A Mindennapos Éneklés Bizottsága holnaptól már aktívan tevékenykedik, ugyanis ez lesz a feladata: a tevékenykedés. Tudunk már annyit a rendszerről, hogy ebből következtetéseket vonhassunk le.

Először is: annyira azért nem eszik forrón a violinkulcsot. Amit igazán fontosnak gondolnak, azt nem úgy intézik, hogy előbb megbeszélnék bárkivel, legalább az illetékes államtitkárral. Sőt, azt egyéni képviselői indítványok pöccintik át a parlamenten, nehogy bármilyen vitára sor kerülhessen. Nem volt például bizottsága a tornaóráknak, a Klik létrehozásának, egyetemek és karok beszántásának vagy az erkölcstannak – ezek mind csak jöttek, mint az istencsapás, mindenféle egyeztetés nélkül.

Ami ráér, az pillanatnyilag mellékes, vagy esetleg tiszta hülyeség volt eleve, csak azt nem szokás elismerni. A mindennapos éneklés ügye úgy került elő, hogy Balog Zoltán elment egy kórusfesztiválra, ott meghatódott, és elismerése jeléül megfogadta, hogy ezt a szépséget ő letolja az egész ország torkán. Ha íjászokat tekintett volna meg, akkor most a mindennapos nyilazás lenne napirenden, és ha focimeccset... ja, annak már van gazdája; bizottság ott sem alakult ugyan, a torkon letoláshoz viszont megvolt az erő meg a gumicsizma.

Megéneklünk, Magyarország

Viszont kár lenne elkiabálni, hogy ezzel a dolog meg is halt. Ezek most elkezdenek tevékenykedni. A bizottságot Hoppál Péter vezeti, akit pártszóvivőként ismertünk meg – tök mellesleg lett kulturális államtitkár –, és az ilyentől minden kitelik (igaz, amúgy zenetanár és kórusvezető.)

(Ennél az embertípusnál érdemes elidőzni pár percre. Százezer menekültnél is súlyosabb beilleszkedési problémát jelent ugyanis ez a néhány mutáns. Nem vagyok barátja az előítéleteknek, de egyszerűen nem lehet nem észrevenni bizonyos aggasztó folyamatokat a magyar társadalomban. Egy rendkívül agresszív, kártékony, nemhogy a törvényeinket, de az óvodásoktól elvárt erkölcsiséget sem betartó kisebbség tűnt fel az utóbbi évtizedekben, és egyre vadabbul tapos a veteményeinken. Ez a csoport a szóvivőké, akik közül vitán felül rendre a legundorítóbb alakok kerülnek ki. Szóvivőként kezdte Szijjártó Péter és Rogán Antal is; ebben a munkakörben mást se tanul a kialakulatlan személyiségű fiatal, mint hogy a főnöknek meg kell felelni mindenáron, akár a legszégyentelenebb hazugságokkal is. És tessék, mi lett belőlük!)

Szóval tevékenykednek, üléseznek, berendelnek tanulmányokat, és akár még lehet is ebből valami. Mondjuk valamelyik túlbuzgó úgy találja, hogy ezzel szerezhet jó pontokat, és belőle is miniszter is lesz, ha sikerül. És akkor lesz éneklés mindennap, és megnézheti magát, aki csak tátog! Vagy ha ez nem jön össze, akkor is igyekezni fog, hogy felmutathasson valami eredményt. Erre az ügyre költeni fogunk, és nem is ez a baj, hanem hogy milyen módszerrel mennyit, és ezzel szemben mire nem.

Lehetne egyébként értelmesen csinálni, csak akkor az eleve nem az éneklésről szólna, hanem a zenéről, a modern, ne adj' isten elektronikus zenéről, meg hangszerek becipeléséről és kóstoltatásáról. Végül is csak annyit kellene haladni, mint a beatmisék értelmét felismerő egyház – de nem valószínű, hogy ez megtörténjen. Hiszen az a lényeg, hogy lehessen lobogtatni a pántlikát, nem pedig hogy használ-e a gyerekeknek bármit is.

Húzd rá, cigány, csak azért is

Mert ha a gyerek fontos lenne, akkor már halálra tevékenykedte volna magát az Eredményesebb Angoltanítás Bizottsága. Ott lihegne a nyakukba a Digitális Műveltség Bizottsága drón- és robot-prototípusai élén, és mindketten féltékenyen figyelnék az Öveges József Fizikaizgalmasító Intézet jobbnál jobb ötleteit. Eközben évek óta dübörögne Zánkán az Appfejlesztő Tábor, és modellező szakkör működne minden suliban.

Egyébként ez megy jobb helyeken, mármint ha az elnök úrnak ki tetszik nézni az ablakon és el a Duna fölött, na abban az irányban, meg az Óperencián túl. Civilek, szakértők és kormányzati emberek kepesztenek keményen, hogy eljuttassák a gyerekekhez a releváns, jövőképes tudást, mégpedig úgy, hogy kedvet csinálnak hozzá. Ezt STEM-programnak nevezik, ha netán valaki rákeresne Balog Zoltán helyett. Dollár és font százmilliókat költenek a jobb helyek arra, hogy látványos kísérletekkel, játékokkal és rekordokkal a természettudományos pályák felé csábítsák a srácokat és lányokat, már óvodától. Hogy az rengeteg pénz? Dehogy. Focira elköltöttük az ötszörösét. Nálunk ennek még bizottsága sincsen. Lovagoltatásra többet fordítunk, mint a jövőre.

Odaát egyébként nem önzetlen gyerekszeretetből csinálják ezt, hanem mert harminc év múlva is jobb helyek szeretnének lenni.

Addigra mi úgy megtanuljuk sajnálni magunkat, hogy felhallatszik a siratóénekünk az égig. Ott a román kisiskolások műholdja felfogja, visszasugározza a földre, és az egész világon hallani fogják a rádióamatőr gyerekek, milyen szépen vonyítunk.