A nyilvános beszédnek ugyanaz a dolga, mint a jó színházi előadásnak: hogy mások felelősségének deklarálása helyett a magunk felelősségével és lehetőségeivel szembesítsen bennünket.
Igazán nem meglepő, ha vaskos kárörömmel fogadjuk egy olyan figura komikus bukását, akinek a pártja lépten-nyomon megalázza többek között meleg honfitársainkat is, akinek a pártja nem elégszik meg a pénzünkkel, azzal, hogy önkényes hatalmat gyakorol fölöttünk, de még prédikálni is szeretne nekünk ráadásként a tiszta erkölcsről. Mindezt együtt valóban nehéz elviselni, és a történet tömve van klasszikus bohózati kellékkel, szinte groteszkül sok van benne belőlük. Első pillantásra olyannak tűnik az egész, mint egy (ráadásul szintén járványtól ihletett) Boccaccio-novella. Nehéz szatírát nem írni. Mégis muszáj. A történet lényege nem az álszentség lelepleződése, hanem valami gyökeresen más.
