A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
Valamennyi régi város magán hordozza történelme jeleit, s ez különösen igaz Helsinkire, a csak alig több mint száz éve független Finnország fővárosára. Az 1550-ben alapított város ugyanis ma is olyan, mintha egy igazán jól karban tartott orosz település lenne: a kikötőben hatalmas ortodox templom üdvözli a tenger felől érkezőket, a város promenádjai és a belváros házai Moszkvát és Szentpétervárt idézik, az egyik központi helyen, a Szenátus téren az I. Miklós cár tiszteletére épített, ma már lutheránussá átalakított katedrális, a cári stílusban épített egyetem, a központban pedig II. Sándor cár szobra áll.
Helsinki mai arca is emlékeztett arra, hogy a Svédországtól a napóleoni időkben, 1809-ben Oroszországhoz átkerült Finnország a függetlenség elnyerése ellenére is szoros kapcsolatban maradt a nagy (mostoha)testvérrel. Amikor az 1917-es bolsevik forradalmat követő felfordulásban egy kicsit magukhoz tértek a vörösök, a helyi kommunisták segítségével Finnországban is véres polgárháborút robbantottak ki, s nem sokon múlt, hogy Finnországban nem jött létre a Szovjetunióéhoz hasonló társadalmi berendezkedés. De végül azok győztek, akik azt vallották:
nem lettünk svédek, nem leszünk oroszok, próbáljunk meg finnként élni.
Csöbörből vödörbe
