Hont: És ismét nem tetszettünk forradalmat csinálni
10 perc
2020.02.05. 05:00
Az Orbán-rendszer állásáról és alakulásáról szóló cikksorozat első része egy pillanatfelvétel volt a rendszer és az ellenzék viszonyáról 2020 elején, az önkormányzati választások után. A mostani írás azzal foglalkozik, hogy miért marad el a rendszerváltás, mi van, illetve mi várható helyette.
„Az kell, hogy Zagyva György Gyula és Gyurcsány Ferenc is egy hajóban evezzen egy ideig. Egy ilyen koalíció nyilván elképzelhetetlen lenne, erről nem is érdemes beszélni. Elég megállapodni abban egy alkotmánykorrekciós szövetség tagjaiként, hogyan állítjuk helyre a versengő pártrendszer feltételeit.” (Karácsony Gergely: Saját fegyverével kell felszámolni a Fidesz rendszerét, Népszabadság, 2011. július 12.)
„Magyarországon mindig annak volt – annak lett volna – értelme, aminek nem volt realitása.” (Lányi András parafrázisa Lányi András: Egy Karamazov a fogalmak világában című esszéjének Széchenyi alkotói határhelyzetét taglaló bekezdéséből 1991-2019.)
Az első rész: Hont: Megroppant-e az Orbán-rendszer?
A harmadik rész arról fog szólni, miért sikkadnak el a rendszerváltások, milyen történelmi, társadalmi okai vannak a szembenézésre való képtelenségnek.
A magyar honban politológiának csúfolt sportfogadási tevékenységet és béljóslást egyedül az izgatja, hogy egy következő megmérettetés szempontjából miként alakulnak az aktuális erőviszonyok.
Legutóbb megpróbáltam ennek a követelménynek eleget tenni, és arra a megállapításra jutottam, hogy az ellenzék által megszerzett önkormányzati pozíciók nem befolyásolják jelentős mértékben az ország működését, és az eredmények 2022-re vetítve sem jeleznek előre radikális változást, a most meginduló – ha meginduló – folyamatok meg kétséges, hogy milyen irányba alakulnak. A lényeg azonban nem ez.
A lényeg az, hogy hány évet szórakoztunk már el mindezzel. Hány éve készül az ország egyik része ökölbe szorított kézzel és összeszorított fogakkal revánsot venni a másikon, és egy másik rész hány éve kap hisztérikus rohamokat, hogy jönnek (vissza) amazok?
Megmondom. Tizenhét.
Tizenhét évünk elszelelt
2002 óta uralja értékes felületeinket, árnyékolja le gondolkodásunkat ez az egy téma. És megjósolni sem lehet, hogy meddig még. Most is azzal foglalkozunk, hogy mi történik majd két és fél év múlva egy áprilisi vasárnapon, és nem azzal, hogy mi történik holnap. És semmi jele annak, hogy ez folyamatos jövőben élés 2022 után megváltozna, még akkor sem, ha az az esztendő a NER váratlan kudarcát hozná. Ugyanis olyat sem állított soha senki, hogy ennek egyszer ne lenne vége, nyilván mindenki tisztában volt/van, hogy majd valahogy, valamikor vége lesz – csak addig elmegy az életünk (Ld. 2014-ből: Túléljük ezt is, azután meghalunk). De legalább cserébe nem tudjuk, hogy – szerencsés esetben lesz ilyen – az Orbán-kormány leköszönése és életünk vége közti időszakban mire számíthatunk.
Amikor hosszú évekkel ezelőtt az első bojkottpárti írások megszülettek, akkor azok szerzői elsősorban nem is a Fidesz választási rendszerén belüli ellenzéki esélytelenséggel érveltek (noha a győzelemmel kapcsolatos szkepszisüket kifejezésre juttatták), hanem azt a kérdést szegezték a választáson indulni szándékozóknak, hogy esetleges kormányra kerülésük után mihez kezdenek a rendszerrel. Konkrétan az alaptörvénnyel és a fölhalmozott vagyonnal. A válasz így foglalható össze:
„majd lesz valahogy”.
Nyugi, megoldjuk, de a sajtónak, az értelmiségnek, a „civilszférának” most nem az a feladata, hogy kritizáljon, meg fanyalogjon, meg a múltban vájkáljon, hanem az, hogy előre tekintsen, és segítse a kormányváltást, a többi meg majd lesz valahogy.