Ceruzatörténet az ókortól az érintőképernyőkig

A rendszerváltás előttről származó vicc szerint az amerikaiak dollármilliókat költöttek a súlytalanság állapotában is használható toll kifejlesztésére, hogy az űrhajósaiknak legyen mivel írni, a szovjetek viszont maradtak a ceruzánál. Bár anekdotának nem rossz, ilyen természetesen nem történt. Az első időkben ugyanis még az amerikai űrhajósok is ceruzával írtak, később pedig azért álltak át a súlytalanságban egyébként tökéletesen működő golyóstollakra, mert a letörő ceruzahegyek és a gyúlékony fa-grafit kombinációjú íróeszközök biztonsági kockázatot jelentettek az űrhajók és űrállomások fedélzetén.

Az emberiség már az ősidőktől fogva dokumentálta cselekedeteit, kezdődött ez a barlangrajzokkal, a papiruszra írt tekercsekkel, hogy az ókori egyiptomi hieroglifákat ne is említsük. Azonban több száz, sőt több ezer éven át csak akkor tudtak írni, ha volt valami, amibe bele lehet karcolni az írásjeleket, vagy ha adott volt a tinta, amelyet különféle eszközökkel fel lehetett vinni a megfelelő felületekre.

Az első hasonló íróeszközöket, az úgynevezett stylusokat az ókori rómaiak használták, ezek jellemzően fémből készültek, amelyekkel halvány nyomot lehetett hagyni a papiruszlapokon. A középkor elején még mindig ezt a fajta íróeszközt használták, igaz, ebből a korból, a fém mellett csontból faragott stylusok is előkerültek. Alkalmaztak olyanokat is, amelyekbe ólomból készült „hegyet” raktak, hogy azzal hagyjanak nyomot a papiruszon, pergamenen.

Az hagyományos értelemben vett ceruzákat azután kezdték használni, hogy 1564-ben hatalmas grafitlelőhelyre bukkantak az angliai Borrowdale közelében. Hamar felismerték, hogy a sötét, porózus anyag az ólomnál határozottabb, jobban látható vonalak előállítására is alkalmas, cserébe viszont puha és törékeny, ezért valamilyen „tokra” van szükség, hogy írás közben ne porladjon el az emberek kezében. Az első ceruzáknál ezért még spárgával körbetekert grafitpálcákat alkalmaztak, később viszont rájöttek, hogy a fából készült borítás tartósabbá teszi az íróeszközöket.

Az első, nagyobb mennyiségben gyártott ceruzák Németországban készültek, 1662-ben, ahol szűk egy évszázaddal később, 1761-ben kezdte meg működését az írószerek világában a mai napig ismert Faber-Castell nevű cég. A konkurenciára egy darabig nem is volt gondjuk, mert az első versenytársak csak a XIX. században, az ipari forradalom idején jelentek meg. 1858-ban egy Hymen Lipman nevű papíráru-kereskedő szabadalmaztatta az első olyan ceruzát, amelynek a végén már egy aprócska radír segítette a felhasználókat, ha esetleg valamit rosszul írtak volna le. Érdekesség, hogy Lipman nevéhez fűződik az első borítékokat gyártó cég megalapítása is.

Külön érdekes történet az amerikai ceruzák megjelenése: a korabeli telepesek számára létfontosságú volt, hogy le tudják jegyezni új felfedezéseiket, és térképeket rajzoljanak, azonban a függetlenségi háború miatt az óhazából érkező importoknak vége szakadt. Így jutott fontos szerephez egy bizonyos William Monroe nevű bútorasztalos, aki 1812-ben nekiállt ceruzákat gyártani a massachusettsi Concord városában. Érdekesség, hogy ugyaninnen származik Henry David Thoreau is, akit elsősorban íróként ismer a világ, azt azonban kevesen tudják róla, hogy ő is foglalkozott ceruzák gyártásával.

A korabeli íróeszközök jellemzően természetes valójukban kerültek a felhasználókhoz, azonban a XIX. század utolsó évtizedében a gyártók már elkezdték különféle festéssel ellátni a ceruzákat, sőt, még a márkaneveket is belefaragták a cerkák oldalába.

Fontos mérföldkő a ceruzatörténelemben a mechanikus verziók megjelenése. Az első ilyen jellegű íróeszközt az 1791-ben elsüllyedt HMS Pandora nevű hajó fedélzetén találták, tehát már a XVIII. században elkészült a „rotringok” őse. Az első, újratölthető mechanikus ceruza szabadalmát viszont csak 1822-ben nyújtotta be Sampson Mordan és John Isaaac Hawkins Nagy-Britanniában.

A XIX. században egyébként óriási fejlődésnek indult ennek a típusnak a piaca, 1822 és 1874 között nem kevesebb mint 160 hasonló szabadalmi kérvényt nyújtottak be. A következő jelentősebb mérföldkőhöz 1928-ban érkezünk, amikor megalakul a szintén német Tintenkuli Handels Gmbh. Ha ez a cégnév nem mond sokat, nem csoda, mivel ők még főleg műszaki rajzok elkészítésére alkalmas tintaceruzákat használtak. Ha viszont azt mondjuk, hogy a cég termékeit a konkurenciától egy piros karikával különböztette meg, amelyet németül „rot Ring”-ként emlegetnek, bizonyára nem kell tovább magyarázni, hogy az azóta már köznevesült rotringceruzákról híres vállalat kezdte meg működését a XX. század első felében. A vállalat egyébként a hetvenes évek elején vette fel hivatalosan is a Rotring nevet. A német cég a mai napig lépést tart a fejlődéssel, néhány éve dobták ugyanis piacra az első olyan mechanikus ceruzájukat, amellyel írni is lehet, de az érintőképernyőkön is navigálhatunk a segítségével.  

Ezzel pedig meg is érkeztünk a ceruzák evolúciójának napjainkban zajló legújabb szakaszába, amikor az íróeszközök áttörik a határt az analóg és a digitális világ között. Az első, képernyőhöz tervezett érintőceruzákat az ókori elődök mintájára stylusnak nevezték, amelyek a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején kezdtek elterjedni, főleg, mivel az akkori érintőképernyők még rossz felbontásúak, lassúak és pontatlanok voltak.

Az okostelefonok eljövetelével eleinte úgy tűnt, hogy a stylusok napjai meg vannak számlálva, mivel az új megoldásoknak köszönhetően az okostelefonok elsőszámú beviteli eszköze a felhasználók ujja lett. A fejlesztők azonban arra is rájöttek, hogy az ujjal való böködés lehet ugyan jó, ha fotók közti böngészésről vagy egy-egy rövid üzenet megírásáról van szó, ha azonban hosszasabban jegyzetelnénk, vagy finomabb, precízebb mozdulatokat szeretnénk végrehajtani, akkor nem az ujjbegyünk a legjobb eszköz erre.

Így ma már léteznek olyan nagy teljesítményű okostelefonok, amelyek erre a problémára adnak választ. Így van ez például az LG nemrég bemutatott Q Stylus modelljével is. A Q Stylusban nyolcmagos processzor dolgozik az LG-től már megszokott csodaszép 18:9 arányú képernyő mögött. A 32, illetve 64 gigabájtos háttértárral, valamint 3 gigabájt RAM memóriával szerelt készülékek házában diszkréten megbújik a kapacitív érintőceruza is, amelyet egy gyors mozdulattal lehet előhúzni, ha szükségünk van rá, ha viszont már nem használjuk, nyomtalanul eltűnik a telefonok csinos – és IP68 víz- és porálló szabványnak megfelelő – házában.

Mint látható, a technológiai fejlődés tehát nem tüntette el a ceruzákat, csupán korszerűsítette azokat, hiszen ahogy a közmondás is tartja: a szó elszáll, az írás megmarad – ma már digitális felületeken is.