A „grandiózus életművű” író június közepi elhunytakor egyik méltatója – akit a Magyar Hang és az Élet és Irodalom egyaránt nekrológszerzőnek kért fel – meghökkentő állítást tett. Radnai Dániel Szabolcs szerint az olvasó Moldova György „valamennyi művében rácsodálkozhat a gyengék, a megnyomorítottak iránti elköteleződésre”. Úgy tűnik, az irodalmár-doktorandusz búcsúztatójában figyelmen kívül hagyta az ennek éppen az ellenkezőjéről tanúskodó Bűn az élet... című, 1988-as opust.
Pedig Moldova riportkönyve a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak kultúrbotránya volt. Hozzátartozik a történethez, hogy e sorok írója egykoron, a Magyar Nemzet napilap munkatársaként nemcsak közvetlen szem- és fültanúja, hanem cselekvő részese is volt a gyászos-szomorú históriának. A Bűn az élet... című, vaskos, a meghirdetett témája szerint a rendőrök munkájáról szóló mű a társadalomban amúgy is jelen lévő előítéleteket meglovagolva oldalról oldalra sulykolta, hogy a bűnözés és a cigányság, valamint a bűnözés és a homoszexualitás egy és ugyanaz.
Moldova György 2008-ban: A lelkiismeretem abszolút nyugodt, amit írtam, mindent vállalok
Nem a rendszerváltással kapcsolatos illúziók elvesztése, hanem az ország jelenlegi állapota aggaszt - mondta 2008 áprilisában a HVG-nek a most elhunyt "utolsó kommunista író". Az interjút változtatás nélkül közöljük újra.
Könyvének tanúsága szerint az író 1986 tavaszán, zsebében egy belügyminiszter-helyettesi ajánlólevéllel – pontosabban: főkapitányoknak és beosztottaiknak címzett paranccsal, hogy mindenben segítsék Moldova munkáját – látott hozzá az élménygyűjtéshez, s másfél év múltán a hatszáz oldalas művet a Magvető Kiadó már el is fogadta.
„Eltűnődtem... mi szolgálja inkább a könyv érdekeit, ha előzőleg nyilvánosságot kap, vagy ha hirtelen, váratlanul jön elő. A döntést egy külső körülmény hozta meg, a Magyar Nemzet felajánlotta a folytatásos közlést, igent mondtam rá”
– elevenítette fel egykori dilemmáját a szerző 2005-ben, Az utolsó töltény című memoárjának 6. kötetében.
