hvg.hu: A fogyasztói civilizáció az ember tökéletes ártatlanságát hirdeti – állítja új könyvében. Mi van, ha bedőlünk ennek a hazugságnak?

Hankiss Elemér: A televízió, a reklámok a nap huszonnégy órájában azt harsogják, hogy nagyszerű vagy, ártatlan vagy, te vagy a világ közepe, rajtad kívül semmi sem számít. Az emberi személyiségnek ez az egyre gátlástalanabb apoteózisa (isteni rangra emelése – a szerk.) a reneszánsz idején kezdődött, majd egyre erősödő hullámokban mára csaknem egyeduralkodó ideológiává vált. A szüleim, a nagyszüleim korában a fő parancsolat még az volt, hogy „Szeresd felebarátodat!”. Ma viszont már az, hogy „Szeresd önmagad!”. A világban ma zajló háborúk és válságok arra utalhatnak, hogy lehetetlen továbbmenni azon az úton, amin az elmúlt száz évben haladtunk, az egyre radikálisabb és korlátlanabb individualizmus felé. Eric Hobsbawm brit történész azt írja: „Ha a múltra vagy a jelenre építjük a harmadik évezredet, akkor kudarcot vallunk majd. És a bukás ára, vagyis társadalmunk megváltoztatásának az alternatívája: a sötétség.”

hvg.hu: Mit tehetünk ez ellen?

H. E.: A fogyasztói társadalom egyszerre örök karnevál és haláltánc. Tele van örömmel és kiteljesedéssel, de működnek benne a romlás és pusztítás erői is. Pedig az egyénnek ugyan ki kell teljesednie, de azt is el kell fogadnia, hogy a másik kiteljesedése is ugyanolyan fontos, mint az övé.

Hankiss Elemér

Fülöp Máté

hvg.hu: Lehet esélyünk az egyensúly elérésére, amíg úgy tekintünk a másikra, mint a jólétünket fenyegető veszélyforrásra?

H. E.: A kérkedő gazdagság és az elviselhetetlen nyomor közötti feszültség egyre nő, s előbb-utóbb robbanással fenyeget majd. És egyre nő az egymástól való félelem, és az egymás iránti ellenérzés vagy akár a gyűlölet is. Hogyan fogadható-el az, hogy a leggazdagabb amerikai 1 százalék birtokában van az amerikai vagyon 30-40 százaléka? Magyarországon is – bár globálisan mi nem sokat számítunk – már-már elfogadhatatlan a helyzet. Sokat panaszkodunk, és van is rá okunk, mert a magyar társadalom vezérei az elmúlt huszonöt évben rengeteg rossz döntést hoztak, és az országot inkább rombolták, mint építették. De ami a jólétet illeti, még így is a világ első 15-20 százalékában vagyunk. A lakosság alsó 20-25 százaléka mélynyomorban él, ehhez képest a felső 10-15 százalék időnként súrolja a luxusfogyasztás küszöbét. Az emberiség mindig is együtt élt ezekkel az igazságtalanságokkal, de mintha mostanában kezdenénk ráébredni arra, hogy mindez tarthatatlan. Igaz, az igazságérzet történetileg hullámzik. A jómódú társadalmakban időnként feltámad a lelkiismeret, aztán elalszik.

hvg.hu: A 2008-as globális gazdasági válság kitörése összefüggésbe hozható a lelkiismeret felébredésével?

H. E.: A válság társadalmi hatása pozitív és negatív is lehet. Rooseveltet szokás idézni, aki szerint minden válság jó és hasznos, mert a megmerevedett struktúrákat szétrombolja, és utat nyit az új, jobb megoldásoknak. De tegyük hozzá: akkor igaz ez, ha egy adott társadalom józanul, bátran, következesen dolgozik a megújuláson. Sajnos Magyarországra ez nem igazán jellemző. Hogy hogyan kell egymással összefogva győztesen kikerülni egy válságból, ezt még meg kell tanulnunk. Arra egyelőre senki sem tudja a választ, hogy ez eddig miért nem sikerült. Újra és újra azt kérdezem a kollégáimtól, hogy Magyarországnak miért megy rosszabbul, mint a szomszéd országoknak, akik szegényebbek voltak nálunk, majd megelőztek. Mi az oka annak, hogy a magyar társadalom az elmúlt huszonöt évben elfecsérelte lehetőségeit? A válasz még várat magára.

hvg.hu: A könyvében azt is írja, hogy komoly problémákat okoz, amikor a szenvedélyek és az érzelmek kezdenek uralkodni a józan ész helyett. Ez okozhatja a sorozatos kudarcainkat?

HE: Ez többek között abból fakad, hogy az emberek gyengének érzik magukat. A gyenge ember pedig védekezni akar, ezért támad, és a támadásban már benne lehet a szenvedély, de akár a rajongás és a gyűlölet is. Nálunk ez a gyengeség részben abból fakad, hogy az elmúlt kétszáz évben többször is elindult a polgárosodás, de újból és újból zátonyra futott. Most épp mintha újra egy zátony felé sodródnánk. Egy igazi polgár úgy érzi, és azt vallja: „Én vagyok én, vállalom magam. Ez itt az én házam, az én vagyonom, az én munkám, az én tudásom. Ez az én társadalmam, aminek szabad, felelősségteljes és büszke tagja vagyok.” Ez a tudat még gyenge a magyar társadalomban. Nem nőttek fel az erős autonóm személyiségek. Gyengék, elveszettek, bizonytalanok vagyunk. Félünk, nem találjuk a helyüket, nem tudjuk, hol és hogyan keressük a megoldást problémáinkra. Forgunk keserű levünkben, és/vagy a csodára várunk.

hvg.hu: Azt állítja, hogy ha megismerjük a függőségeinket, akkor közelebb juthatunk a megoldáshoz.

H. E.: Mostanában egy új könyv kéziratán dolgozom. Az lesz talán a címe, hogy: „A Szabadság játékai”. Örömteli és keserű játékai. A borítón két gömb alakú üvegváza vagy akvárium látható. A baloldaliban halak úszkálnak, a jobboldali üres. Majd az egyik bátor kis hal nem bírja már elviselni az adott, zsúfolt világot: gondol egy nagyot és hatalmas erőfeszítéssel kiugrik eddigi világából. Azt a pillanatot látjuk, amint épp repül a szabadság felé, de a következő pillanatban a szabadság helyett a másik akváriumba csöppen/csobban bele. Mintha rólunk, emberekről szólna ez a kép. A szabadságnak vannak remek pillanatai, de a következő pillanatban ránk zárulhatnak egy újabb börtön rácsai. Önmagában már az is csoda, hogy egyáltalán beszélhetünk szabadságról. Mert köt bennünket a genetikánk, az egészségi állapotunk, a családunk, a gyermekkori környezetünk, az iskoláink, a munkánk, anyagi helyzetünk, meghatároz minket az adott társadalom rendszere és állapota, múltja, várható jövője, és ezer más dolog. Mindezek ellenére kell megpróbálnunk kitörni és szabaddá válni. Goethe írja a Faust utolsó soraiban: „Csak annak jussa élet és szabadság, ki napról napra vívja ki.” S valóban, az út, amit szabadon választottunk, előbb-utóbb kényszerpályává válik. Újra és újra útelágazásokhoz érkezünk, ahol döntenünk kell. Ez nehéz, de egyben nagyszerű feladat. Nicolai Hartmann, a híres német filozófus szerint „csak egy befejezetlen lény lehet szabad”. Mit érthet ezen? Valószínűleg azt, hogy valami véglegesen befejeztetett, akkor már nincs új választásra lehetőség. És ha nincs választás, akkor nincs szabadság.

hvg.hu: Ön többször is utat, szakterületet változtatott az életében. Utólag visszatekintve ezek a váltások elhozták a remélt szabadságot?

H. E.: Strukturalista irodalomelemzőként kezdtem a pályámat, majd átúsztam a szociológia területére, onnan a politológiába keveredtem bele, az elmúlt tizenöt évben azonban már igazán a filozófiai antropológia érdekelt, vagyis az a tudomány, amely olyan kérdésekre keres választ, hogy: Mi a helye az embernek a világmindenségben? Hogyan küzdhet meg az idővel, az elmúlással? Van-e, s ha van, mi az emberi élet célja, értelme? Ennyiszer foglalkozást váltani karrier szempontjából öngyilkosság. Mert újra és újra a semmiből kell kezdeni, és évek hosszú munkájával lehet csak eljutni egy bizonyos szintre. De megvan ennek a csapongásnak az öröme is, a felfedezés remek élménye. G.B. Shaw írja valahol: „Vannak, akik ránéznek valamire, és azt kérdik: Miért? Én olyan dolgokról álmodom, amelyek sohasem léteztek, és azt kérdem: Miért nem?”

Fülöp Máté

hvg.hu: „A befejezetlen ember”-ben a régi, a Gutenberg-galaxisban, és az új, a Zuckerberg-galaxisban szocializálódott generációk közti különbségeket is vizsgálja. A digitális generáció bátrabb, szabadabb vagy elveszettebb, mint az azt megelőzők?

H. E.: A Zuckerberg-galaxisnak köszönhetően sokkal több információ ér el minket, mint korábban valaha is. Többet, többfélét tudunk meg a világról, mint elődeink. De az információáradatban el is veszthetünk. Mert ha ránk ömlik milliárdnyi információ, de nem ismerjük a mögöttük lévő erőket és törvényeket, nem fedezzük fel a mögöttük lévő rendet, akkor elhatalmasodhat rajtunk az elveszettség érzése. Nincsenek fogódzkodóink, nem tudjuk, mi alapján s hogyan döntsünk az életünkről. Ha az IT-világban kialakulnak majd a jól értelmezhető világrendek, világértelmezések, akkor kászálódunk majd ki ebből a válságos, zűrzavaros helyzetből. És akkor beszélhetünk majd arról, hogy a Gutenberg-galaxisból átléptünk egy új, emberileg jól értelmezhető galaxisba.

Arról nem is szólva – ha már a szabadság lehetőségeiről beszélünk – hogy például a Google fantasztikus lehetőségeket kínál nekünk, de közben rabul is ejt. Egy meghatározott pályán tart minket és gondolkodásunkat, mert – ha jól tudom – az alapján dobja fel az információkat, hogy korábban milyen információkat kerestünk. Úgy vélem, olyan programra is szükség volna, amely olyan területekre is elvezetne, amelyeken még sohasem jártunk. S ezzel segítene, hogy kitörjünk megszokott kereteink közül és a gondolat új világait is felfedezzük.

hvg.hu: Ezek szerint inkább problémásnak találja az átlépést a Zuckerberg-galaxisba?

H. E.: Nem könnyű ez az átnyergelés. De hogy egy másik ilyen problémát említsek: sok áldással és bajjal jár az is, amit a világ „számszerűsödésének” szokás nevezni. Ma ugyanis lassan már mindent számszerű képletekkel és statisztikákkal írunk le. Kollégáim többsége kvantitatív szociológiával foglalkozik, ami fontos és dicséretes, de azt is jó tudni, hogy a számok hálóján átfolyik, átcsurog az „életvilág” nagy része. A számok egyelőre nem tudják megragadni az élet mindennapi gazdagságát, színeit, érzéseit, titkait. Egyre nagyobb szükség van a meditatív, elmélyült, a dolgozószobák csendjében elemző társadalomtudományokra is. Hogy választ keressünk létünk fentebb már említett kéréseire. Nem utolsó sorban arra, hogy mi lehet életünk, létünk, ittlétünk célja, értelme.