Szép napok lettek volna ezek október közepén. József mégsem tudta élvezni. A bolt tavasz óta vegetált, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy fel kell adni. Kilenc éve volt benne, megvolt a törzsközönség, ismerte már jól a szokásaikat, tudta, ki vesz két sört a cigi mellé. A trafiktörvény aztán betette az ajtót. Koncesszióra hiába pályázott, egyike volt azoknak, akiknek olvasatlanul, összetűzve küldték vissza a papírokat. Dühöngött, szitkozódott, még a Trafikkárosultak Facebook-oldalt is belájkolta, de attól se történt semmi. Az új dohánybolt két utcával odébb nyílt meg, és most már József is ott vette a cigarettát.

Felesége az iskolában küszködött, nem akart erkölcstant tanítani, mutatta az anyagot és benne a szörnyű, vaskalapos hülyeségeket, de akkor leültek, megbeszélték, kiszámolták. És arra jutottak, hogy ezt most nem lehet kockáztatni, meg kell kötni ezt az alkut, mert jöhetnek még zordabb idők, és akkor hátha ezen múlik az életpályamodell. Szégyellte magát, és sajnálta Évát, ezt az okos, éles eszű asszonyt. De hát hallották a rémtörténeteket azokról, akik ki mertek állni, tiltakozni és kritizálni, aztán amikor elkezdték összeírni őket, bizony elhallgattak. Akkor meg minek belekezdeni.

Néha, egyre ritkábban, meglátogatta szüleit. Olyankor dőlt belőlük a panasz, csapkodták az asztalt, és esküdöztek, hogy elzavarják ezt a tolvajbandát, már csak párszázat kell aludni. József nem volt optimista, nem remélte, hogy minden jó lesz, de talán a bolt akkor megmenekülhet, talán hazajönne az öccse is Angliából, és Éváék is választhatnának normális igazgatót az ejtőernyős helyett, akit az első naptól gyűlölt mindenki, és ő is gyűlölt mindenkit, a gyerekeket különösen.

A szép októberi napokra aztán megfogyatkozott a remény. Beszéltek erről sokat otthon, látták, hogy lejt a pálya, hogy nem lehet ezeket elzavarni, valahogy lezsugázzák mindig, hazudnak, csalnak, fenyegetnek, és nincs is kit választani. Fullasztó volt szembenézni ezzel. Szar volt ez a húsz év, de azt már megszokták, hogy időnként legalább remény adatik.

Kinyitott huszonharmadikán, nyomasztotta a pékáru, legalább azt ne kelljen kidobni mind, hátha valamennyi elmegy belőle. A boltban volt egy kis tévéje, azon szörfölt egymagában, mert vevő nem járt arra. A miniszterelnök beszédét nézte, némán káromkodott már a látványától is, meg a tömeg láttán.

De aztán egyszer csak eltalálta egy gondolat.

„Van úgy egy nemzet életében, hogy nem lehet tovább tűrni. Magyarországon 56-ban nem lehetett tovább tűrni, mert nem volt mire várni. Mindenki tudta, s aki nem tudta, az is érezte: nincs tovább... Fegyvert fogtunk, és szabadságharcot indítottunk, ahogy egy büszke, nagyra hivatott és rongyaiban is nagyszerű néphez illik... Megtették, amit megkövetelt a haza. Dicsőség a hősöknek!”

- Igen, bazmeg? – kérdezte hangosan, önkéntelenül; riadtan nézett körbe, de még mindig egyedül volt.  Büszke, nagyra hivatott, rongyaiban is nagyszerű népnek kezdte érezni magát, ökölbe szorult a keze, és elképzelte, hogy a miniszterelnök bejön a boltba egy kempingsajtért, ő pedig a pult alá nyúl, és... és nem ad neki kempingsajtot, és a miniszterelnök rimánkodik, hogy sajtlevest ígért a feleségének, de ő kegyetlenül nem ad. József nem volt harcias ember, de azért ennél mozgalmasabb jelenetek is eszébe jutottak, ahogy tovább hallgatta a beszédet fegyverfogásról meg hősiességről és arról, hogy ha nincs választás és nincs remény, akkor fel kell lázadni, és végül mindenki büszke lesz. Hirtelen elöntötte a düh, a trafik jutott eszébe, az ebül szerzett trafik, az ő kárára hízó csókos. Kiderítette már, ki kapta a jutalomfalatot, három másikkal együtt; nem ismerte személyesen a faszit, de lehetett tudni, hogy miért nyert. Bosszút forralt.

Hátrament a raktárba – vagyis az annak csúfolt kisszobába –, előkeresett egy közepes kalapácsot. „Nem lehet tovább tűrni, mert nincs mire várni”, morogta magában. Záráskor a kabátja alá rejtette a szerszámot, és elindult. Tudta, hogy a dohánybolt zárva lesz. Lassan lépkedett, a torkában dobogott a szíve, ahogy befordult a sarkon. Egy tankot képzelt el, hátulról, meg a benzinespalackot és a győzelmi mámort, ahogy a Szovjetunió éppen megroggyan és a szívéhez kap, mert már csak hatvankilencezer-kilencszázkilencvenkilenc tankja maradt.

Aztán a trafikot megpillantva eszébe jutottak a kamerák. „Kapucnis pulóvert kellett volna venni”, gondolta, de hát reggel még nem tudhatta, hogy ma még nagyra hivatott nép lesz belőle. Pedig a naptárban benne volt. Megtapogatta a kalapács nyelét, az utca üres volt, már csak tizenöt méter. Próbálta felmérni, mekkora csörömpölés lenne, és merrefelé lehetne elszaladni. Hátranézett, aztán fel az ablakok felé, de megijedt, hogy ez gyanút kelthet. Az utolsó pillanatban jobb ötlete támadt, a nadrágzsebébe nyúlt, elővette a kulcsait. Nem állt meg, nem lassított, csak nekinyomta a kulcsot a kirakatnak. Jó erősen fogta, végigkarcolta az ajtó fémkeretét. Az üveg kemény volt, de egy kicsit azt is sikerült. Legalábbis úgy látta, amikor lopva odapillantott.

Pár lépésig elégedett volt, és arra gondolt, elmondja Évának, mit csinált. A semminél azért többet. Aztán elhatározta, hogy véletlenül sem mondja el. Egészen összetöpörödött, mire hazaért, de a kapuban még eszébe jutott egy mondat a tévéből, és most kimondta félhangosan, bólintott is hozzá rezignáltan: dicsőség a hősöknek.