Emlékszel Szukics Magdára? - I. rész
Több nemzedék kultuszfilmje lett a Megáll az idő, amely most 25 éves. Az ’56-os forradalom leverésével kezdődő, s a kádári konszolidációval végződő keserédes film minden kockája hajszálpontos kép a korszak Magyarországáról. A WAN2 összeállítása a készítőket is megszólaltatja. Első rész: interjú Gothár Péterrel.
Jelenet a filmből; az élen Sőth Sándorral. Lebontani a sulit a Jailhouse Rock-ra © WAN2 |
A WAN2 összeállítása a készítőket is megszólaltatja, s felidézi a magyar filmtörténet egyik legcoolabb és – tegyük hozzá – legigazabb nemzedéki moziját.
Több nemzedék kultuszfilmje lett a Megáll az idő, amely most 25 éves. Az ’56-os forradalom leverésével kezdődő, s a kádári konszolidációval végződő keserédes film minden kockája hajszálpontos kép a korszak Magyarországáról. De Budapest sok szempontból ma is ugyanolyan, mint 1956-ban, vagy a film készültekor, 1981-ben. A film minden egyes mondata telitalálat; s ha a szleng sokat változott is, a jelentés, a szavak mögötti történetek máig hatnak.
Ettől lett kultuszfilm a Megáll az idő. No meg attól, hogy nem csak a készítők, Gothár és Bereményi generációjáról mond el sokat, hanem a szereplőkéről is; a nyolcvanas évek elejének lassan magához térő új, pesti rock and roll generációjáról is.
A Megáll az idő rendezője, Gothár Péter 1947-ben született Pécsett. Első filmes munkája 1975-ben a Lord Byron című tv-produkció volt, eddigi utolsó, mozikban játszott műve az augusztusban bemutatott Magyar szépség. A kettő között olyan filmeket készített, mint az Ajándék ez a nap, az Idő van, a Paszport, a Melodráma, a Haggyállógva Vászka és A részleg. Színházi rendezőként is komoly életművet mondhat magáénak, a legemlékezetesebb darabokat Kaposvárott és Budapesten állította színre. Természetesen tanít a Színművészeti Egyetemen. Van mit.
Köves Gábor: Mikor kezdtél dolgozni a filmen?
Gothár Péter: Az Ajándék ez a nap után beszélgettünk arról a Bereményi Gézával, hogy legközelebb másfajta filmet kellene csinálni. Lassan körvonalazódott, hogy ez egy iskolai történet. Számomra minden ilyen típusú közös munkában a kitalálós rész a legizgalmasabb, amikor jelenetről-jelenetre kialakul, hogy milyen irányt vesz a történet. Aztán pár napra összebútoroztunk lovagolni a szavakon. Ő írt, és amiben végül megállapodtunk, azt esténként két ujjal legépeltem.
Személyes történetek ihlették a filmet?
Nem szeretem, ha egy filmről azt mondják, hogy önéletrajzi, de ezt a történetet lényegében a mi emlékeinkből, családi körünk élményeiből, ezeknek az éveknek a legendáiból raktuk össze. Ami a történet iskolai részét illeti, azt gondolom: a világon nagyjából mindenkivel ugyanazok a történetek, szerelmek és konfliktusok esnek meg ebben a korban, csak különböző közegben. Az iskolafal színe lehet, hogy más volt mondjuk Amerikában vagy Angliában, de a környezet eléggé meghatározott volt. Ami itt speciális, az a sajátos magyar történelmi, társadalmi háttér. Számunkra a történet fő erejét a mindenki által megélt, ismert, kamaszkori alapélmény jelentette.
Hogyan alakult ki a film zenei világa?
Amikor megvolt a forgatókönyv, már biztosak voltunk a zenében, ami a történet hordozója lesz. Elkezdtük összeszedni a szükséges, 60-as évekbeli zenéket, ami abban az időben elég nehéz feladatnak bizonyult, merthogy ezekhez a számokhoz legális kereskedelemben akkor egyáltalán nem lehetett hozzáférni. Egy velünk egykorú orvos ismerősünknek nagy gyűjteménye volt a korszak zenéiből, és tőle kaptuk meg, amire szükségünk volt. Jó minőségű felvételekhez csak azután jutottunk, miután már élesben ment a dolog, és meg tudtuk szerezni a jogokat. A zene, a „korszak hangja” tehát már kezdettől fogva a fejünkben volt, és ez fontos támpontot adott a jelenetek kitalálása során az operatőrrel való munkában is. Tudtuk, hogy mi az, amire dolgozni szeretnénk, aztán persze nem minden alakult úgy, ahogy azt előre terveztük. A jogok begyűjtése Amerikából, Németországból komoly meccs volt, ilyesmire már akkor is nehezen adtak itt pénzt. Ezután még hátravolt a hivatalokkal való egyezkedés, hogy a szükséges engedélyeztetési procedúrát le lehessen folytatni.
Kik azok az énekesek és zenészek, akik feltűnnek a filmben?
A hölgyet, aki a filmben zongorázik, még kalandozó éveimből ismertem. Bóna Ágnesnek hívták, jellegzetes zenésze volt a pesti éjszakának, szórakozóhelyeken zongorázott. Mikor ez a film készült, kevés olyan hely volt a városban, ami éjszaka is nyitva tartott. Jó lenne, ha most is lennének presszók, ahol régi dalokat régi zongoristák játszanak. Persze, zeneileg nehezen volt értékelhető a műsor, de azóta is hiányzó invencióval és bájjal élték, adták elő ezeket, ami talán a filmben is látható. Ami a „Megáll”-ban szereplő beatzenekar tagjait illeti: Víg Miskáról vagy a Hunyadi Karcsiról ma is lehet tudni, hogy kicsodák. Nem egy az egyben került a filmbe a banda, hanem galád filmes módon pofára raktunk össze egy együttest.
Hogyan választottad ki a színészeket?
Az írás során többé-kevésbé már tudtuk, hogy a felnőtt színészek közül kikkel szeretnék dolgozni. A jelenetek nem fantomokra íródnak, közben valakire mindig gondol az ember, még akkor is, ha végül mégsem a kiszemelt színész játszik majd a filmben. A gyerekek kiválasztásánál természetesen más volt a helyzet; több száz iskolában voltunk és több ezer gyereket megnéztünk. Részben ez volt a módszer, az osztályban vagy a folyosókon kiszúrtunk arcokat. Én mindenkit megnéztem, volt úgy is, hogy az utcán találtam rá a megfelelő gyerekszereplőre. A válogatás után tartottunk egy gyorstalpaló színészkurzust, ami két, vagy talán három hétig tartott. Ascher Tamás, Ács Jani és én felváltva, naponta néhány órát dolgoztunk a kiválasztott gyerekekkel, hogy valamiféle, a filmforgatáshoz szükséges lazaságot beléjük oltsunk.
Nehéz volt megtalálni a megfelelő helyszíneket?
A helyszínek kiválasztását mindig megnehezíti, ha az ember már az elején tudja, hogy pontosan hogyan is kéne kinéznie a filmjének. Nehéz volt üresen álló iskolát találnunk, de végül Újpesten szerencsével jártunk, s a húsvéti szünetre kölcsön vettünk, átalakítottunk ott egyet. A korabeli tárgyakhoz, iskolai egyenruhákhoz ugyanúgy jutottunk, mint a zenékhez: olyan emberek segítettek, akik még őriztek otthon egyet s mást a keresett dolgokból. A filmcsinálásnak ez a módja lehet nagyon jó is, és ebben az esetben is élvezet volt mindezeket összeszedni. A kék füzeteket például a gyerekek hozták a szüleiktől, akik a pincéből bányászták elő őket. A külsők szempontjából szerencsére könnyebb helyzetben voltunk, mert Pest még mindig szét volt lőve, ráadásul a lövésnyomok nem is '56-ból, hanem a második világháborúból maradtak vissza. A városnak azt a roncsoltságát, amire a hatvanas évek filmjéhez szükségünk volt, könnyen meg tudtuk találni. A talponállót például az Aradi utcában forgattuk. Ez meg is van még, igaz most másképp van meg, másképp van lerobbanva, mint akkoriban. A futójelenetet két helyen vettük fel: részben az újpesti iskola előtt, részben a Vár oldalában, a szabadságszobor irányába vezető egyik utcában.
(Köves Gábor) Az 1967-ben játszódó zárójelenetben Pierre-en kívül mindegyik főbb szereplő feltűnik. Ő miért nincs köztük?
(Gothár Péter) Mert ő elment Amerikába. Erről szól a történet; van, aki elmegy, van, aki itt marad. Ez a film egy olyan történelmi korszakot érint, ami 1956-tól 1968-ig tart, ezen belül is elsősorban azt a hatvanas évek közepére eső időszakot bontja ki, amit akkor az új gazdasági mechanizmus, a nyitottság korszakának neveztek. Pierre azok közé tartozik, akik nem '56-ban, hanem a második hullámban, a hatvanas évek végén mentek el. Ő Amerikába akart menni Balatonon keresztül, és ezt komolyan kell gondolni. A vasfüggöny mögül ugyanis nemcsak azt nem lehetett látni, hogy mi van a bécsi út, vagy az óceán túloldalán, de a Balaton is sokak számára elérhetetlen távolságra volt. Mi, amikor ebben az életkorban voltunk, igyekeztünk kifelé ezeket a nagy eseményeket egyszerűen, lazán megélni. A lazaság szabadságérzetet kölcsönöz a film szereplőinek is, egyfajta védekezés az el nem érhető dolgokkal kapcsolatban. Megoldatlan, megalázó, nyomasztó probléma volt, hogy nem utazhattál oda, ahova akartál. Ebben a filmben ezeket külön nem volt szükséges elmondani, ezek az érzések a bemutató idején meg egyszerre voltak közeliek és távoliak.
Miért nem kapható a Megáll az idő DVD-n?
Lehet kapni a filmet DVD-n, New Yorkban és Los Angelesben. A kölcsönzésre ott máig előre fel kell iratkozni. Van egy New York-i mozi, a 72. Cinema, a Hetvenkettedik utcában, ahol hetvenkét hétig játszották a filmet. Ez komoly dolog, még akkor is, ha hozzávesszük, hogy akkor egy magyar film körülbelül olyan érdekességnek számított, mint mondjuk egy mai, divatos film – a háborús övezetből.
A film premierjének huszadik évfordulóját a Toldi moziban ünnepeltétek egy bulival és beszélgetéssel egybekötött vetítéssel. Milyen volt?
A filmmel csak jó történt az eltelt évtizedekben, eltekintve attól, hogy nincsenek olyan kópiák belőle, amelyek vetítésre érdemesek lennének. A sok öröm és szépség mellett a Toldiban történt meg tulajdonképpen a legtöbb: tele volt a mozi, egy játékra is sor került: a nézőknek meg kellett mondaniuk, hogy az egyes mondattöredékek és poénok mikor és kinek a szájából hangzottak el a filmben. Ebből derült ki a számomra, hogy a Megáll az idő milyen szinten él a fejekben. Azt hiszem, ennél jobb dolog nem is történhetett volna egy filmmel, amelyik az IDŐről szól.
