A fenti, Váncsa Istvántól származó idézet is jelzi, hogy hagyományos téli eledelünk rajongói szerint a kocsonya nem más, nem kevesebb, mint az ízek esszenciája, maga a megtestesült zamat és finomság. Mindazok ellenére, hogy elvileg a kocsonya általában a disznó kevésbé nemes, zsíros, porcos, csontos részeiből (fej, farok, bőrke, köröm) készül. Kerülhet bele még némi marha, vagy borjúhús, egy kevés füstölt hús, és egyes vélemények szerint egy kis zöldség is. Viszont nyugodtan felejtsük el a csirkéből, pulykából készült aszpikos változatokat.

Kocsonyát vélhetően már a 15. században készítettek Magyarországon. Így az első magyar nyelven kiadott szakácskönyvben (Tótfalusi Kis Miklós Szakácsmesterségnek könyvetskéje, 1698) is szerepel Hideg étek néven.

Mai változat. Tökéletesítve © Aréna 2000 kiadó

Mai nap is kiindulási alapként elfogadott leírását Zilahy Ágnesnél olvashatjuk (1892): „Kocsonyának legjobb a disznó négy körme, a füle és az orra, valamint a farka is alkalmas e czélra de azokat jobban lehet értékesíteni, ha disznófejsajtot vagy paprikást csinálunk belőle. A körmöket szépen megtisztítva, kétfelé kell vágni, azután a négy körömhöz vegyünk négy liter vizet és a vizet egy tiszta porczellánbelsejű fazékba tegyük. Kopott vasfazékba nem szépszínű, barna és rózsaszínű lenne a kocsonya. A víz lehet hideg a mélybe a körmöket beleraktuk, de csak igen kevéssé sózzuk meg, mert a főzés közben rendkívül elpárolgó vízből kevés lé marad meg és az sós lenne ha előre nem gondolnók ezt meg. A vízbe tíz szem egész borsot és négy czikk fokhagymát is tegyünk, aztán állítsuk jó erős tűzre, ha forrni kezd a lé szedjük le a habot és olyan helyre állítsuk a fazekat a hol egyenlő de folytonosan csendesen főjjön a kocsonya, mert ha zuhog a lé rút zavaros lesz a kocsonya leve. A körmöket egészen addig kell főzni míg leapad a leve két liternyire vagy még kevesebbre, ha a hús mégse lenne elég puha egy-egy kevés forró vizet lehet belé önteni, de az sohasem olyan jó mintha nem kell töltögetni. Mikor puha lett a hús és leakarjuk szűrni kóstoljuk meg elég sós-e s ha szükséges sózzuk meg kellőleg. A húst rakjuk ki tányérokra két fél körmöt téve egy tányérra, a levet csak azután szűrjük a húsra, szépen elosztva, hogy mindegyik tányérba egyenlően jusson lé. Sűrű szitán kell a kocsonyalevet átszűrni, hogy a zsírja ne menjen keresztül a tányérba. Ha sok levet szeret valaki a kocsonyán, tegyen bőrdarabokat is a vízbe, akkor több lé is jól megalszik. Ha jó a kocsonya, 3 óra alatt szilárdan megalszik.”

• 4 db sertés köröm,
• 1 db farok,
• 1 kisebb füstölt első csülök,
• 50 dkg marhafartő, (opcionálisan 30 dkg sertésbőr és 30 dkg borjúín),
• 3 db sárgarépa,
• 2 fej vöröshagyma,
• fokhagyma bőven,
• egész bors,
• só
• 1,5 dl. fehérbor.

Hideg vízbe feltesszük főni a húsokat (a bőr és a borjúín kivételével). Amikor felforr, a vizet leöntjük, és a húsokról is lemosunk minden fehérjekicsapódást, majd tiszta vízben ismét feltesszük főni. A fazék aljára tegyünk egy megfelelő méretű, kuktában (is) használatos pároló rácsot, hogy a húsok ne ragadjanak le. Ha nincs ilyenünk, megteszi egy fedő is, amelyik épp „beleesik” a fazékba. Ekkor tesszük bele a zöldséget és öntjük hozzá a bort is. Már nem forraljuk fel, hanem csak körülbelül 80-85 fokon főzzük addig, amíg a húsok könnyedén leválnak a csontról (ez akár 8 óra is lehet!). A bőrt és a borjúínt valamikor félidőben tesszük hozzá.

Amikor kész, hagyjuk kéz melegre kihűlni. A csontokat kiszedjük, igazságosan elosztjuk a tányérokba a húst, majd felöntjük a kocsonya lével (finnyásabbak átszűrhetik a levet, vagy alkalmatos papírtörlővel felitathatják az amúgy igen gusztusos zsírkarikákat). Hideg helyen megdermesztjük. Fokhagymás pirítóssal, forralt borral fogyasztjuk, és aznap már nem megyünk sehova.