Gyors, biztonságos és olcsó fizetési mód – ez a qvik
Van a kártyás fizetés elfogadásánál jóval olcsóbb megoldás is már a piacon: a qvik rendszer használatával a költségek 30–40 százalékkal mérsékelhetők.
Miközben a világ vezető közgazdászai a jövedelmi és vagyoni olló zárását sürgetik, mondván, a szociális különbségek előbb-utóbb robbanáshoz vezetnek, a magyar kormány az ellenkezőjét csinálja, az esetleges elégedetlenkedést pedig képzelt ellenségek rémképével csírájában akadályozza meg. Farkas Zoltán írásának 2. része.
A cikk első részét itt olvashatja: Sok híres közgazdász politikai robbanástól tart, ha nem adóztatjuk meg jobban a gazdagokat
Azokban az országokban, ahol a társadalmi szolidaritásnak nincsenek mély hagyományai, aligha mond le önként bárki is megszerzett jövedelme bármely kis részéről. Magyarországon a legkevésbé sem valószínű, hogy az adórendszer progresszivitása mozgósító erejű volna. Még arra sincs esély, hogy azt némi belátással vegyék tudomásul az elmúlt nyolc év nyertesei. Pedig a tehetősek többletjövedelmének tekintélyes része nem piaci sikereken múlik, hanem állami ajándék, a választói hűség megolajozása. A felső osztályok jómódú, befolyásos, politikailag aktív tagjait hét-nyolc esztendő alatt havi százezrekben, évi milliókban mérhető extra jövedelemhez segítette az adórendszer révén az állam, az alacsony jövedelműeket pedig a korábbinál erősebb állami függőségbe taszította. Általánosságban: az előbbiek azért lettek a Fidesz támogatói, mert ekkora jótéteményt mástól nem várhattak, sőt jövedelmi előnyüket időskorukra is meghosszabbítja a nyugdíjjárulék-plafon és a nyugdíjplafon eltörlése. Az utóbbiak pedig azért lettek Fidesz-szavazók, mert csak az állami gyámkodás révén képesek a felszínen maradni. Hovatovább feledésbe ment, hogy a kormány mi mindent vett el tőlük: az adómentességet, az előrehozott vagy rokkantsági nyugdíjat, három hónapon túl a munkanélküli-segélyt, a táppénz egy részét, és pluszterheket kaptak a nyakukba az áfa emelésével. Mindezt elhomályosítja a közmunka lehetősége, a rezsicsökkentés, az Erzsébet-utalványok ajándékozása, a nyugdíjbónusz, néhány alapvető termék áfacsökkentése, a minimálbérek felturbózása. Így szilárdult meg az a politika, amely szélesre nyitotta ugyan a vagyoni és a jövedelmi ollót, mégis képes volt gyarapítani támogatóinak számát.
A jövedelmi és a vagyoni különbségeket eltúlzó politikáján a nemzetközi bírálatok ellenére sem óhajt változtatni a magyar kormány, kitart – a konvergenciaprogram szóhasználatával – a „teljesen lineáris adó- és járulékrendszer” mellett. De ha ezt kőbe véste is, az egyenlőtlenségeket az adórendszeren kívüli eszközökkel azért javíthatná. Nem teszi. A lehetőségek egyenlőtlenségével sem óhajt szembenézni. Pedig „az oktatásra és egészségügyre fordított közkiadások közvetlenül csökkentik a piaci jövedelmek különbségét” – állapítja meg az IMF, hozzátéve, javítják a humántőke termelékenységét is. Ahol tágra nyílnak a jövedelmi, vagyoni különbségek, ott nő a szakadék a gazdagok és a szegények által igénybe vehető oktatási és egészségügyi szolgáltatások között; ezek a nagy rendszerek az IMF összegzése szerint sok országban a gazdagoknak kedveznek. Magyarországon különösen.
Meghökkentően drámai képet festett a magyar egészségügyi állapotokról az Európai Bizottságnak a 2017-es helyzetet elemző, agyonhallgatott országprofilja. Csak néhány szemelvény: a magyarok várható élettartama öt évvel marad el az uniós átlagtól – hárommal a csehekétől –, és az egyenlőtlenségeket látványosan jellemzi, hogy a legalacsonyabb képzettségű férfiak átlagosan kilenc évvel kevesebbet élnek, mint a legmagasabb iskolai végzettségűek. A legmagasabb jövedelmű ötödbe tartozók 72 százaléka véli úgy, hogy jó egészségi állapotban van, míg a legalacsonyabb jövedelmű ötödbe tartozóknak csupán a fele. A gyógyítással elkerülhető halálozási arányszám a magyar nők és férfiak körében egyaránt az uniós átlag kétszeresének felel meg. Aki szív- és érrendszeri betegségben szenved, alacsonyabb színvonalú akut ellátásra számíthat, mint más uniós országokban. A rákbetegek közt Magyarországon a legmagasabb a halálozási arány egész Európában, ami összefügg a megelőzés, a korai felismerés és az ellátás színvonalával is.
Mindez egybevág a köznapi tapasztalatokkal: a várólisták hosszával, a rendelők állandó zsúfoltságával, a beérkező betegek kíméletlen várakoztatásával, az orvosok, ápolók krónikus hiányával, több – főleg fővárosi – kórházban a háborús viszonyokat idéző körülményekkel. Továbbá az orvosok, ápolók tömeges kivándorlásával, a szakma elöregedésével. Mindeközben a magyar állam feltűnően fukar az ágazattal. A forráskivonás már 2006-ban, a Gyurcsány-kormány pénzügyi stabilizációjával elkezdődött, ám az elszegényítést Orbán Viktor kormányai sem tompították. A legátfogóbb mutató szerint a hazai össztermékhez viszonyított egészségügyi közkiadások a 2006-os 6 százalékról 2016-ra 4,8 százalékra zsugorodtak. Ha igaz az, amit az IMF feltételez, hogy „a gazdagok több egészségügyi szolgáltatást vesznek igénybe”, akkor ebből értelemszerűen a szegények kirekesztése következik. Minél jobb a közegészségügy, annál inkább csökken a zsebből költés, ami mérsékli a szegényebbek pénzügyi sérülékenységét; az ily módon fölszabaduló jövedelem pedig hozzájárul a gazdasági növekedéshez – vezeti le az IMF.
A magyar egészségügyi rendszer alulfinanszírozott, erősíti meg a brüsszeli elemzés. Az egy főre jutó évi egészségügyi kiadás fejenként 1428 euró, szemben a 2797 eurós uniós átlaggal. Ugyanakkor az egészségügyi költéseknek csupán a kétharmada közkiadás – az EU egészében ez az arány 80 százalék –, így a rendszer nagymértékben a lakosság hozzájárulására támaszkodik: hálapénzre, magánrendelők, adott esetben kuruzslók szolgáltatásaira. Az alacsony jövedelmű háztartások viszonylag magas arányban számolnak be arról, hogy anyagi okok miatt nem részesültek megfelelő ellátásban – összegzi az országprofil. Vagyis a tehetősebbek gyógyulási esélyei összehasonlíthatatlanul jobbak, mint a szegényekéi.
Az egészségi állapot különbségeinek csökkentését a tanulási hátrányok mérséklése segíti – veti fel az IMF: „erős és pozitív kapcsolat van az oktatás és az egészségi állapot között”. Magyarországon ez a kapcsolat negatív, az egészségi és képzettségi hátrányok tipikusan halmozódnak. A GDP-arányos állami oktatási ráfordítások 2010 és 2016 között 5,5 százalékról 4,9 százalékra csökkentek. „A tanulók társadalmi-gazdasági hátterének az oktatási eredményekre kifejtett hatása a legnagyobb az EU-ban” – állapítja meg az Európai Bizottság legutóbbi jelentése a magyar gazdaságról, amely külön is felrója, hogy nőtt a korai iskolaelhagyók aránya, egyre kiterjedtebb a szegregáció, hiszen „a roma gyermekek 61 százaléka továbbra is olyan iskolába jár, ahol az összes vagy a legtöbb gyerek roma”. Magyarországra különösen igaz, amit az IMF veszélynek lát: „A szegények olyan iskolákba iratkoznak be, amelyeknek kevesebb forrásuk van, ahol szűkösek az anyagi és személyi feltételek.”
Még inkább, a GDP 17,4 százalékáról 14,4 százalékra visszaestek 2010 és 2016 között a szociális védelemre fordított közkiadások. Ezeknek is volna esélykiegyenlítő szerepük, ám többségük szintén a tehetősebb családoknak kedvez. „A legnagyobb kiadásnövekedés a gyermekek utáni adókedvezményt, az otthonteremtési támogatásokat és a munkaviszonyhoz kapcsolódó gyermekgondozási kedvezményeket érintette, melyekben csak a munkaviszonnyal rendelkezők részesülnek. A rászorultság alapján nyújtott szociális segélyekre és az általános családi és gyermekgondozási ellátásokra fordított állami kiadások ezzel szemben reálértéken csökkentek, nominálisan befagyasztott ellátási szintekkel” – bírál az Európai Bizottság.
A politikai álmoskönyvek szerint ha egy kormány leplezetlenül a felső középosztálynak kedvez, akkor a szociális különbségek előbb-utóbb olyannyira kiéleződnek, hogy ezt aligha ússza meg. Leszámítva a magyart, amely a jövedelmi csoportok, osztályok egymás ellen hangolódására remek elterelő hadműveletet agyalt ki. Közös ellenségeket nevezett meg, reájuk zúdította a nép haragját. Az IMF-re, Brüsszelre, a migránsokra, Sorosra, a civilekre. Ezzel időt nyert, nem is keveset. Most, hogy új kormány alakult, adott a lehetőség a fordulatra, áttérésre befogadó jellegű gazdaságpolitikára. De sem a frissített konvergenciaprogramban, sem a jövő évi költségvetés tervezetében nincs ennek jele.
A cikk eredetileg a HVG 2018/26. számában jelent meg. Az írás első részében a globális egyenlőtlenségek enyhítésének esélyeiről volt szó.
Van a kártyás fizetés elfogadásánál jóval olcsóbb megoldás is már a piacon: a qvik rendszer használatával a költségek 30–40 százalékkal mérsékelhetők.
Az árfolyamingadozás feladja a leckét – főleg, ha importhányadot tartalmazó beruházást kell finanszírozni.
Főszabály szerint a munkabért forintban kell fizetni. Vannak azonban kivételek, amely esetekben ettől el lehet térni.
A papírmentes nyugtaadás mellett egyszerűbb használatot és költségcsökkentést hoz az átállás.
Egy kiadós gombamérgezéssel indul François Ozon új filmje, a Ha megérkezik az ősz. A termékeny francia filmrendezővel az öregkori ráncok szépségéről, az Elemi ösztön nem múló vonzerejéről, egy szexi nagymamáról, egy pusztító családi vacsoráról és Nicole Kidman plasztikai beavatkozásairól is beszélgettünk.
Vasárnap hajnalban megvolt az eszkaláció, két nappal később a kapituláció is – nem így képzelnénk két atomhatalom háborúját. Irán megrogyott, de ennek a háborúnak valójában aligha van vége.
Iránnak az lehet a fő tanulság a most véget érő háborúról, hogy atomfegyver nélkül nem tudja megvédeni magát.
Látványosan távol tartotta magát a közel-keleti konfliktus értékelésétől Orbán Viktor. A kormányfőnek csak hazai használatra van mondása a fejleményekről.
Alapesetben a harcsa félénk állat, azonban ha a fészkét védi vagy fenyegetve érzi magát, támadásba lendül.
Megerősítették, hogy készek a kutatóhálózatról leválasztandó négy központ átvételére.
Elemzésünk a Tisza és a Fidesz első szakpolitikai vitájáról.