Fénykorát 1950 és '80 között élte, az egész országban árulták, szinte minden hazai cipőgyárban, még a szombathelyi Sabaria Cipőgyárban, valamint az Április 4. Cipőipari Szövetkezetben is gyártották. A nagyüzemileg előállított, viszonylag olcsó papucsokat akkoriban főleg ajándékba vásárolták, jellemzően külföldieknek.

Az oroszokhoz is nagy tételben vitték ki a papucsokat, szerették, mert kényelmes is volt

– meséli Sallayné Zsuzsa szegedi papucskészítő. 40 éve még sok ember élt a szegedi papucsból. Nem csak a tömegtermelésből. A vásárlók ugyanis az olcsóbb, gyári változatok mellett a különböző stílusokat képviselő, sajátos díszítőelemeket használó mesterek egyedi, kézműves munkái közül is válogathattak.

Ma már szinte csak Sallay Tibor és felesége, Zsuzsa őrzi a papucskészítés csaknem félezer éves művészetét és mesterségét. Zsuzsa akkor került kapcsolatba a cipőkkel, amikor megismerte a férjét: ma a vállalkozás operatív ügyeit, a megrendelőkkel való kapcsolattartást intézi, emellett az anyagbeszerzésért, szabásért, varrásért is felel. Sallay Tibor kézműves családba született: a dédszülei szegedi papucsokat készítettek, két nagybátyja is cipész volt; ő – édesapja nyomdokaiba lépve – előbb szabó lett, csak később tért át a cipőkészítésre. Korábban szerte az országban lehetett kapni Sallay-cipőt, a 1980-as években még 15 főt foglalkoztató üzemük volt. A változó gazdasági körülmények miatt Tibor ma már méretre, egyedileg készített (bespoke) férficipőket készít: a világ minden tájáról vannak megrendelői, legutóbb egészen Japánból utazott le Röszkére egy vevő. Sallayék 2009-ben felkérésre, kulturális misszióként kezdtek el a papucskészítéssel foglalkozni. Tibor az „utolsó szegedi papucsostól”, az akkor több mint 90 éves mesterembertől, Rátkai Sándortól tanulta meg a lábbeli készítésének fortélyait.

Sallay Tibor

Túry Gergely

Papucs - újratöltve

Bár Tiborék a hagyományos szegedi papucsot is folyamatosan újították formában, színben, hímzésben és díszítésben is, a mesterség megőrzése koránt sem volt nehézségektől mentes. Tavaly Attalai Zita cipőszobrász, cipőtervező a Nemzeti Kulturális Alaphoz benyújtott sikeres pályázatának köszönhetően Sallayékkal közösen elkészítették a Szegedi papucs Reloaded (vagyis újratöltve) mintakollekcióját. Tiborék minden papucsa kézzel készül, méretre, kis szériában. A bélés anyaga finom bőr, a sarkat is Tibor állítja elő, aki ehhez a munkafolyamathoz időközben kitanulta az asztalosmesterséget. Míg az „újratöltött” kollekció topánjait gépi hímzés díszíti, a hagyományos, egyedi papucsét kézi: a bársonyra hímzés ráadásul kivételes szakértelmet igényel. Egy papucs elkészítése úgy két napot ölel fel, a hímzés nélkül – azt jelenleg egy környékbeli nő végzi és hamarosan egy röszkei fiatal lány is be fog segíteni.  

A szegedi papucs tavaly felkerült az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség nemzeti jegyzékébe, ami újabb pályázati forrásokat nyit meg, de nem közvetlenül Sallay Tiborék, hanem a Szegedi Papucsért Alapítvány előtt. Hiába viszont az országos érdeklődés és összefogás a szegedi papucs életben maradásáért és népszerűsítésért, ha Tibornak nincs kinek átadnia a tudást. A reménysugár Dani fiuk, aki maga is cipész és hamarosan megnyitja saját műhelyét. „Szeretnénk folytatni az újragondolt kollekciót, viszont semmilyen megkeresést nem kapunk, hogy bárki is megtanulná ezt a szakmát, pedig jó lenne” – mondja Tibor.

Túry Gergely

Ki hord ma szegedi papucsot?

A hagyományos szegedi papucs eleve kényelmes, de a Sallayék által készített lábbeli a stabilabb sarokfelfekvésnek köszönhetően az erőteljesebb igénybevételt is állja. A néptáncos csoportoktól (egy csoportnak általában 10-20 pár papucsra van szüksége) származó, idén beinduló megrendelések jelenleg a kapacitásuk szinte teljes egészét lekötik. De nem csak a néptáncosok hordanak szegedi papucsot.

A mai napig él a hagyomány a Szeged környéki fiatalok körében: sokan készíttetnek az esküvőjükre, az újasszonytánchoz piros papucsot. A márciustól augusztusig tartó esküvőszezonban sok környékbeli ara rendel Sallayéktól: „volt, aki a ruhájához akarta a papucsot passzintani: pezsgő és pasztell barackszínben készítettük el neki. Azóta is hordja, színházba, vagy akár a hétköznapokon” – meséli Zsuzsa.

Az elmúlt években egyre erőteljesebben jelentek meg a nemzetközi divatban egyrészt a lapos(abb) talpú lábbelik, másrészt a hímzett, népművészeti, virágos motívumok. Sok divatház kínálatában bestseller daraboknak számítanak a hasonló termékek. A divathullám a szegedi papucsnak is kedvez: „huszonévesek is keresnek minket és rendelnek, bátran hordják a papucsokat akár farmerrel is. De azt tapasztaljuk, hogy az érdeklődés kortól független, ugyanúgy hordják idősebbek is. Rugalmasak vagyunk, ha valaki éppen padlizsán lilát szeretne, vagy éppen sárga hímzéssel képzeli el a papucsát, elkészítjük neki” – mondja Zsuzsa.

Túry Gergely

Az a nemzetközi trend viszont nem kedvez Tiboréknak, hogy az olcsó, műbőr tömegtermékekhez szokott vásárlók sokallják itthon a 25 ezer forintot a papucsért. Jelenleg évente 60-80 pár papucs kerül ki a műhelyből, az idei évtől tapasztalnak kisebb fellendülést a zömében a Facebook-oldalukra befutó megrendelések számában. Forrás - és biztos vevők, viszonteladók - hiányában viszont nehéz komolyabb gyártókapacitást építeni. „Egyelőre elegen vagyunk a papucsok készítéséhez. Előbb biztos piac is kellene ahhoz, hogy esetleg új embereket vegyünk fel” - mondja Tibor. Pedig a szegedi papucs megállná a helyét a nemzetközi divatpiacon is, mert tényleg nincsen párja.