Farkas Zoltán
Farkas Zoltán
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Minél többen vegyenek részt a jólét megteremtésében, de a növekedés eredményéből is lehetőleg mindenki részesüljön, ne csak a vagyonosok, kiváltságosok, azaz zárni kell a jövedelmi és vagyoni ollót – sürgetik a világ vezető közgazdászai, sőt már a nemzetközi szervezetek is. Farkas Zoltán írásának első része.

Fausti alkut kötöttek a kapitalizmus és a szocialista tervgazdaság hátrányait egyaránt tisztán látó közgazdászok; az előbbire voksoltak, mert könyörtelen tulajdonságai ellenére méltányolták a kapitalizmus dinamikáját, megújulási képességét, és abban reménykedtek, hogy „cserébe majd elhozza azt a világot, amiről a korábbi korok még csak nem is álmodhattak”. Ebben az eljövendő világban ismeretlen lesz az embereket kizsigerelő munka, az erőszak és az igazságtalanság, ám oda csak a kapitalizmus vezethet el. Nagyjából így jellemezte a közgazdasági konszenzust két brit tudós, apa és fia, Robert és Edward Skidelsky a közelmúltban megjelent, Mennyi az elég? című könyvében.

Dani Rodrik
©

Ideje volna új szerződést kötni az ördöggel, mert a társadalmi igazságosságért megéri némi hatékonysági áldozatot hozni

– pedzegeti számos kiváló elme. Thomas Piketty, Dani Rodrik, Joseph Stiglitz, Angus Deaton, Anthony Atkinson egyaránt a túlzott egyenlőtlenséget bírálva állt elő azokat mérséklő javaslataival. A hangsúlyváltás már a világgazdaság menetét meghatározó nemzetközi szervezetekre is átterjedt. Több elemzésükkel szinte a politikai baloldalra kormányozták át magukat, egy olyan korban, amikor a fejlett világban a fővonalat a konzervativizmus jelenti, és annak legerősebb alternatíváját sok országban a feltörekvő populista pártok képezik. Ezek a tudósok és a globális gazdasági rend őrzői a populista, radikális pártok megerősödését összefüggésbe hozzák azzal, hogy tágra nyílt a jövedelmi és a vagyoni olló, ami már-már politikai robbanással fenyeget.

Bizonyos egyenlőtlenségek elkerülhetetlenek, de a túlzott jövedelmi és vagyoni különbségek kikezdik a társadalom összetartó erejét, ami élezi a politikai ellentéteket, gazdasági értelemben pedig visszafogja a növekedést – állapítják meg szinte kánonban. A felismerést követő egyik gyógymódot az állami újraelosztás megváltoztatásában látják, a másikat pedig a befogadásban: a kirekesztés elutasításában, az oktatás, a képzés, az egészségügyi ellátás kiterjesztésében. Mert aki képzettebb, annak több esélye van a boldogulásra, jólétre, és statisztikailag kimutathatóan hosszabb ideig marad egészséges, munkaképes. A beruházás az oktatásba, az egészségügybe középtávon csökkenti az egyenlőtlenségeket – állapítja meg a Nemzetközi Valutaalap tavaly októberi, Pénzügyi monitor című kiadványa.

A befogadó gazdaságpolitika lényege, hogy minél többen bekapcsolódjanak a hazai össztermék gyarapításába, és annak hasznából is minél többen részesedjenek – a mai elosztási viszonyoknál egyenlőbben. Csakhogy hiába formálódik az új konszenzus, ha az adott gazdaságpolitikai keretek megbolygatása kockázatos. Főleg a lassú növekedés időszakában, amikor viszonylag kevés többletjövedelem keletkezik. Épp ezeket az időszakokat jellemzi Piketty A tőke a 21. században című könyvében a jövedelmi és a vagyoni különbségek megugrásával. Világjelenség, hogy a gazdagok – Kínától az Egyesült Államokig, Magyarországig – egyre gazdagabbak, a társadalmi mobilitás pedig lassulóban van. Deaton szavaival: a győztesek felhúzták maguk mögött a létrát.

Elvileg mind a jövedelmek, mind a vagyonok újraosztására léteznek adózási megoldások, csakhogy mindegyiknek vannak hátulütői – és politikai ellenfelei. Ahol a vagyoni különbségek súlyosabbak, mint a jövedelmiek – ez a helyzet Magyarországon is –, ott a vagyonok megadóztatása kézenfekvő volna. Piketty még a progresszív globális jövedelemadó gondolatával is eljátszik, mert szerinte csak így lehet megállítani a „vég nélküli egyenlőtlenségi spirál kialakulását”, de persze tudja róla, hogy utópia. Azért tenné az adót globálissá, hogy a tőke mozgatásával ne lehessen kitérni előle. Szívesen látna az egyéni vagyonokra kivetett, évente fizetendő progresszív adót, amely csak 1 millió euró fölött lépne be, 5 millió euróig 1 százalékos, fölötte 2 százalékos kulccsal. A vagyonhalmozódást pedig konfiskáló jellegű adóval, az örökölt vagyon megcsapolásával véli mérsékelhetőnek, amire volt már történelmi példa Nagy-Britanniától az Egyesült Államokig, Franciaországig. Megpendíti azt is, ha az állam közreműködik a vagyonok keletkeztetésében, joga van azt megadóztatni. Felettébb radikális akciótervében Atkinson az örökséget és az ajándékozást is progresszív, egész életen át fizetendő tőkeadóval terhelné. Az IMF ehhez annyit fűz hozzá, hogy a tőkejövedelmeket általában alacsonyabb kulccsal adóztatják, mint a munkajövedelmeket, célszerű volna a kettőt közelíteni. A vagyon eloszlása ugyanis egyenlőtlenebb, mint a jövedelmeké. Ebből adódóan a vagyont kímélő, a jövedelmeket jobban megadóztató rendszer önmagában is hozzájárul az egyenlőtlenségek növekedéséhez.

Néhány fejlett országban és Magyarországon a személyi jövedelemadó felső kulcsának változása
©

Magyarországon a vagyon érdemi adóztatását azzal az álságos érvvel iktatták ki a közpolitikából a legbefolyásosabb és legvagyonosabb körök, hogy igazságtalan lenne duplán adóztatni azt, amit adózott jövedelemből vásároltak meg. Ez igaz lehet például a nehezen összekuporgatott milliókból vásárolt lakásokra, csakhogy nem ez a tipikus módja a nagy vagyonok keletkezésének. Sokkal inkább a klientúrához tartozás, a kiváltságok sora, a bennfentesség; az állami vagyon kedvezményes megkaparintása, az állami megrendelések, közbeszerzések tekintélyes felára. Segítette a nagy vagyonok gyarapítását a tőkejövedelmek szerény adóztatása, még inkább azok adómentes, offshore térségekbe menekítése. De ha az állam adta, az állam meg is csapolhatja ezt a vagyont, mondhatjuk Pikettyvel.

Az ő javaslata Mészáros Lőrinc esetében például azt jelentené, hogy az oligarcha cirka 900 millió euró után adózna, és évente legfeljebb 18 millió eurót kellene leperkálnia.

Aligha akad Magyarországon olyan személy, éljen bérből, fizetésből, nyugdíjból, aki ezt ne tartaná méltányosnak. Csakhogy a magyar kormány vezérkara legalább annyira függ vagyonos klientúrájától, mint az az államtól. Fél is tőle, és viszont. Ebből adódóan Magyarországon a vagyoni jellegű adó leggyakoribb alanyai éppen azok, akik saját tulajdonú építményeik után fizetnek a legkülönbözőbb címeken (például: építményadó, telekadó, kommunális adó) az önkormányzatoknak. Olyan ingatlanok után, amelyeket adózott jövedelmükből vásároltak meg, és amelyekben mindennapi életüket élik.

„Vissza kell térnünk a mostaninál progresszívebb személyijövedelemadó-táblához, amelyben a marginális adókulcsok az adóalap sávjaiban emelkedve elérik a 65 százalékot” – veti fel Atkinson az Egyenlőtlenség című könyvében. A legnagyobb jövedelmeket egykor valóban ehhez hasonló kulccsal apasztották le, és akkoriban nem is volt általánosan jellemző, hogy nyílt volna a vagyoni, jövedelmi olló. Az OECD-országokban a felső adókulcs 1981-ben 62 százalék volt, 2015-ben 35 százalék – összegzi az IMF.

Magyarországon a fő cél a tehetős, befolyásos üzleti körök lefizetése, ennek legjobban az egykulcsos szja felel meg. Pedig ahol a piaci jövedelmek szélesre nyílnak, ott még az adókulcsok változatlansága mellett is megugranak a jövedelmi egyenlőtlenségek. Ha közben a személyi jövedelmet terhelő adók progresszivitása is enyhül, még inkább. Márpedig Magyarországon a topmenedzseri csapatok, állami csúcsvezetők jövedelme – a 2010-es visszafogás és az államilag elrendelt kereseti plafon felemelése után – gyors növekedésnek indult. Mindeközben az alacsony, addig adómentes jövedelmeket a válság ellenére megadóztatta, a felső szja-adókulcsot viszont kiiktatta a parlamenti többség, súlyos százmilliárdokat csoportosítva át a szegényektől a tehetősebbeknek.

©

Persze nincs olyan nemzetközi szervezet, amely manapság olyan magas felső adókulcsot szorgalmazna, mint Atkinson. Ha az alacsony jövedelműek alig adóznak, netán a jövedelmük kiegészítése végett adóhitelhez jutnak, akkor mérséklődik a szegénység, és nő a kereslet; ezzel szemben a magas jövedelműek hajlanak a megtakarításra, vagyonuk fialtatására. Azaz az adórendszer progresszivitásának növelése inkább segítené a gazdasági növekedést, mintsem rontaná – vezeti le az IMF. Ám hozzáfűzi, hogy az adórendszer megváltoztatása nem könnyű menet, mert azok, akik jobban élnek, nagyobb nyomást gyakorolnak a politikára, mindent megtesznek, hogy megvédjék kiváltságaikat.

A cikk eredetileg a HVG 2018/26. számában jelent meg. Az írás 2. része részletesebben is szól az egyenlőtlenségek magyarországi helyzetéről.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
Farkas Zoltán Itthon

Szembemegy a politikai álmoskönyvek jóslataival is, amit az Orbán-kormány csinál

Miközben a világ vezető közgazdászai a jövedelmi és vagyoni olló zárását sürgetik, mondván, a szociális különbségek előbb-utóbb robbanáshoz vezetnek, a magyar kormány az ellenkezőjét csinálja, az esetleges elégedetlenkedést pedig képzelt ellenségek rémképével csírájában akadályozza meg. Farkas Zoltán írásának 2. része.