Már leírni is klisé, hány bőrt húztak le Dianáról a halála óta eltelt 24 évben: dokumentumfilmből akadt néhány izgalmasabb, az ősszel debütáló Diana-musical szóra sem érdemes, A Korona újabb és újabb évadjai azonban bőségesen kielégítik a nézők szűnni nem akaró royal-éhségét. Illetve talán csak hittük, hogy bőségesen, mert Pablo Larraín olyan mesteri pszichodrámát rakott össze a walesi hercegnőről, amitől – A Koronát ugyan továbbra is imádni és követni fogjuk – jóval felületesebbnek hat majd a sorozatbeli, szintén fikciós elemekkel dolgozó Diana-portré.

Larraín persze nem versengeni akart, láthatóan teljes mértékben negligálta, mit csinál a Netflix. Ő – helyesen – nem vizsgálta a Diana-mítoszt, nem érdekelte, mi van a „Szívek királynője” elnevezés mögött, sőt, még a Károly és a Kamilla között történt szaftos részletek sem foglalkoztatták.

A Jackie-vel már korábban bizonyító chilei rendező egyszerűen fogta, és bemutatta Diana 1991-es, Sandringhamben töltött karácsonyát, azaz három olyan napot, amikor az már világos volt, hogy Wales hercegének és feleségének házassága halálra van ítélve, az azonban nem látszott, hogy a bulimiával küzdő, a fájdalomtól és az elutasítottság érzésétől az őrület szélén táncoló, majd a semmibe zuhanó Diana végül talál-e egy szalmaszálat, amiben megkapaszkodhat.

A Spencer a film eleji „mese egy igaz tragédiáról” mondattal gyorsan deklarálja, hogy nem kíván semmiféle történelmi pontosságra törekedni, ezzel együtt éles vonallal határolja körbe, kivel érez együtt ebben a sztoriban. Claire Mathon operatőr gyönyörű, gazdag képei egy pillanat alatt rántanak be minket a sandringhami személyzet előkészületeibe. Nem egy békés, családi karácsony körvonalai rajzolódnak ki, inkább egy háborúé: mindenkinek helye és dolga van, a katonák katonai tárolódobozokban adagolják be a kastélyba a napokban elkészítendő étkezések hozzávalóit a kissé vészjósló Keep Noise to a Minimum: They Can Hear You (Csökkents minimálisra a zajt, hallhatnak minket) felirattal ellátott konyhába.

Fórum Hungary

Bárki is írta oda, nem viccelt: a kastélyban nem létezik a „csak úgy” kimondott szavak, vagy a késés fogalma, de Diana már az érkezésével belepiszkál a katonás rendbe. Késik. Protokollt szeg. Bár a kastély melletti birtokon született, mintha emlékeiből nem is maradt volna semmi, elvéti az odavezető utat. A helyiek legnagyobb döbbenetére útbaigazítást kér, majd szembesül gyerekkorának egyik fontos helyszínével, a két ház környéki mezőn álló madárijesztővel, amire még ők adták rá apjának egyik foszlott, piros kabátját.

Az érkezés után aztán egy - étkezési zavarral küzdő embernek pláne – hidegverejtékben úszó rémálom következik: amolyan ősrégi kis belső viccként minden vendégnek megmérik a súlyát, és rögtön el is döntik helyette, hogy csak akkor érezte jól magát, ha távozáskor másfél kilóval többet nyom. A méredzkedéstől eddig megkímélték Dianát, de az új háziúr – Erzsébet királynő hűséges Gregory őrnagya (Timothy Spall) – minden kilót ismerni akar, minden mozdulatot látni kíván, és főleg, a sajtóban széteső, sorsa felett rendelkezni nem tudó nőként ábrázolt, ezért a családra potenciális veszélyforrást jelentő Dianáét.

Larraín víziója azért működik kitűnően, mert főszereplőnk mindenhol összeesküvést sejt, de mégsem az a Spencer tétje, hogy kiderüljön, van-e racionális alapja a félelmének vagy a paranoiájának, hanem hogy talál-e belőle kiutat.

Fórum Hungary

A napok nagy részét a túlméretezett, bőségében is gusztustalan ételek elfogyasztása, és főleg az arra való felöltözés viszi el, kelepcébe zárva ezzel az egyre kétségbeesettebb hercegnőt, akit az újabb és újabb fogásokra a vécé fölül rángatnak be az étkezőbe. Merthogy továbbra is mindenhonnan elkésik, de senki nem azért kopog, hogy a hogyléte felől érdeklődjön, hanem azért, hogy újra és újra erővel tuszkolják vissza egy lehetetlenül merev csapdába, ahol végső soron a folyamatosan felbukkanó emberségét kellene elnyomnia.

A Spencer rendezője nem akarja megérteni Erzsébet királynő (Stella Gonet) elkötelezettségét a nép iránt, nem boncolgatja Károly herceg (Jack Farthing) elfuseráltságának okait, mindketten jéghideg díszletek csupán: a királynő szó nélkül, kissé fenyegető félmosollyal vizslatja Dianát, Károly meg – miután ajándékoz egy ugyanolyan gyöngysort Dianának, mint amilyen korábban Kamillának, – közli az asztalnál a feleségével, hogy sok ember sokat dolgozott ezen a fogáson, szóval legyen szíves ne az egészet a vécébe okádni.

De még így sem rendelkeznek Diana gondolatai, teste fölött egészen, az uralása csak úgy lesz teljes, ha a hagyományoknak megfelelően összeállítják a következő három napra való tetemes mennyiségű öltözékét is. Egy kiváló ötlettel minden darab POW felirattal ellátva, ami ebben az esetben Princess of Wales-t, vagy walesi hercegnőt jelent, angolul meg nem mellesleg hadifoglyot (prisoner of war). Dianának egy ideig lemegy a torkán a sorrend, gyöngysorral, persze, mint a házassága széthullását jelző akasztóhurokkal, de miután hazaküldik abból a két emberből az egyiket (a séf mellett az öltöztetőnő, Sally Hawkins remek alakításában), akivel a hercegnő tudott emberi hangnemben, őszintén is szót váltani, egyre kevésbé akaródzik többé kiszolgálni a királyi elképzelést.

Fórum Hungary

Melegség, jókedv és őszinte érzelmek csak akkor bukkannak fel a Spencerben, amikor Diana a fiaival tölti az idejét. Játékos, energikus jelenetek ezek, amelyekből megértjük Stephen Knight forgatókönyvíró elképzelését arról, mi tarthatja még életben a hercegnőt: a fiai iránt érzett szeretete, Harry (Freddie Spry) bájos bumfordisága, és a Vilmossal (Jack Nielen) való véd- és dacszövetsége. Diana a gyökereihez visszavezető utat a szomszédban keresi, egyre elemibb vágya, hogy előbb át-átkukucskálhasson felállványozott, régi házuk irányába, majd be is menjen oda, s ha megállítják, hát kerít egy drótvágót is, hogy emlékezhessen, milyen is volt Spencerként élni. Emberként élni. Önfeledten. Álomszerű képekben idézi fel, milyen volt, amikor még volt dönthetett az életét, a testét, a sorsát befolyásoló kérdésekről.

A Spencer horrorisztikus elemekkel gazdagított pszichodráma. Diana látomásai Jonny Greenwood idegtépő barokk-jazz zenéje alatt bontakoznak ki a klausztrofób kastély összevarrt függönyei között, de bármilyen zseniálisak is ezek, az alkotók egy erőltetett szállal is dolgoznak: Diana hallucinálni kezdi Boleyn Anna angol királynét, VIII. Henrik második feleségét, akit hűtlenségre hivatkozva – valójában mert Henriknek volt viszonya – lefejeztettek. Ez a metafora időről időre lidércként tér vissza, jóllehet, tolakodóan hat, ahogy azok a direkt mondatok is, amikor Diana a ház séfjétől kérdezi meg: „gondolja, megölnek?”.

Érdekes, hogy a séf egyébként valóban létezik (a filmben Sean Harris játssza), és már el is mondta a véleményét a filmről az alig hatásvadász I Was in The Spencer Movie With Kristen Stewart! című videójában. Amikor megjöttek az első infók a Spencerről, kisebb sokként hathatott, hogy Dianát az amerikai Kristen Stewart alakítja majd. Bár több szerepben is bizonyított már az Alkonyat óta, most minden kétkedő előtt egy mozdulattal rúgja le magáról a csetlőbotló wannabe vámpírtiniről rajta maradt port, és a legjobbak közé emelkedik. Más színésszel könnyen nagyot bukhatott volna a Spencer, de Stewart pillantásai, tűpontosan felépített arcjátéka a lelki és a fizikai fájdalom minden mozzanatát tökéletesen hozza, az indulás utáni második percben bármit elhiszünk neki. Azt is, hogy Oscar-jelölést kell kapnia, meg azt is, hogy mennyivel boldogabb élete lehetett volna Pablo Larraín félig fikciós hercegnőjének, ha a körülötte lévők nem folyton-folyvást rendelkezni akartak volna fölötte, hanem csak szeretni őt egy kicsit.

A Spencer november 11-től a mozikban.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: