Hont András
Hont András

Az ország egy része most újabb négy évig, tehát összesen immár nyolcig, arra készül, hogy lebontsa azt a rendszert, amelyet a másik épített föl egy olyan rend helyén, amelynek lebontására maga is nyolc esztendeig készülődött. Sose lesz vége.

És az megvan, hogy egy nappal a választás előtt Lengyel László nekiállt a Népszabadságban miniszteri tárcákat osztogatni? Nem a szellemi mélyrepülés és valóságvesztés e remekbeszabott emlékművénél kívánok most fejet hajtani, hanem szeretném fölhívni a figyelmet egy igen jellemző és jelentős adalékra. Aki kíváncsi, hogy milyen látásmód segített annak idején a teljesen torz és teljesítményképtelen politikai szerkezet kialakulásában, és ösztökélte ezúttal a távlati célok szempontjából érdektelen, a választási küzdelem szempontjából pedig értelmetlen, sőt káros összeborulást, az olvassa el ezt az írást.

Cikkében Lengyel sötét képet fest arról, hogy mi vár ránk, ha újból győz a Fidesz, de egyúttal a fényes, vagy legalábbis élhető jövőt – amely a választói hozzájárulás hiányában, fájdalom, elmaradt – is fölskicceli, amelynek az a lényege, hogy az általa emberszabásúnak tartott politikusokból és elismert szakértőkből kell állnia a kormánynak. A megoldás erősen emlékeztet Tóth Zoltán „választási” ””szakértő”” korábbi szórakoztató toplistájára, és még annál is furább összeállításokra. Mindegy, hogy milyen az emberek mentalitása, milyen a közbeszéd, mik a reakciói a többi szereplőnek, és nem utolsósorban: mindegy, mi van beleírva az alkotmányba, akkor lesz jó világ, ha a haverok állnak az élen.

A humorfaktortól és a realitásoktól eltekintve, ez a nettóorbánizmus, csak nem egy személybe sűrítve, hanem többfelé osztva. Jöjjenek valakik, és onnan fölülről tegyék rendbe a dolgokat, más tennivalónk nincs. Azzal a különbséggel, hogy ez az – a részben tévesen eszdéeszesként azonosított – attitűd, amely egyaránt fölbosszantja a létező jobboldalt, és a létező szocpártot is. Az előbbinek azt üzeni, hogy a hozzáértés kizárólag egyetlen oldalon található, s elvitatja a másik jogát, hogy érvényes, bár az övétől eltérő válaszokat adjon, és ami a jobboldalon végül nemcsak a szakértők, meg a „szakértelem mítoszának”, de teljes szakmák (matematika, pedagógia, diplomácia etc.) elvetéséhez vezetett, és a matolcsyzmusban vagy a hoffmannrózsizmusban tombolta ki magát. A szocialisták lelkének pedig ezzel hízeleg: „félünk, és idegenkedünk a néptől, így szükségünk van a szavazóitokra és az infrastruktúrátokra, de annyira ne bízzátok el magatokat, majd mi megmondjuk, hogy kiknek kell irányítaniuk” – ami időről időre artikulálatlan antiliberális kifakadásokra ingerli a párt politikusait és talpasait. Ám az Egyetlen Igaz Tudás papjai és az MSZP rendre összekényszerülnek, kölcsönösen frusztrálva egymást, és újból és újból létrehozva a technokrata menedzsmentpolitika és az osztogató, gyámolító populizmus hibridét, mert már nincs más lehetőségük. Egy a tábor, egy a Szárszó!

*

Amennyiben rá kell mutatni egy pontra, amelyen a rendszerváltás félrecsúszott, habozás nélkül az 1994-es koalíciókötést jelölöm meg. Egy pártnak a képviseleti demokráciában ugyanis nemcsak az a feladta, hogy kormányozzon, és készüljön a kormányzásra, esetleg igyekezzen meghiúsítani a neki nem tetsző kormány lépéseit, hanem az is, hogy alternatívát jelenítsen meg. Olyat, amelyhez képest a közösség tagjai elhelyezhetik magukat. Olyat, amellyel vitázhatnak, egyetérthetnek vele. Olyat, amely átélhető, története van: rendelkezik egy elbeszéléssel arról, hogy milyen nézetek és szereplők küzdöttek, küzdenek egymással a múltban és a jelenben. Olyat, amely segít az egyénnek kialakítania saját világnézetét, eligazodni a közélet dilemmáiban, meghozni elvi színezetű vagy közösségi aspektussal bíró, de nem feltétlenül a választáshoz kapcsolódó döntéseket is.

Szárszó találkozó 2013
©

Amikor a Szabad Demokraták Szövetsége ’94-ben az utódpárttal koalícióra lépett, akkor lemondott arról, hogy legyen harmadikutas téblábolásoktól és romantikus nemzeti ábrándoktól mentes, mindenféle etatizmussal határozottan szemben álló magyar polgárosodás programjának önálló képviselte. A döntés kényszerpályára lökte a Fideszt is, bár sokan sokáig reménykedtünk abban, hogy a hagyományos jobboldal józanabb tagjaival közösen folytatható egy szimbólumokban itt-ott engedményeket tevő, de összességében racionális középpárti (értve ez alatt a középosztályt is helyzetbehozó) politika, ám az illúzió valamikor 2002 után végleg szertefoszlott. (Akik szerint már jóval korábban megtörtént a teljes fordulat, és a fideszes pártsajtóval megegyezően – de hát, a két garnitúra nem csak ebben szövetségese egymásnak – igyekszik kimutatni a korábbi és a jelenlegi Orbán-kormányok egylényegűségét, azokat olyan apróságokra szeretném emlékeztetni, mint, hogy ki volt az, aki eltörölte a kötelező kamarai tagságot, s ki volt, aki újból bevezette; melyik kormány kezdte meg a magánosítást az egészségügyben a praxisprivatizációval, hogy azután a korporatív alapú patikaállamosítás gondolatáig jusson? Mindezt csak a példa kedvéért, noha tisztában vagyok azzal, hogy a magyar közbeszédben tartalmi elemeket illetlenség szóba hozni.)

A koalíciókötést nem a szituáció kényszerítette ki, a Magyar Szocialista Párt kényelmes többséggel rendelkezett, bár az igazi kényelmet Horn miniszterelnök számára az biztosíthatta, ha pártja erőközpontjait sakkban tartja az SZDSZ-szel. A szabad demokraták meg bele is mentek ebbe, illetve kettős kötődésű holdudvaruk nyomta, tuszkolta őket ebbe a helyzetbe. (Lengyel László akkor egyébként a Fidesznek is azt javasolta, hogy államtitkári szinten szálljon be a kormányba, mert csak így maradhat meg – a párt négy év múlva megnyerte a választást, pont azzal egy időben, amikor Lengyel aktuális könyve megjelent, amelyben hosszan taglalta, hogy miként tette tönkre magát a Horn-kormány ellenzéke, és esélye sincs, hogy kormányképes tényezővé váljon.) A parlamentarizmus észjárását, az elvek vagy érdekek köré szervezett pártok többirányú vetélkedését legyőzte a törzsi logika. Az 1989-es berendezkedés bukása nem volt bekódolva a szisztémába, a magyar történelem gyalogolt át rajta.

Nem úgy, hogy az egyik történelmi korszak áldozatai, károsultjai állnak az egyik oldalon, a másikéi meg a másikon (ámbátor ennek is szerepe van), hanem hogy az elmúlt száz évben kudarcról kudarcra vergődő, önnön hibái alól folyton föloldozott, a hétköznapi felelősség viselése alól erkölcsileg tehermentesített népünk tagjainak ki tudja meggyőzőbben előadni a saját históriáját arról, hogy ki az a bűnös, aki elrabolta előlük a sikert, akinek eltakarítása után végre megnyílik az út a boldoguláshoz. A jövő szempontjából csöppet sem közömbös, hogy jelenleg miként alakul a múltunk. Most éppen annál a fejezetnél tartunk, hogy mi már ’56-ban is az amerikai kommunisták ellen vívtunk véres és majdnem eredményes csatát, csak a fölmentő Putyin kissé későn érkezett.

A múlttal való manipuláció nem új keletű a politikában, de szervezőelvvé akkor vált, amikor a kései Kádár-kor reformértelmisége kanonizálta eredetmondáját. Eszerint egyaránt ellenállónak számít a betonfejű főnökével viaskodó osztályvezető-helyettes és az állástalan kutató, a rendszer tűrőképességét próbálgató humorista és az underground-zenész, a szocialista tervgazdaság ésszerűsítésén dolgozó bankár és a börtönviselt, vidékre visszahúzódó közgazdászprofesszor. Így terelődött lassan egy akolba mindenki az egykori megfigyeltektől a megfigyelőkig a közös ellenséggel szemben, amely egyaránt lehet Antall József és Kövér László, Bácsfi Diána és Gyöngyösi Márton. Mindezt remekül egészítik ki a túloldal regéi. A NER által a rendszerváltás hivatalos kutatójának kinevezett Bíró Zoltán úgy meséli, hogy ő már a pártállam művelődési minisztériumában is az igazi változásokért küzdött az „Aczél György vezette liberális-kommunista vonallal”, míg a legújabbkori magyar történelem ismert szakértője, Lázár János szerint abból származtak a bajok, hogy a III. köztársaság első elnöke nem Pozsgay Imre lett, amit egyébként a Fidesz nem csak az SZDSZ-szel, de  a néhai Kisgazdapárttal és a néhai Szociáldemokrata Párttal közösen akadályozott meg.

Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát, hogy ki áll szemben kivel. Leszámítva a néha helyet cserélő, kis zárványok sok évtizedes civakodását, és két pártnevet, illetve pártlogót, amelyek mögé annyi mindent oda lehet képzelni. A törzsi logika ugyanis nem hagy lehetőséget a megosztó vitáknak. Ugye ismerősek ezek a szólamok? „Tegyük félre a nézeteltéréseket”, „mindenkire szükség van”, „ne a mieinket kritizáljuk, koncentráljunk a túloldalra”, stb. Ennek eredményeként homlokegyenest ellenkező elképzelések élnek az oldalakon belül, és a kibeszéletlenség miatt mindenki csak megerősödik saját rögeszméiben. Hogyan lesz ebből koherens kormányzás, fölismerhető, követhető irányvonal? Nyilván sehogy.

Sorsszerű volt, hogy a kétharmados törvényekkel egymáshoz láncolt, ám egymást egyre jobban gyűlölő, és befelé az igazodást, a fegyelmet legfőbb normává emelő részországok egyre elkeseredettebb és egyre terméketlenebb viadala a tragédiába rántja a politikai közösséget. Arra azonban csak a legelszántabb Marx-hívők számíthattak, hogy a darab komédia formájában még egyszer színre vihető.

*

2014 tavaszán egy valódi választás, sőt, úgy általában az igazi politika paródiáját tekinthettük meg. Nem a békemenet szürrealitása vagy az ellenzéki vesszőfutás miatt – mindez tünet. A kormánypárt a képviseleti demokráciák versenyre épülő modelljén kívüli eszközök tömegét vette igénybe, míg a régi baloldal nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, hogy a kétharmados kötelék elszakadásával nemcsak parlamenti helyzete változott meg, de – nemzetközi kapcsolatai kivételével – összes pozíciója kikerülhetővé, rosszabb esetben fölszámolhatóvá vált, és tekintélyeinek – amúgy is korlátozott körben szerzett – tapasztalatai már nem érvényesek.

A választás éjszakáján az ellenzéki pártok vezetői a vereség indoklásául fölsoroltak egy csomó bojkottpárti érvet, a Fidesznek kedvező választási rendszertől, a pártkampányra fordított állami milliárdokon át, a közmédia belaruszi minőségű elfogultságáig. Nem a bojkottvitát szándékozom utólag megnyitni, hanem szemléltetni szeretném azt az ellentmondást, amelyre az ellenzék ráment.

Ellenzék a választás éjszakáján
©

Arról beszéltek, hogy a tét hatalmas: mindenáron le kell váltani Orbán Viktort, de úgy viselkedtek, mintha menetrend szerinti választás jönne; és ha ténylegesen radikális javaslat érkezett a bojkottól egy választás utáni alkotmányos népszavazásig, akkor fontoskodó képpel utasították vissza, mondván ilyen közjogi izékkel nem lehet nyerni. Azt hangoztatták, hogy most az egyszer utoljára, még rájuk kell szavazni, hogy többé ilyen kényszer ne álljon fenn, de jelét sem adták, hogy ezt az „utoljárát” komolyan hiszik, legföljebb sejtelmes célozgatásokat tettek, hogy miként képzelik az Orbán-rendszer lebontását. Azt is leszögezték, hogy egy választáson pártok indulnak, tehát el kell viselni az MSZP kádereit, és mivel a gyurcsányisták csak Gyurcsányra szavaznak, be kell venni őt is, de mikor valaki közölte, hogy márpedig ezeket nem támogatja, megmondóik, blogjaik, aktivistáik, fizetett vagy önkéntes kommentelőik nekitámadtak, hogy személyi fenntartások nem veszélyeztethetik a kormányváltást. A kurzus leváltása érdekében itt mindenkinek áldozatot kellett volna hoznia, kivéve, akik a leváltásra bejelentkeztek.

Ez túl jól látszott kívülről is: rendkívüli körülmények közt rendkívüli módon viselkedünk, vagy bevalljuk, hogy csak képviselők szeretnénk lenni/maradni, és befejezzük a választópolgárok erkölcsi alapú molesztálását. Arra a lekezelő ellenvetésre, mely szerint ez nem volt döntő, mert a „nép egyszerű gyermekei” nem gondolkodnak ilyen szofisztikáltan, a következőt tudom felelni: Fodor Gábor. (De persze említhetnék más nevet is.) Legkésőbb a névsor ismertetésekor politológusi végzettség nélkül is világossá válhatott: az orbánozás csak ürügy, hogy olyan emberek térjenek vissza a hatalomba, de legalábbis a parlamentbe, akik saját teljesítményükből erre nem lennének képesek.

Ez szinte mindenkinek föltűnt, még azoknak is, akik ennek ellenére odaszavaztak. Mindenkinek, kivéve azokat a szellemóriásokat, akik változatlan elánnal írogattak, és nyilatkoztak az összefogásról mint univerzális csodaszerről, holott az kifejezetten kontraproduktív volt Orbán menesztése szempontjából, s csak a saját radikálisaik igényeit elégítette ki. Nézzünk egy eddig kevéssé emlegetett adatot: a kormányváltók és az LMP együtt 180 ezerrel kapott több szavazatot, mint az MSZP és az LMP közösen négy évvel ezelőtt; és ha ehhez hozzávesszük, hogy eltűnt a Bokros-féle MDF 137 ezer voksa, és hogy Schifferék bázisában tízezrével vannak olyanok, akik az ökopárt különutasságát díjazták, és inkább visszaszavaznának a Fideszre, minthogy bármikor is a baloldalt erősítsék, nos, ekkor láthatjuk mennyire tudta vonzóvá tenni magát a baloldal négy év Nemzeti Együttműködését követően. Fölösleges azon lamentálni, hogy ha nem egy jó taktikai érzékkel megáldott kirakatbábu a miniszterelnök-jelölt, ha nincs Simon-ügy, sőt, ha az MSZP olyan állapotban van, hogy Simon-ügy hiányában se tudnának bármikor előhúzni egy hasonló botrányt, ha épeszű kampánytanácsadókkal rendelkeznek, ha nem vetik be a Demokratikus Koalíciót mint a tömegoszlatás sajátos formáját, akkor mi lett volna. Azon meg aztán végképp fölösleges merengni, hogy mi az eredmény, ha egyenlőek a feltételek.

Helyes az a megállapítás, hogy azért abszurd arra hivatkozni, hogy lejtett a pálya, mert ezek sík terepen is kikaptak volna. De én ennél többet mondok: sík pályán, azonos feltételek mellett a régi baloldal – nem mandátumarányt, hanem szavazatszámot tekintve – rosszabbul szerepel, ugyanis éppen a feltételekre való hivatkozással zsaroltak, és könyörögtek össze még egy jó adag szavazatot. Ebből következtetni is lehet arra, hogy mi az érdekük: az 1994-ben létrejött kétosztatú törzsi rendszer rekonstruálása. Inkább lesznek szekundánsok, mint részt vesznek egy tisztább képlet megteremtésében, amelyben akár el is jelentéktelenedhetnek. Mert amennyiben tényleg a rezsim fölszámolása lett volna a céljuk, úgy kivonulnak az egészből – és itt most ne jöjjön senki azzal, hogy nem valószínű, hogy lett volna foganatja, mert a „nem biztosnak” jelenleg a „biztos, hogy nem” az alternatívája. Különben is: mit ért el a parlamenti ellenzék négy év alatt, mi értelme volt jelenlétének? Ha mást nem is, a kivonulás legalább azt mutatja, hogy az ország egy része nem fogadja el az egyoldalúan ráerőltetett berendezkedést. Ám az összefogó ellenzék (a Jobbikot és az LMP-t azért kell innét kiemelni, mert ők sohasem mondták, hogy azért kell rájuk szavazni, hogy a másik ne legyen) csak szavakban olyan elutasító.

*

Nincs tutibb állás, mint a fizetett forradalmáré. Lehet fürödni a sajátjai szeretetében, amelynek kivívásához csak annyi szükséges, hogy valaki jó rondákat mondjon a túloldalról, és buzdítson a következő – akkor már mindent eldöntő, vagy majd az azt követő, tényleg mindent eldöntő – alkalomra. Még ki sem hirdették a választás eredményét, még föl sem ocsúdhatott az „orbántakaroggy”-ba hergelt tábor, máris kipattantak a legfanatikusabb kormányváltó szervezet politikusai, hogy akkor jön a következő megmérettetés, az EP-választás, amikor majd jól megmutatják. Azután kirohantak a gumicsontnak odadobott emlékműépítésre tiltakozni, hogy megmutassák kérlelhetetlenségüket, és közönségüket az „eddig és ne tovább” élményében részesítsék. (Az írófejedelem meg, aki legnagyobb szorgalmazója volt az összefogósdinak, minden fönnakadás nélkül elkezd főpolgármester-jelölteket protezsálni.)

Orbán Viktor a győzelem estéjén
©

Pontosan ezt csinálta Orbán Viktor is. Az ő politikájának sincs mása, csak ellensége. És éppen erre van szüksége. Ezzel lehet folyamatosan mozgósítani, a fegyelmet megkövetelni, a háborús pszichózist fönntartani. Négy évig tartotta lázban híveit, hogy eltakarítják a kommunistákat, majd a kudarcát követően jött egy kis zászlólengetés, egy kis szimbolikus politizálás, a kisebbik hibáztatása, és a jelszó: készülni kell a harmadik fordulóra, azaz az önkormányzati választásra. Majd a népszavazásra. Majd az EP-választásra. Majd az ellenfeleit már valóban eltakarító országgyűlési választásra. Semmi garancia nincs rá, hogy különbül jár, mint elődei, a választás eredménye azért azt is mutatja: semmi sem fog örökké tartani, és jobb lenne, ha ezzel nem a Jobbik szembesítené őt.

Addig elviseljük a Nenyit, a szoborállításokat, a kinyíló pitypangot. Gyorsan elkapcsolunk a közszolgálati tévéről, gyorsan elkapcsolunk a kereskedelmi tévéről. Kicselezzük a trafikot. Dafke leszaggatjuk a rezsicsökkentésről szóló értesítést. Gyermekeinknek elmondjuk, hogy úgy hülyeség, ahogy van, amit az egyentankönyvben olvastak. A határon túliaknak meg azt, hogy nem a papír teszi a magyart, és attól még azok, ha nem igényeltek állampolgárságot, és dacára Semjén Zsoltnak szerintünk érdemes megőrizni nyelvüket, szokásaikat. Túl leszünk ezen is. Csak addig lepereg az életünk.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Orbán: Vannak kipcsakok Magyarországon

Orbán: Vannak kipcsakok Magyarországon

Erdogan megköszönte Orbánnak a nemzetközi kiállást mellettük

Erdogan megköszönte Orbánnak a nemzetközi kiállást mellettük

Két újszülött gyermekét is megfojtotta egy sárkeresztúri nő

Két újszülött gyermekét is megfojtotta egy sárkeresztúri nő

Varga Judit: Elfogadhatatlan az uniós költségvetés tervezete

Varga Judit: Elfogadhatatlan az uniós költségvetés tervezete

Radar 360: Karácsony köszöni, Orbán elrepült

Radar 360: Karácsony köszöni, Orbán elrepült

Letartóztattak több embert, aki kapcsolatban állt a párizsi késelővel

Letartóztattak több embert, aki kapcsolatban állt a párizsi késelővel