A brit királyi család fikciós krónikáját bemutató A Korona (The Crown) című sorozat negyedik évada nagy port kavart, ami lényegében már a premier előtt is borítékolható volt: ahogy írtuk, a II. Erzsébet királynő életéről és uralkodásáról szóló dráma most érkezett meg a politikailag és magánéletileg is mozgalmas nyolcvanas évekbe, amikor Margaret Thatcherből miniszterelnök lett, Diana hercegnő pedig a királyi család tagjává vált egy világra szóló esküvő után.

A negyedik évad Diana-szimpátiája nehezen lenne titkolható, és talán a királyi család sem tűnt még soha olyan ridegnek, gonosznak és kicsinyesnek, mint most: a nyolcvanas évek tehát dráma a javából. A hercegnő megjelenése azonban más módon is friss levegőt engedett a sorozatba. A fiatal kívülálló érkezésével az új évad szervesen beépítette a korszak pop-rock zenéjét a dramaturgiába is. Nem mintha eddig lett volna oka bárkinek is panaszkodni a zenére, a brutálisan drága sorozat büdzséjéből bőven jutott a hanganyagra: mostanra négy albumnyi lenyűgöző eredeti filmzene készült hozzá, amely aláfestésként nemcsak, hogy oroszlánrészét veszi ki a dráma grandiozitásából, de önmagában is megindítóan szép.

A főcímzenéhez egyenesen a filmzene egyik élő legendáját, Hans Zimmert kérték fel, Rupert Gregson-Williams pedig egy 18 darabból álló albummal támogatta meg az első évadot. A második körbe már beugrott mellé Lorne Balfe is, akinek Az úr sötét anyagainak főcímzenéjét köszönhetjük. Az első két évad az epikus, vonós-fúvós-zongorás vonalra épít, érdemes lenne megszámolni egyszer, hány rész ért úgy véget, hogy nem üvöltött alatta ezerrel a soundtrack, mert keveset találnánk.

A harmadik és a negyedik évadot már Martin Phipps-re bízták: mindkettő jóval sötétebb anyag lett, a kórusbetétekkel megspékelt dalok ijesztően felkavaróak, a friss évadban vissza-visszatérő hümmögéssel átitatott hárfajáték egyszerre hozza a royal-érzés pompáját és kúszik be rendkívül baljósan Diana jeleneteinél.

Ezért is volt merész ötlet az eredeti filmzene mellé berántani a 80-as éveket is, de szerencsére működött a művelet, még akkor is, ha az első Blondie számnál felkapjuk a fejünket: de furcsa, kiléptünk a Buckingham-palotából. A Call Me szól ugyanis akkor, amikor Károly először hívja el randevúra leendő feleségét: az éppen 18 éves Diana Earls Court-i bérelt lakásában táncol három barátnőjével, amikor megcsörren a telefon.

A választás természetesen nagyon is szándékos: a New York-i Blondie poptörténet-formáló szerepe elvitathatatlan, a femme fatal Debbie Harry és társai a punk, a new wave és a diszkó között egyensúlyozó zenéje egyszerre volt trendformáló és előremutató a 70-es években. A Call Me volt talán a zenekar legnagyobb sikere, amivel gyakorlatilag elbúcsúztatta a 70-as éveket. A dal egy új évtized új, szexi és pörgős kalandjaira hív, amikor is bármikor rácsöröghetünk a csajainkra/pasijainkra, ha bulizni vágyunk. Nem volt olyan diszkó Európában, ahol ne üvöltözték volna a fiatalok a 80-as évek elején, hogy „Cover me with kisses, baby, cover me with love”.

A sorozatbeli Diana kamaszos álomvilágában igazi tündérmesének indul a Károllyal való kapcsolat, de az alkotók minden lehetséges ponton érzékeltetik, hogy a néhány randi után bekövetkező eljegyzés a feje tetejére állítja az életét. Mindezt olyan eszközökkel teszik, hogy ezek a finom sejtetések szépen belesimuljanak Diana könnyedségébe és ártatlanságába.

Amikor hazafelé tart a lánykérés után, boldogan vigyorog az autójában, közben pedig bömböl Diana Ross klasszikusa, az Upside Down. A 70-es évek kifejezetten sokszínű zenei kavalkádjából az egyik legérdekesebb volt a detroiti Motown stúdió környékéről indult, soul és funk alapú zenékből a diszkó-korszakot egy darabig eluraló stílus. Innen indult Diana Ross is, akinek a korabeli Mercedes-reklámból is ismert Upside Down című dala 1980-ban minden slágerlistára felkerült. Nem akar a dal semmit, csak táncra, szerelemre csábít, arra, hogy ezekkel állítsuk feje tetejére a világot. Vagy valaki életét.

A merev királyi rendszer éles szembeállítása Diana kamaszos bájával talán a második epizódban csúcsosodik ki a leginkább: a leendő hercegnő és lakótársai az eljegyzést ünnepelve autóval járják körbe Londont, majd tombolnak egy hatalmasat egy diszkóban: szemtelenül boldogok és fiatalok, lényegében soha ennyi lazaságot nem engedett még meg a sorozat magának – persze, nem is volt rá lehetősége.

A diszkóban felcsendülő Edge of Seventeen az 80-as évek-érzést hozza vissza: mindent elöntöttek a lefojtott gitár lüktetésére épülő egyszerű akkordmenetű dalok, amikor a zenészek és a közönség feltupírozott haja időnként fontosabb volt, mint a produkció. Ennek a stílusnak az egyik előfutára volt a Fleetwood Mac-kel már minden sikert bezsebelt Stevie Nicks 1981-es, első szólóalbumára kerülő Edge of Seventeen, amelyet – bár elég pörgős dal – igazából az egy évvel korábban elhunyt nagybátyjának a halála és John Lennon meggyilkolása ihletett. A szabad, kaotikus korra jellemző, hogy egy ilyen költői gyászdal is a fergeteges bulik alap műsorszáma volt.

Ma már nyilván mindenki csak röhög a 80-as évek frizuráin és azon is, hogy milyen komoly identitásképző volt minden gimiben, hogy valaki duranos vagy depeches. (Vagy cure-os, de arról majd később.) Az akkori fiatalokra minden mennyiségben ömlött az MTV-ből a poposított korhangulat, de a Depeche Mode és a Duran Duran kiemelkedett ezek közül. Utóbbi zenekar egyébként Diana egyik kedvence volt, Girls on Film című tipikus popos-újhullámos daluk még 1979-ben született, „a csillogás sötét oldaláról”.

Mondjuk, ilyen értelemben nagyon is illik a Diana-sztorihoz: az eljegyzés után, amikor Károly hat hétre elutazik, Diana gyakorlatilag beszorul a Buckhingham-palotába, ahol masszívan tréningezik, hogyan legyen felszabadult tinédzserből komoly hercegnő. A sorozat egyik legszebb jelenete, amikor a fiatal lány a valaha volt egyik legpompásabb királyi rezidenciában unalmában és magányában felkap egy görkorcsolyát, majd a Girls on Filmmel a walkmanjében felszántja a palotát. Ugyanebben a részben Elton John Song for Guy című dalára menekül a táncba, de már Martin Phipps filmzenéjére omlik össze benne.

A Queen Crazy Little Thing Called Love-ja mellett természetesen nem maradhatott ki az örök kaméleon David Bowie sem, aki 1983-ban épp (újra) a funkos alapokhoz nyúlt, és elkészítette a Let’s Dance című albumot. A címadó dalt Nile Rodgers-szel írta, aki azt nyilatkozta, úgy érezték ez az a hangzás, amire az egész világ táncolni fog. És igaza lett, mert a dal a brit, és az amerikai listák élére is berobbant, nem volt olyan klub a világon, ahol ne került volna elő. Felidézte a 70-es évek végi diszkó-funk hangzását, de egyben előre is mutatott, mit lehet kezdeni még a popzenével a jövőben. Kifejezetten üdítő volt abban a korban, ahol a tompított-szaggatott ritmusú gitártól és a hülyébbnél hülyébb hajaktól várta mindenki a sikert. Hol illett volna bele ebbe egy piros tűsarkú cipő, amiről Bowie énekelt?

És hogy illene bele a királyi család zenehallgatási szokásaiba ez a dal? Simán! A sorozatban, legalábbis. Margit hercegnő erre lejt egy hatalmas, felszabadult táncot partnerével, aki a Bowie-dal után lényegében el is hagyja őt az egyházért.

Fantasztikus zenei aláfestéssel érkezett a képernyőre a szimplán csak Fagan címen futó epizód: ez azt az 1982-ben történt eseményt dolgozta fel, amikor egy Michael Fagan nevű munkanélküli szobafestő kétszer is betört a Buckingham-palotába. Először csak egy fél üveg bort ivott, másodjára viszont már bejutott a királynő szobájába is.

Ez tényleg megtörtént, bár míg a valóságban csak néhány szót váltottak, addig a sorozat ezt a beszélgetést használja arra, hogy bemutassa, milyen hatással volt Margaret Thatcher miniszterelnöksége a munkásosztály életére. Az egész epizód Fagan háttérsztorijáról szól, aki újra és újra besétál a munkaügyi központba, de már hónapok óta nem tud dolgozni, a felesége lelépett, és vitte magával a gyerekeit is, egy olyan férfihoz, aki gondoskodni tud róluk.

Fagan kétségbeesettségét és dühét két dallal is megtámasztják: egy ízben, amikor a munkaügyi központba buszozik – és hamar kiderül, hogy éppen szétesőben van az élete –, végre megszólal a Cure dala, a Boys Don’t Cry. Mert természetesen a 80-as éveknek is volt egy sötétebb oldala, és ezt a popzenében a Cure jelenítette meg. Fekete haj, fekete szemöldök, fekete ruhák, depresszió, izoláció, dekadencia – ez mind eszünkbe juthat Robert Smith korszakalkotó posztpunk zenekaráról. A 80-as évek Cure-osai úgy voltak lázadók, hogy önmagukba fordultak, nem anarchiát akartak, hanem csak kivonulást a világból. A Boys Dont’t Cry kifejezetten slágeres dal, miközben arról szól, hogy miért is ne lehetnének a fiúknak is érzelmeik, és miért is ne mutathatnák azokat ki.

Bár, ha a Cure-ra azt írjuk, hogy a 80-as évek sötét oldala, akkor ezt mégis hogyan fokozhatjuk? Hiszen a Joy Division talán még inkább az. És ezt A Korona alkotói is így gondolták. A teljes fásultságban magányos Fagant már a Twenty Four Hours-ra látjuk dohányozni. A Joy Division egyébként nagyon rövid életű zenekar volt (hiszen énekese, Ian Curtis néhány héttel a dalt is tartalmazó lemez után öngyilkos lett) sosem került közel a mainstreamhez, de a rajongói annál elkötelezettebbek voltak, hatása a következő évtizedek zenekaraira pedig még erőteljesebb. „Végtelenül hideg, iszonyúan sötét, mégis furán csillogó, rettentően romantikus és képtelenül üres, szörnyen közeli és iszonyúan távoli, lebilincselően szép és letaglózóan fájdalmas, és mint a legnagyobb alkotások, időn és téren fölülálló” – írtuk korábban.

A korona negyedik évada bemutatja a királyi család leginkább szappanoperába illő korszakát, amelyben a csillogás, az útkeresés és a tragédia is jelen volt, csakúgy, mint a korabeli popzenében. Remek érzékkel nyitottak az alkotók tehát a könnyű műfaj felé, hiszen a 80-as évekről a Diana-sztori mellett éppúgy eszünkbe jutnak ezek a dalok, ezek az életérzések.

Megjön-e a kedvünk egy kis monarchiához?

Hiába hasonlítanak megszólalásig a szereplők, a helyzetek és a körülmények a valóságra, A korona című sorozat fikció - annak viszont valóban királyi. Most már négy évadon keresztül láthatjuk, hogy a királynő is ember, nem is szólva a család többi tagjáról. De vajon szimpatikusabb lesz-e ettől a monarchia?