1999-ben szereztem meg a tanári diplomámat. Nem tartozom azok közé, akik mindig tanárnak készültek, nekem a volt gimnáziumomban (a sárospataki "Refiben") töltött tanítási gyakorlat volt a meghatározó pont: akkor jött a bizonyosság, hogy tanár szeretnék lenni, és ez azóta sem változott. Az első munkahelyem egy szakközépiskola volt, aztán 10 évet töltöttem egy felnőttek gimnáziumában, ahol tökéletesen működött az, ami szerintem a tanítás lényege: a diákjaimmal a párbeszéd volt a közös munka alapja. Úgy éreztem, ez a hivatás nem szólhat arról, hogy én valami felsőbb pozícióból „osztom az észt”, hiszen a nálam gyakran idősebb diákok olyan élettapasztalattal rendelkeztek, amilyennel én még koromnál fogva nem, és mi az egyénileg megszerzett, majd közössé tett tudásunkra alapoztuk az iskolai munkát is.

A Karinthy Frigyes Gimnáziumban 2015-től dolgozom. Előtte 2 évig pályaelhagyó voltam, hiszen 2013-ban olyan, a későbbi észszerűtlenséget előrevetítő intézkedések történtek az oktatásban, amelyek arra késztettek, próbáljak ki valami mást is. Egy kormányhivatalban lettem érettségi ügyintéző, de – bár jól ment az együttműködés a kollégáimmal, illetve ennek az új típusú munkának a kihívásait is élveztem – folyamatosan éreztem, hogy nem ott van a helyem, hanem az osztályteremben. A Karinthyban újra megtaláltam magamban azt az érzést, ami a gyakorlótanítás ideje alatt bizonyossá tett abban, hogy én nem szeretnék semmi más lenni, csak tanár.

Perger László

Az oktatás általános helyzetének és a mindennapi munka gyakorlati és lelki oldalának ellehetetlenülése vezetett oda, hogy a kollégáimmal beleálltunk a polgári engedetlenségbe. Lehet, hogy kívülről a forradalmi lendület valószínűsíthető e lépésünk mögött, de személyesen átélve elmondhatom: igazán hosszú lelkiismereti harc vezetett oda, hogy ezt a megoldást válasszuk. A sztrájkjog kiüresítése, a párbeszédtől teljes mértékben elzárkózó oktatásirányítás, és a végtelenül észszerűtlen, a diákok és a tanárok érdekeit figyelmen kívül hagyó intézkedések eredményeképp napi harccá vált bemenni az osztályterembe: éreztem, nem tudom hitelesen képviselni azt, ami nekem a legfontosabb. Hogyan is tudnék mintát adni, nevelni, ha én magam is úgy érzem, egy engem teljes mértékben semmibe vevő rendszert szolgálok, gyakorlatilag némán?

A polgári engedetlenség következményeként egy nappal később megkaptuk a figyelmeztető levelünket. Pontosabban, az iskolánk igazgatójával küldte el a leveleket a tankerület igazgatója, mind a 24-ünknek. Itt éreztem azt, hogy ha ezt is elfogadom, végképp megfosztom magam attól a jogos elvárásomtól, hogy a munkáltatóm emberszámba vegyen. Ha elvesztem az önbecsülésem, és elfogadom ezt a bánásmódot, azzal azt az üzenetet küldöm a külvilágnak, leginkább a diákjaimnak, hogy ez rendben van, így is lehet bánni egyik embernek a másikkal. De ez nincs rendben: én soha nem viselkednék így senkivel, és velem se tegyék ezt!

Hogy lesz-e a folytatás? Hatalmas erőt ad a diákok, a szülők, a más iskolákhoz tartozók támogatása, de a legcsodásabb érzés az, hogy a kollégáimmal visszakaptuk a reményt. Hiszünk abban, hogy sokan vagyunk, akik nem az arctalan, az emberi oldalt figyelmen kívül hagyó, „az iskolákban rendnek kell lennie, és az a rend, amire én azt mondom” típusú irányításban hiszünk, hanem a párbeszéd fontosságában. Ezért az érzésért pedig érdemes folytatni!