt, hogy a világ, ahogyan ismerjük eltűnik, azt azonban mindenképp, hogy a liberális demokráciák rendszerét az új erőviszonyokhoz igazítva újra kell gondolni – mégpedig ideológiai kihívóinak kritikáit is szem előtt tartva.

A világ rendje már most is változóban van, és nem biztos, hogy ki lehet húzni addig, ameddig van jobb koncepciónk. Ha valamit tanulhatunk a 90-es évek kelet-európai rendszerváltásaiból az az, hogy egy diszfunkcionális rendszer pillanatok alatt széteshet, megváltozhat, nem várja meg míg kész lesz az új forgatókönyv. Ilyen szempontból a kelet-európai térségnek különösen nehéz dolga van. Még az előző (előző két?) változáshoz sem alkalmazkodtunk, és máris nyakunkon a következő. A legjobb amit tehetünk, hogy amikor minden átalakul, proaktívan képviseljük érdekeinket, és megpróbáljuk testre szabni az újonnan létrejövő geopolitikai környezetet. Adja magát a kérdés azonban, hogy hogyan?

1989 márius 15.

Fortepan / TM

Elsősorban érdekeltté kell tenni a meglévő és potenciális szövetségeseinket abban, hogy Magyarország számára (is) kedvező megoldásokat fogadjanak el, és ebben nem kell szégyenlősnek lenni. Nem lehet eleve lemondani a politikaformálás igényéről. Nem az a realista megközelítés, amely abból indul ki, hogy úgysem lehet semmin változtatni, hanem az, amely a maga szintjén megpróbál hozzáadott értéket teremteni. Nem a lehetetlent kell követelni, de a lehetségest meg kell lépni. Forgatókönyveket kell gyártani, javaslatokkal élni, gondolatokat elültetni partnereink fejében. Ha ugyanis adódik egy versenyképes megoldás a gondolatok piacán, szövetségesek is adódnak hozzá.

Egy ilyen lehetséges forgatókönyv, ha megpróbáljuk elfogadtatni a demokráciák sokszínűségét, egészen pontosan azt, hogy Magyarország, akármennyire is vonzódik a nyugati érdekszférához, egyszerűen nem rendelkezik nyugatos hagyományokkal. Még, ha valamelyest képes is közeledni a mintához, a legjobb szándék mellett se tud úgy viselkedni, mint egy olyan régió, amelynek teljesen mások a történelmi tapasztalatai. Megpróbáltuk. Ahogy Ivan Krastev bolgár politológus is rámutatott, a  rendszerváltás óta eltelt idő erről – a nyugat utánzásáról – szólt. Az utánzás azonban elégedetlenséget szül, mert nem teszi lehetővé az önazonos viselkedést.

A magyarországi demokráciával szemben támasztott elvárások a 90-es évek geopolitikai erőviszonyainak kivetülése. Csakhogy azóta Magyarország is, és a világ is sokat változott. Kína és Oroszország felkerülésének a nagyhatalmi térképre azonban nem kell együtt járnia az erőhöz való vonzódással, vagy a nyugat elutasításával. Épp azért, mert a globális világrend nem egy vagy kétpólusú, lehetőség nyílik arra, hogy az ország megkísérelje saját mozgásterét bővíteni, amolyan önálló pólust létrehozni a térség hasonló előéletű nemzeteivel közösen.

Ebben segíthetne Richard Youngs nem-nyugatos demokrácia elmélete, amely eredetileg ugyan nem európai országokra született, ám úgy gondolom, mégis alkalmazható volna esetünkben. E szerint a demokratikus variációk a liberális demokrácia alapjaira épülő, helyi szinten kikísérletezett demokráciák, amelyek alkalmazkodnak az eltérő kultúrákhoz, történelemhez, valláshoz stb. Azaz a demokrácia mérőszintje nem az, ki mennyire nyugatos, hanem, hogy meg tudja-e valósítani ugyanazoknak az értékeknek a betartását saját hagyományai szerint.

Amit ma a szakma a demokráciák válságaként aposztofál, az részben a nyugatos és nem nyugatos demokráciák rendszerszintű megkülönböztetésének hiányából ered. A jelenlegi merev felosztás szerint egy ország vagy (liberális) demokrácia, vagy valami “más”, de ez a más már nem demokrácia, még ha nem is diktatúra. Úgy vélem, ezzel szemben minimum egy, de még inkább két új kategória kellene a demokráciák, illetve az autoriter rendszerek között létező, nehezen definiálható szürke zóna közé, ahol a demokráciák és a nem demokráciák közötti válaszvonal húzódik. Ez megkönnyítené a rendszerek besorolását.

Az alábbi módon lehetne csoportosítani a ma létező rendszereket: nyugati liberális demokráciák, nyugati nem liberális demokráciák (nem összetévesztendő az illiberális demokráciákkal), nem nyugatos demokráciák, valamint hibrid rezsimek, autoriter rezsimek és diktatúrák. Az első három kategória differenciálja a demokráciák körét, lehetőséget nyújtva annak elismerésére, hogy nem csak a liberális demokráciák lehetnek funkcionáló demokráciák.

Magyarország jelen állás szerint a nyugati nem liberális demokráciák körébe tartozna, mivel vitában áll a nyugatos liberális demokrácia modelljével. Ettől még azonban kiválóan együtt tudna működni a nyugati érdekszférával, egyáltalán nem törvényszerű, hogy geopolitikai értelemben oldalt váltana. Ha elfogadjuk, hogy az individualizmus érték, akkor azt is értenünk kell, hogy közös vonásaik ellenére a demokráciák is egyediek. Úgy gondolom, ha a liberális demokráciától eltérést büntető rendszerről elmozdulás történne egy inkluzív demokráciaértelmezés felé, az megakadályozná a Magyarországhoz hasonló rendszerek eltolódását a demokráciák és nem demokráciák között található szürke zóna irányába, egyben azt is, hogy ezt a feltörekvő nagyhatalmak kihasználják. Ha ugyanis nincs miért küzdeni a liberális demokráciák ellen, akkor megszűnik a motiváció az egyre szélsőségesebb szembenállásra. Ez mind a nyugati érdekszféra, mind a térség számára pozitív eredmény lenne.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ vezető kutatója