„Hannah még jól emlékszik arra, milyen akadályokat jelentett számunkra, amikor a család egyik fele az Európai Unióban élt, a másik meg azon kívül. És nehezen dolgozza fel, hogy a saját öccse és valószínűleg az anyja is Nagy-Britannia kilépésére szavazott, amivel megint kettészakítják a tágabb családot”

– mondja felesége dühéről Gergely Gábor, a Lincolni Egyetem docense, friss brit állampolgár, az öcsém.

Ahogy mi, testvérek is halogattuk a brexitről és az ő angol állampolgárrá válásáról szóló beszélgetést, úgy akadozott Angliában is a családon belüli kommunikáció. A házaspár egy ponton össze is szólalkozott. Hannah igazságtalannak érezte, hogy Gábor minden erejével igyekszik megakadályozni, hogy kibeszélhesse magából a haragot, és a brexit mellett szavazók jó részével szemben érzett undort. A férj viszont jó barátaik, Cathrine és Sébastien történetét ismételgette. Az angol nő és a francia férfi Nagy-Britanniában alapított családot, ott jártak iskolába a gyerekeik, jól működő vállalkozást építettek fel. Amikor Catherine nagyapja ápolásra szorult, ők voltak, akik a családból felvállalták az ellátását, hogy ne kelljen intézménybe vonulnia. És bő tíz évvel később a nagypapa és a teljes rokonság megszavazta a brexitet.

„Ha meg akartok szabadulni Európától, akkor rajtunk akartok túladni”

– vágta rokonai fejéhez a nő, és mindent hátrahagyva Franciaországba költöztek. Gábor ezért nem szeretné, ha Hannah is lefolytatná az őszinte beszélgetést a családjával, nehogy valami visszafordíthatatlan következzék belőle. Épp elég, hogy tudja: a sógora a kilépésre szavazott.

Átverték, mert okosnak hitte magát

Egy vacsorát követően beszélgetettek a brexit következményeiről, amikor Craig kibökte: ő a távozásra voksolt, és most becsapottnak érzi magát. Elhitte, hogy az Európai Unió egy alapvetően antidemokratikus képződmény. Figyelmeztetést akart küldeni Brüsszelnek, és bele sem gondolt, hogy ezzel hozzájárulhat a kilépéspártiak győzelméhez. Ha tudta volna, hogy azok, akik úgy hiszik, ők nyerték meg a népszavazást, az eredményt a nacionalista indulatok felszítására használják, soha sem ikszeli be a kilépést – fogadkozott Craig.

Gergely Gábor

hvg.hu

A megbánás azonban már késő. Amikor szavazott, akkor vagy nem gondolt bele, hogy a családja egy része európai, vagy belegondolt, és ennek ellenére szavazott így. Nincs jó megoldás erre – mondja Gábor. Számára a sógora a példa arra, hogyan lehetett egyetemet végzett fiatalemberekkel elhitetni, hogy az igazán okosak a brexitre voksolnak, mert ők átlátnak a szitán. Pedig nem tudnak semmit sem.

Egyedül Hannah anyja kap tőlük felmentést. A gazdag Délnyugat-Angliában élő nő nem volt otthon a népszavazás napján, így ha voksolt, akkor azt levélben kellett intéznie. Azt viszont többször kijelentette, hogy örül a kilépésnek. A kevés erről szóló családi beszélgetéseiken a brexit-pártiak kampányüzenetét mondta fel, miszerint a hetvenes években, amikor népszavazáson eldöntötték a csatlakozást, akkor mindössze egy szabadkereskedelmi zónáról volt szó. Ők abba nem egyeztek bele, hogy ilyen sok területen csorbuljon az ország szuverenitása (miközben kimaradtak Schengenből, az euróból, és különalkuk tucatjával biztosítottak maguknak kivételezett státuszt az EU-ban).

Már évekkel ezelőtt sokkolta a lányát azzal, hogy kész lenne a nacionalista, a kilépést legfőbb célul kitűző UKIP-re szavazni. Akkor elmagyarázták neki, mekkora tévedés lenne annak a fényében, hogy a veje is magyar. Azt hitték, megértette, de mára nincsenek ilyen illúzióik.

Haragszanak hát inkább a nyugdíjas nő barátaira és környezetére, akik között szép számmal vannak idegengyűlölők. Az író Will Self mondta nemrég egy BBC-vitában: nem hinné, hogy minden Brexit-szavazó rasszista, xenofób és antiszemita lenne, de arra mérget venne, hogy Nagy-Britannia minden rasszista, xenofób és antiszemita polgára megszavazta a kilépést.

Kinek a királynője Erzsébet?

Ez azt jelenti, hogy öcsém csalódott választott országában? „Én épp ilyennek ismertem meg őket” – vágja rá a gimnáziumi évekre utalva. Ösztöndíjjal, 17 évesen jutott ki egy devoni bentlakásos iskolába, itt is érettségizett. Ott történt, hogy az 1998-as labdarúgó világbajnokság egyik angol meccse előtt együtt énekelte a himnuszt a többiekkel: „God save our gracious Queen!…” Mire az egyik kollégiumi társa, egy bizonyos John odaszólt: ő nem a te királynőd. Lehet, hogy a múltba vetítem ki a mai problémáimat Angliával kapcsolatban, de biztos, hogy sosem voltam vakon belezúgva – folytatja. A magyar EU-csatlakozás nyitotta meg a jogi utat, hogy Hannah-val kint alakítsák ki az életüket, előbb Exeterben, majd Manchesterben dolgoztak.

„Nem voltak illúzióim. Amikor bemondta David Cameron kormányfő, hogy majd megszavaztatják az embereket, már akkor rossz érzésem volt”

– mondja Gábor. Az átlagos angol középosztálybeliek a tapasztalatai szerint körbeülik a vacsoraasztalt, isszák a francia bort, eszik az olasz sajtot, német autót vezetnek, és közben arról értekeznek, micsoda szemét minden külföldi. Ilyennek ismerte a devoni osztálytársait és a szüleiket, az ottani tanárokat. A nemzeti karakterük része a felsőbbrendűségi tudat. Úgy hiszik, Anglia a legjobb, ezerszer elmondják, hogy az ország nyerte meg a második világháborút, és nincsen hagyományosabb, az övéknél jobban működő politikai berendezkedés a Földön. Ezt tetézi a totális történelmi amnézia, miszerint nekik aztán nincs miért szégyenkezniük a múltjuk miatt, beleértve a gyarmatosítást is.

AFP / Ben Stanstall

Megfigyeltem, folytatja, hogy az angolok a nemzetközi labdarúgásról beszélnek ugyan úgy, ahogy a brexitről. Ők ezzel a sporttal adtak valami tökéleteset a világnak, amit az idegenek csak elrontottak. „A nyálas digók, a brazilok és a még rosszabbak”. Kivéve, amikor az ő csapatuk színében szerzik a gólokat. És a politikában is hasonló a helyzet. Gábor biztos abban, hogy a brexit legfőbb mozgatórugója a bevándorlással szembeni ellenérzés, de nem teljesen úgy, ahogy mi azt gondoljuk.

Az angolok eltűrik a migrációt, hiszen abban ékes bizonyítékát látják (egykori) nagyhatalmi státuszuknak, de azt elvárnák, hogy ők különböztethessék meg az embereket: te jöhetsz, te meg nem

– mondja. Az EU pedig épp ezt nem hagyja, így ma már háromszor annyi lengyel él az országban, mint indiai. Furcsa helyzet, de egy brit polgárnak bizonyos szempontból kevesebb joga van Nagy-Britanniában, mint egy magyarnak. Törvények gátolják, hogy egy honosított pakisztáni brit automatikusan behozhassa családtagjait az országba. Egy Angliában élő magyarra viszont ilyen korlátozás nem vonatkozik, ha maga után akarja hozni az EU-n kívül élő, például ukrajnai szüleit. Egészen a kilépés pillanatáig lesz ez így.

A káosz nem a parlament hibája

„Régebben azt hittem, valóságos ünnepnap lesz számomra, ha megkapom a brit útlevelet, aztán amikor eljött a pillanat 2017 októberében, nagyon rosszul éreztem magam az egésztől” – mondja. Gábor a brexit-döntés másnapján kezdte szervezni a kérelmet, bizonyította hosszú évekre visszamenőleg a folyamatos munkaviszonyt, vizsgázott állampolgári ismeretekből, és végül brit alattvalóvá vált. Most már Erzsébet az ő királynője is – teszem hozzá, de még mindig nem értem: akkor mégis mi az, amiért Nagy-Britanniát választotta? Miért lett ez az otthona?

Mert itt az adott szónak jelentősége van – vágja rá. „Tartjuk magunkat ahhoz, amiben megegyeztünk, és ha valamire létezik egy kialakított játékszabály, azt akkor is betartjuk, ha nem derülne ki az ellenkezője sem”. Az európai sajtó egyetért abban, hogy a londoni parlament kicsinyes játékokat játszik a brexit kapcsán. Gábor ellenkezik. Szerinte abban nagyon is kimutatható a hagyományok tisztelete. Egy párt nem erőlteti rá akaratát a kisebbekre. Mindenkit meghallgatnak, mindenről vitatkoznak, és ősi eljárásrend szerint szavaznak róla.

Itt nem a politikai rendszer mond csődöt, az igazság ugyanis az, hogy erre a helyzetre egyszerűen nincs jó megoldás. Valójában nincs semmilyen megoldás

– mondja. Gábort épp az zavarja, hogy azok próbálnak az angol karaktert meghazudtolva trükközni, okosban elintézni a kilépést, akik a nemzeti sajátosságra hivatkozva mindent bevetnek az alku nélküli brexit érdekében. Miattuk szabadultak el az indulatok, és most már képtelenség kordában tartani azokat. Gábor egy többségében kilépéspárti városban úgy tapasztalja, hogy már hónapok óta mindenki fél, és ahogy a dátum közeledik, ez az érzés egyre fokozódik. Rettegnek, hogy nem azt kapják, amit ők akarnának. Hogy kilépés lesz. Vagy hogy csak névben lesz brexit. Esetleg maradnak az EU-n belül.

Mindenki fél a másiktól, és semmi engedményre nem hajlandó. Közben pedig nem változott a népszavazáson láthatóvá vált teljes megosztottság. Látványos volt a múlt hétvégi londoni tüntetés, meggyőző az eddigi legtöbb aláírást hozó brit parlamenti petíció a brexit feltartóztatása érdekében. De a szakadék az ország két fele között mélyebb, mint Dover szikláinál.

Utánuk a vízözön

A kilépést támogató középosztályiak és nyugdíjasok továbbra is legyintenek minden lehetséges veszély kapcsán. Hannah anyjának devoni barátai sem törődnek a figyelmeztetésekkel. És valószínűleg nincs is rá okuk. Őket nem fogja elérni a brexit szele. Ők nem tanulnak, nem vállalnak munkát és hosszabban nem is utaznak Európában. Nekik az elv számít (és az idegenellenesség).

Keserű és tehetetlen az is, aki maradna az Unióban. Gábor az egyetemén is érzi a lehetséges következményeket: Lincoln akkor tudna fejlődni, ha még jobban be tudna kapcsolódni az európai vérkeringésbe. Ha több diák jönne, és a kontinens egyetemei is keresnék a kutatási együttműködést, amelyet Brüsszel kifejezetten nagyvonalúan támogat. De ki jön majd tanulni, ha háromszorosára ugrik az uniós diákoknak a tandíj? Már most érezni lehet, hogy az európai felsőoktatási intézmények kerülik a brit partnereket, nehogy miattuk essen kútba az egész projekt. Kivéve persze az oxfordi és cambridge-i egyetemeket. Mert velük minden körülmények között menő marad az együttműködés. Gábor szerint a brexitnek ilyen hatása lesz az élet minden területén:

a befutottakat, a kiváltságosakat nem érinti, de a feltörekvők szárnyát szegi.

„És tudod, mi az igazság? Ez a Nagy-Britannia még így, minden nyűg ellenére, mai formájában is jobb hely Magyarországnál” – mondja hirtelen Gábor. Tudatosan intézte úgy, hogy kisiskolás fiának, Leónak a nevét ékezettel írják az angliai anyakönyvbe és a brit útlevélbe. Ahogy az is szándékos volt, hogy magyar állampolgárságot nem kért a fiának.

A hvg.hu az Európai Parlamenttel együttműködve számol be ebben a fél évben az uniós intézmények tevékenységéről, a közösséget érintő döntésekről, és ezek hatásairól. Az EP a tartalomért nem vállal felelősséget.