L. Ritók Nóra: Kiterítenek úgyis

21 éve alapítottam az Igazgyöngyöt. Azért, mert úgy éreztem, az állami rendszer fékezi azt, amit és ahogyan csinálni szeretnék. Először az oktatásban, később a szociális munkában is.

Mindig nehéz volt képviselni a generációs szegénység, az integráció ügyét. Mert mindig, minden kormány, önkormányzat, intézményvezető a sikerek mentén szerette volna kommunikálni magát, és abba egy ilyen kudarcokat és kockázatokat jelentő téma nehezen illeszthető bele. Leírtam már többször, amit egy politikus mondott nekem: “Az integráció olyan, mint a forró krumpli. Sokáig senki sem szereti kézben tartani.”

Persze, értem én: az integráció nem egy szavatszerző téma.

Viszont az integráció alanyai vannak, ott vannak, és a politika használja is őket akkor, amikor kellenek, úgy, ahogy szerintük megérdemlik. Mert abban is van értékítélet, a választások előtt kiosztott zsák krumpliban, vagy a kétkilós kenyérben.

Hátrányos helyzetűekkel foglalkozó iskolákat akar államosítani a kormány

Miközben az Orbán-kormány évek óta számolatlanul önti a pénzt a hozzá lojális egyházi és karitatív szervezetek számlájára, az állami támogatás megvonásával most megpróbálja megfojtani az olyan felekezeti és alapítványi iskolákat, ahol a fenntartók nem a kormány hívei.

A probléma szőnyeg alá söprése változó mértékű volt, de dolgozni azért korábban lehetett rajta, sőt, el lehetett csípni támogatásokat, néha még elismeréseket is. Mert az csak ciki volt, hogy ha valaki ebben keményen dolgozik, azt ne ismerjék el valamennyire ne segítsék kicsit, vagy ne tűrjék meg.

Aztán más világ jött.

Egyre nehezebben lehetett a munkánkat hozzáilleszteni a rendszerhez. Mert nem egyszerű ám azt mutatni, hogy nincs gyerekszegénység, nincs éhező gyerek, miközben meg látod, hogy van. Vagy, hogy jó az oktatási szegregáció, miközben naponta kínlódsz benne pedagógusként. Hogy a közmunka csodás lehetőség, miközben a hónap második fele a családokban már csak a nélkülözésről szól.