Üvegpók, Hotel Menthol, gigantikus disznók – Így lettek a showelemek (majdnem) fontosabbak a zenénél
Már jó ideje elmúltak azok az idők, amikor pár jó dal és egy karizmatikus előadó elég lett volna ahhoz, hogy egy koncert nagy sikert arasson. Sőt, valójában már azok is, amikor a tökéletes koncertélmény ne volna alapértelmezett követelmény. Lássuk, hogyan alakult a színpadi show-k története, és hogy ki mivel próbálkozott és próbálkozik, hogy minél jobban feldobja produkcióit.
Míg a Beatles 1966-ban többek közt azért szállt ki az igen feszesre húzott album-turné-album körforgásból, mert a Revolver című nagylemezük komplex dalait nem tudták tökéletesen elővezetni az akkori technikai feltételek mellett, a 70-es évekre, a minden korábbinál komolyabb "cájgok" (színpadi hangtechnikai felszerelések, hangcuccok) megjelenésével, már semmi akadálya nem lehetett annak, hogy a hangerő és hangminőség lenyűgözze a koncertre járó közönséget. Ezzel együtt, a hangtechnika gyors fejlődésével hamar elérkezett az a pont, amikor a tökéletes zenei élményen túl elkezdődhetett a további érzékek meghódítása is a zeneiparban.
A Pink Floyd – amely már a hatvanas évek végén is kísérletezett a koncerthang és -kép házasításával – Dark Side Of The Moon című lemezének 1974-es turnéján egy egész lámpaerdőt vonultatott fel, és a színpad mögé hatalmas, kör alakú vetítővásznat feszített ki, ami a Mr Screen nevet viselte. A produkció már a beengedésnél megkezdődött azzal, hogy egy állathangokból és mindenféle zajokból álló szalagot játszottak le, aztán a fények, a vetítés és a szárazjég mellett a show-t többek között hatalmas hélium ballonokkal dobták fel. A Floyd aztán később sem hagyott fel jó szokásával: az Animals 1977-es koncertkörútján gigantikus disznók szálltak a közönség fölé, a The Wall turnéján pedig – a műsor narratíváját is alátámasztó – hatalmas falat húztak fel a közönség és a zenekar közé, amit aztán a koncert végén leromboltak. A Floyd esetében a látvány sosem volt öncélú, leginkább mindig a mondanivalót szolgálta.
A 80-as években a popzene színpadi prezentációja még teátrálisabb lett. David Bowie 1987-es Glass Spider Tour című koncertkörútján hatalmas csillogó üvegpók épült a színpad fölé. Ennek tetejéről ereszkedett le a sztár egy széken, telefonálva a koncert kezdetén. Ugyanilyen – a zenén és már a látványon is túlmutató – kvázi-revüket állított színpadra például Madonna is ebben az évtizedben.
A 90-es években ugyan a grunge „vissza a gyökerekhez”-attitűdje volt a meghatározó, amit például a Nirvana vagy a Pearl Jam puritánabb koncertjei is jól mutatnak, a koncertprodukciók evolúciója mégsem állt meg. Elég, ha csak a U2 Zooropa turnéjának gyakorlatilag popkultúra-történeti multimédia kavalkádjára, televízióerdejére, politikai szónoklatrészleteket reklámokkal keresztező ironikus színpadi vetítésére, vagy a színpad fölé belógatott Trabantjaira gondolunk. Vagy akár arra, hogy Bono minden koncertről felhívott egy politikust – 1993. július 23-án, a Népstadionban például Thürmer Gyulát tárcsázta fel a szemtelen légy szerepét eljátszó U2-frontember.
Nagyjából ugyanekkor, 1994-ben futott Peter Gabriel ugyancsak grandiózus Secret World című koncertkörútja, melynek koncertjei úgy kezdődtek, hogy Gabriel egy telefonfülkében emelkedett ki a színpad alól, és a telefonkagylóba énekelt, miközben zenészei ugyancsak a színpad alól bukkantak fel. Gabriel persze korábban is a teátrális színpadi produkciók nagymestere volt, még a Genesis énekeseként mindenféle jelmezeket öltött a különféle dalokhoz: volt virág és római harcos is, a Secret World show-jánál pedig még ennél is feljebb tette a lécet. A 2002-es Growing Up turnén a koncerthelyszín (a csarnokok) közepére helyeztek el kör alakú színpadot, melynek külső és belső íve képes volt ellentétes irányú mozgásokra – így történhetett meg, hogy a Solsbury Hill című dal alatt a zenekar a belső körben zenélt, Gabriel pedig a külső körön énekelt kerékpározva. Ez a fajta 360 fokos produkció követendő példa lett, több zenekar is csinált később hasonló színpadi előadást: hasonló logikára épült többek közt a U2 360° Tour nevű koncertkörútja vagy a Metallica 2016-os Worldwired turnéja.
A klasszikus lemezipar összeomlásával, majd a zeneipar újjáépülésével, azzal, hogy az előadók bevételeinek garmadáját jó ideje már nem a lemezekből, hangfelvételekből származó bevételek jelentik, a koncertélmény lett a zeneipar mindent vivő aduásza. Az előadók és a zenekarok napjainkban már valóban mindent megtesznek azért, hogy a rajongók mindent megkapjanak akkor, amikor élőben találkozhatnak kedvenceikkel. A legütősebb koncertek tulajdonképpen mára komplex szolgáltatássá emelkedtek. A zenekarok és előadók meglepetésekkel kedveskednek a rajongóknak: borsos VIP jegy vásárlásáért cserébe például egy-egy pohár itallal és vacsorával látják vendégül a nézőket, épp mint a moziban. A zenekar/előadó-rajongó relációban már jó ideje a kulcsfontosságú közösségi médiát is használják – számos esetben az adott zenekar/előadó Facebook-oldalán lehet szavazni a setlistjére, azaz, hogy a rajongók milyen dalokat szeretnének hallani a koncerten vagy a turnén. Olyan is van, hogy egy koncert után a fellépő a koncert hanganyagát ingyen vagy viszonylag jelképes összegért letölthetővé teszi (ilyen volt a Red Hot Chili Peppers Budapestet is érintő legutóbbi turnéja). De vannak olyan zenekarok is – főleg a hosszabb múltra visszatekintők – melyek azzal kényeztetik rajongóikat, hogy valamely klasszikus nagylemezüket egy az egyben eljátszva viszik turnéra – ezt tette például a U2 tavaly Joshua Tree című legendás nagylemezével.
Ami a magyar könnyűzenét illeti, bár mindenkori működésének feltételei és körülményei nyilvánvalóan nem összemérhetőek a világ pop-rockzenéjével, ugyancsak törekedett és törekszik a koncertextrákra. A 70-es években a "csillagok útjára" lépő Omega – melyre nagy hatással volt a Pink Floyd korabeli fény és látványshow-ja – már sikerrel próbálkozott azzal, hogy különleges vizuális hatásokkal dobja fel koncertjeit. A 80-as évek elején a jampi Hungária egyenesen egy óriási és csillogó szállodát varázsolt a Budapest Sportcsarnokba, amikor bemutatta Hotel Menthol című nagylemezét. A 90-es években a Bonanza Banzai, majd Ákos, vagy éppen a Rapülők koncertjei elképzelhetetlenek voltak különleges fények és koncepciózusan kidolgozott látványvilág nélkül, míg az elmúlt években már nem csak az arénakoncertek, hanem a fontosabb zenekarok fesztiválkoncertjeinek, vagy az olyan reprezentatív helyszíneken, mint mondjuk a Müpa, adott fellépéseinek alapértelmezett kelléke a jól kidolgozott "vizuál". Ha csak két példát kell vennünk az elmúlt évekből, a Quimby két arénakoncertje, vagy a Kispál és a Borz- és Kiscsillag-alapító Lovasi András 50. születésnapi koncertje is külön konceptdizájnt kapott – utóbbi kidolgozására egyenesen dramaturgot kértek fel Lovasiék Lévai Balázs rendező-író személyében.
Napjainkban már többnyire nem az a kérdés, hogy tökéletesre csiszolt-e a koncertélmény, hanem hogy mi az a plusz, amit a sztár a szuper dalok, a lenyűgöző látvány és hangzás mellé oda tud tenni.
A klasszikus lemezipar összeomlásával, majd a zeneipar újjáépülésével, azzal, hogy az előadók bevételeinek garmadáját jó ideje már nem a lemezekből, hangfelvételekből származó bevételek jelentik, a koncertélmény lett a zeneipar mindent vivő aduásza. Az előadók és a zenekarok napjainkban már valóban mindent megtesznek azért, hogy a rajongók mindent megkapjanak akkor, amikor élőben találkozhatnak kedvenceikkel. A legütősebb koncertek tulajdonképpen mára komplex szolgáltatássá emelkedtek. A zenekarok és előadók meglepetésekkel kedveskednek a rajongóknak: borsos VIP jegy vásárlásáért cserébe például egy-egy pohár itallal és vacsorával látják vendégül a nézőket, épp mint a moziban. A zenekar/előadó-rajongó relációban már jó ideje a kulcsfontosságú közösségi médiát is használják – számos esetben az adott zenekar/előadó Facebook-oldalán lehet szavazni a setlistjére, azaz, hogy a rajongók milyen dalokat szeretnének hallani a koncerten vagy a turnén. Olyan is van, hogy egy koncert után a fellépő a koncert hanganyagát ingyen vagy viszonylag jelképes összegért letölthetővé teszi (ilyen volt a Red Hot Chili Peppers Budapestet is érintő legutóbbi turnéja). De vannak olyan zenekarok is – főleg a hosszabb múltra visszatekintők – melyek azzal kényeztetik rajongóikat, hogy valamely klasszikus nagylemezüket egy az egyben eljátszva viszik turnéra – ezt tette például a U2 tavaly Joshua Tree című legendás nagylemezével.
Az oldalon elhelyezett tartalom az E.ON megbízásából a HVG BrandLab közreműködésével jött létre. A tartalom előállításában a hvg.hu és a HVG hetilap szerkesztősége nem vett részt.
