Gyerekként apámmal kezdtem el meccset nézni. Nem emlékszem pontosan, miként vagy miért alakult így, de egyszer csak magától értetődő lett, hogy ott ülök én is mellette a tévé előtt. Aztán ahogy nagyobb lettem, a kamaszok minden éhségével kisajátítottam magamnak a szurkolást, ez onnantól már az én terepem lett, alaposan belaktam és magamra szabtam a sportfogyasztást.

A sport lett a szűrőm, amelyen keresztül ráébredtem a világra. Abban az érzékeny korban kapott el, amikor az ember kezdi kiépíteni magában a huzalokat, amelyek aztán később meghatározzák azt, ahogy a világot látja, ahogy a világban mozog. És ahogy az egy kamasztól elvárható, elmentem a falig: már nemcsak a nyilvánvaló érdeklődésre számot tartó eseményeket néztem – olimpiát, labdarúgó-vb-/-Eb-t –, hanem a késő esti összefoglalókat is az angol, francia, netán holland bajnokságról. Apám ezekbe aludt bele – lévén a tévé az ő szobájában volt. Néztem vízilabdát, teniszt, óriásműlesiklást, kézilabdát, ritmikus sportgimnasztikát. Mindent.

A családnak a sportműsorokhoz kellett igazítania az életét, a vasárnapi húslevest nekem külön kellett tálalni a tévé előtt, mert ment a Forma–1. És tudták (megtanulták), hogy ilyenkor nem lehet hozzám szólni. Ilyenkor egy párhuzamos univerzumban voltam. Idegesítő lehettem nagyon.

De apám is idegesítő lett meccsnézés közben, mert rendre az ellenfélnek szurkolt, és ennek hangot is adott. Konkrétan cukkolt. És működött. Olyan erővel szippantott be ez a tudatmódosító állapot, amit szurkolásnak nevezünk, hogy mindenre ugrottam, ő pedig naná, hogy rájátszott. Vagy csak játszott.

Apám mindig játszott, mintha csak színpadon lenne.

Később jöttem csak rá, hogy ez is csak játék volt, miközben én halálosan komolyan vettem az egészet.

Apám öt éve nincs már.

Az évek múlásával aztán, bár lassan, de elhalványult ez az őrület. Most is megnézek majd néhány meccset az Eb-n, de már nem biztos, hogy tudom, kiket látok a pályán – miközben az 1994-es világbajnokság olasz válogatottjának a névsorát még ma is visszamondom. Annak még volt tétje. Apám pedig nyilván a braziloknak szurkolt a döntőben.

Hogy apám a mostani Eb-n kinek szurkolna? Nem tudom. Annyi biztos, hogy annak a csapatnak, amelyik az én kedvencem ellen játszik, bármelyik mellé is álljak. De most már nem tudom halálosan komolyan venni, mert tudom, hogy ez (csak egy) játék. És játszani tudni kell.