„Becsuktam a szememet, úgy fotóztam a kislány holttestét”
A lerombolt ház előtti utcát söprögető idős nő, az egy hónapja egy metróállomáson élő festegető nyugdíjas, egy kétéves kislány holtteste és porrá rombolt városok. Elek Krisztián dokumentarista fotós a háború kezdete óta Ukrajnában van és rögzíti a háború legkegyetlenebb arcát.
Elek Krisztián lassan 70 napja dolgozik dokumentarista fotósként az Ukrajnában dúló háborúban. Bejárta a frontvonalak jó részét, első magyar fotósként járt a bucsai mészárlás helyszínén is. A mélypont számára exhumált gyerekek holttestének a fotózása volt, de úgy érzi, egyszer még szüksége lesz a világnak ezekre a képekre, hogy ne lehessen eltagadni, ami ott történt. Lvivben értük utol, ahonnan azóta már továbbindult Zaporizzsjába.
hvg.hu: Február 23-án beszéltünk először egymással, te akkor próbáltál bejutni Ukrajnába. Másnap, az invázió kezdetének napján sikerült átjutnod a határon és azóta az országban vagy. Merre jártál eddig?
Elek Krisztián: Így van, 24-e este óta vagyok itt. Angliából érkeztem volna repülőgéppel, mert több mint 10 éve ott élek, de törölték a járatomat. Kárpátalja után kezdtem egyre beljebb menni. Eleinte Lvivben voltam többet, aztán felmentem a lengyel határhoz, ahol a menekültek elhagyták az országot. Aztán délnek vettem az irányt, voltam Odesszában, Mikolajivban. Ezután mentem fel Kijevbe, és jártam a harcok által leginkább érintett környékbeli településeken: Bucsa, Irpiny, Hosztomel, Makariv, Andrivjka, Borogyanka. Északkeleten jártam Csernyihivben és a múlt héten jutottam el Harkivba. Most pedig tervezek lemenni Zaporozzsijába egy hétre.
hvg.hu: Gondolom, mindegyik helyszínnek megvolt a maga sajátossága, a saját arca, amit a háború rajzolt neki.
E. K.: Kárpátalján és nyugaton nyugalom volt. Ahogy az ember halad beljebb, egyre több a szigorítás. Lvivben például már folyamatosak voltak az ellenőrzések. Mivel errefelé még ritkább a rakétatámadás, az emberek nyugodtabbak. A háború első napjaiban azért eléggé paranoid volt a hangulat, engem is többször vettek őrizetbe azért, mert azt hitték, hogy orosz kém vagyok, pedig csak annyit mondtam oroszul, hogy „nye pányimájú” (nem értem). Ezt leszámítva mindenki kedves és segítőkész, tisztelettel beszéltünk egymással. Odesszában és főleg Mikolájivban, ahol a frontvonal húzódik most is, már sokkal feszültebb volt a hangulat. Sokkal kevesebb ember is van arrafelé, mert mindenki elmenekült. Ez óriási különbség Lvivhez képest, ahová az ország belső részéből annyian érkeztek, hogy az eredeti lélekszámhoz képest több százezerrel többen élnek jelenleg. Odesszában és Mikolajivban viszont teljesen üresek az utcák, gyakorlatilag szellemváros mindkettő.
Kijev ehhez képest megint teljesen más, Bucsa pedig különösképpen, nem túl meglepő módon. 3–4 nappal az oroszok kivonulása után érkeztem oda. Sokkoló volt. Elsősorban az exhumálások miatt, amik akkor kezdődtek, azokat követtem egy ideig. Borogyankában az a brutalitás volt azonnal szembetűnő, ahogyan a belvárost szétlőtték. Második világháborús jelenetek jutnak az emberek eszébe. Van egy rész, ahol egyszerűen hiányzik a panelház közepe. Senki nem tudja, hány ember szorult ott a romok alá, hányan voltak éppen az épületben. Több falu szinte teljesen eltűnt, ahogy volt, leégett. Ott állomásozott az orosz tüzérség. Csak néhány idős ember maradt. Ők rögtönözték a sírokat.
Bucsában természetesen a tömeggyilkosságok nyomai fogadtak. Itt az egyik háznál fotóztam egy sírt és mellette egy üres gödröt. A helyiek elmondták, hogy a kertben egy idős nő a férjét temette el, akit az oroszok agyonlőttek. Aztán megásta a saját sírját is. Ő aztán el tudott menekülni a lányával együtt, de nem tudtam nem belegondolni abba, milyen állapotban kell legyél ahhoz, hogy elkezd ásni a saját sírodat.
Hiába dolgozom, nem tudok nem gondolkodni ilyeneken. A Szent András templomnál például az jutott eszembe, amikor fotóztam a tömegsírt, előttem lábak, kezek lógtak ki a fekete nejlon alól, hogy erre vajon mi szükség volt. Persze gondoltam korábban is, hogy halottakat azért fogok látni, hiszen egy háború közepén vagyok, de sosem hittem volna, hogy egy tömegsír szélén fogok állni. Óhatatlanul maga elé képzeli az ember a részleteket, mi történhetett ezzel a nővel, férfival, hogyan végeztek vele és miért.
hvg.hu: Találtál erre magyarázatot?
E. K.: Nem kerestem. A háború kihozza az állati brutalitást az emberből. Itt jött szembe az a kép is, amit valószínűleg soha nem fogok már tudni kitörölni az agyamból. Egy halott kislányé, akit azóta is gyakran látok magam előtt. Egy evakuációs konvojjal hagyták el Bucsát. Egy szomszédos falunál jártak, ők ültek a konvoj utolsó járművében. Hátulról egy nagy kaliberű gépfegyverrel nyitottak tüzet rájuk. A sofőrön kívül mindenki meghalt, két fiatalabb nő, két férfi, meg egy kétéves kislány és a nagymamája. Az autóból gyakorlatilag roncsok maradtak csak. Az anyósülésben utazó nő fejét lerobbantották a lövedékek, az autó belsejét beborították az emberi maradványok, vér, csontdarabok. Két nappal később, amikor kicsit csitult a helyzet, egy a helyszíntől 100 méterre lakó helyi férfi szedte ki őket a kocsiból, ő ásta el őket egy közeli bokros területen.
hvg.hu: Hogy tudtál dolgozni?
E. K.: Becsuktam a szememet és úgy készítettem közelit a kislányról, nem is láttam, hogy mit fotózok. Mikor később megnéztem, akkor égett bele az agyamba. A kicsavarodott és félig eltűnt arca.
hvg.hu: Harkiv frissebb élmény, ott is találkoztál ilyesmivel?
E. K.: Ott van most a frontvonal, most jöttem vissza. Harkivot úgy kell elképzelni nagyjából, mint Budapestet. A háború előtt közel kétmilliós város volt, egy folyó két partján terül el. Jelentős orosz nyelvű kisebbség él ott, és több ezer helyi és külföldi diák az egyetemek miatt. A nyugati oldalon van a vasútállomás, illetve a városközpont fele, a város keleti szélén húzódik most a frontvonal. Ezt a részt folyamatosan lövik az oroszok. Szaltivkában jártam, ami a legkritikusabb rész talán a városban. Van ott egy híd is, ami átvezet az árkon, de ezen már nem engednek át, különleges engedély kell, ha valaki bent, a frontvonalban akar dolgozni a katonák között. A negyed északi részét tartják leginkább tűz alatt. A robbanásokat egész nap hallani, akárhol vagy a városban. A kerület szélén egy árok választja el a lakott területet és a frontot. Egyetlen bácsika él itt az egyik emeletes ház pincéjében. Mikor kicsit csendesebb a helyzet, akkor feljön, főz magának valamit. A nyolcvanhoz közelít, azt mondta, ő már nem megy innen sehová. Egész életében ott élt, és egyébként sincs hová mennie.
A háború szürrealitása, a békeidők hétköznapjaiba kapaszkodás képe volt az is, amikor szintén Szaltivkában eljöttem egy porta előtt. A ház totálisan lerombolva, leégve, a kerítésnél viszont egy idős nénike söprögetett. Hiába nem volt már háza, így őrizte a normális élet emlékét.
Beszélgettem egy hatvanas rockerforma fickóval is, ő festőművész, kicsit Mick Jaggerre hajazó. Ő Oroszországban, Szamarában született. Az ő szájából egész más volt azt hallani, hogy sosem tudta volna elképzelni, hogy ez megtörténhet, hogy orosz és ukrán egymásnak esik. Ő teljesen orosznak vallja magát, de már 30 éve Harkivban él. Most hatodmagával élnek egy pincében, és csak akkor jönnek fel, ha egy kicsit leülnek a harcok, olyankor kiteregetik a ruhát, amit valahogy sikerült kimosniuk, meg elszívnak egy cigit. Ők is várnak az evakuálásra. Van itt is egy fontossági sorrend: a nőket, gyerekeket és a betegeket viszik először, aztán az egészségesebb időseket. A nagy többség szeretné elhagyni a várost és várja a lehetőséget.
Szaltivkához közel van a Munka hősei metrómegálló. A háború elején itt közel 2000 ember élt lent a föld alatt. Amikor itt jártam, csak 600-an voltak, de még így is túlzsúfoltnak tűnt. Kettő vécé jut rájuk, állandóan párás, nedves a levegő, fojtogató az egész. Az emberek egymás hegyén-hátán, az egyetlen privátszféra, ha kihúzol egy plédet magad és a másik ember közé. Mindenki alszik, ahol tud, lépcsőn, földön, meg volt, aki hozott sátrat. Próbálják megőrizni az emberi méltóságukat, a fenti hétköznapokat valahogy. Találkoztam egy hatvan fölötti nénivel, aki például egész nap festett a félhomályban, így próbált elmenekülni a nyomasztó valóság elől.
Önkéntesek látják el őket étellel, vízzel, ruhával, gyógyszerrel. Beszéltem egy apával, aki a 20 év körüli kerekesszékes fiával élt lent. A srácnak a bal lába térdből le volt amputálva. Március 5-én jöttek le a metrómegállóba, és április végén jöttek fel először a levegőre, akkor is több önkéntes segítségével tudtak csak feljutni. Szereztek autót, eljutottak egy biztonságos pontra, és itt tudtak több mint egy hónap után először lezuhanyozni.
Pedig néha még egy cigi is kockázatos vállalkozás. Amikor ott jártam és épp nagyon szépen sütött egy nap, akkor sokan felmentek egy kicsit a friss levegőre. Egy rakéta csapódott a szemközti szupermarketbe, négy embert megöltek a repeszek.
hvg.hu: Számon tudod még tartani, hány holttestet láttál, mióta kint vagy?
E. K.: Abszurd kérdés. Nem tudom megmondani, nem gondolkodtam rajta. Sokszor ugye nem is egész holttestet lát az ember, hanem torzókat, csontokat, kisebb maradványokat. Rengeteg fotóm van, amit neked megmutathatok, de publikálni nem lehet.
hvg.hu: Ezeket miért készíted el akkor?
E. K.: Én hiszem, hogy egyszer szükség lesz rá. Dokumentarista fotós vagyok. Ez a történelem része, akárki akármit mond, akár elhiszi, ami történt, akár nem. Bármelyik oldalról nézzük, ezt dokumentálni kell. Az összeégett orosz kiskatonát is a tankban és a hátrakötözött kezű kivégzetteket is a pincében.
hvg.hu: Van az a pont, amikor úgy érzed, hogy helyes szakmai döntés lenne ezeket is publikálni?
E. K.: Van. Én egy nagyon türelmes, nagyon nyugodt fazon vagyok alapjában véve, nem tudom, mikor jön el az a pont, amikor ezeket kirakom. Ha az emberek továbbra is abban a hitben élnek, hogy ez egy színjátszás, vagy egy akciófilm, amit 10 millió emberrel rendeztek meg, akkor egy idő után eljön majd az pont, amikor ezeket a felvételeket meg kell osztani. Ez mind az, amit én láttam. Nem az, amit a Facebookon sokadkézből látva áthúzok a saját falamra is. Én ott állok a lencse másik végén, most már több mint két hónapja.
hvg.hu: Van valami módszered arra, hogy a látottakat feldolgozd? Hogy megfelelő polcra kerüljenek az agyadban?
E. K.: Amikor ki akarom kapcsolni az agyam, akkor vagy zenét hallgatok, vagy filmet nézek. Érdekes módon, ha ilyen jellegű problémám van, akkor mindig nagyon nehéz darabokat nézek, nem pedig vígjátékokat. Megpróbálok objektív maradni, ami azért nehéz ilyen körülmények között, különösen akkor, ha valaki olyan hosszú ideje van itt, mint én. Közel 70 nap rengeteg idő, főleg ha nem vagy katona. Újságíróként, haditudósítóként ez egy rohadt megterhelő munka, állandó nyomás alatt, állandó szervezéssel.
hvg.hu: Mik a további terveid Ukrajnában?
E. K.: Most elindulok Zaporizzsjába, ott leszek május 8-áig, aztán visszajövök Lvivbe május 9-ére, és megvárom, mi történik a Győzelem napján.
| Elek Krisztián |
Több mint 20 éve fotózik, de dokumentarista fotósként 2015 óta aktív. Dolgozott Bissau-Guineában az ebolajárvány idején, majd a menekültválságot fotózta Magyarországon, Szerbiában, Horvátországban és Szlovéniában. „Úgy vettem észre, hogy olyan folyamatok kezdődtek el az életünkben, melyek hatással lesznek hosszabb távon is az egész világra. Ez adta a végső lökést, hogy dokumentarista fotós legyek. Ez a háború volt az első konfliktus, amit dokumentáltam” – mondta. Jelenleg szabadúszóként és fotóügynökségeknek dolgozik. Elek Krisztián Elek Krisztián |
Figyelem! Az ön által letölteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretné, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
