Sosem gondoltam volna, hogy én nem akarok iskolában tanítani, de ez is eljött
Még mindig kibeszéletlen és tabuként kezelt téma, ha valaki elvesztette, gyászolja a hivatását, holott nagyon is fontos lenne a láthatóvá tétele. Ezen munkálkodik az egykori Tünet, most Szünet Együttes, akik civilekkel készítenek közösségi színházi előadást, egyéni veszteségtörténeteket gyűjtenek és beszélgetéseket szerveznek a témában.
Egyszer csak a tánc egy elhívás lett. A szerelemmel tudom kifejezni ezt az érzést. Ajándék volt, hogy lehet menni táncolni, izzadni, tréningezni. Utólag rakom össze, hogy ez tényleg a szabadságunk, önmagunk megélése volt, a rendszerrel szemben is, amiben léteztünk.
Szabó Réka, a korábban Tünet, most Szünet Együttes vezetője ezekkel a szavakkal emlékezett vissza arra, amikor megtapasztalta a hivatása lényegét. A független, kortárs tánc- és színházi előadásokat bemutató társulat tavaly februárban „hibernálódott” húsz év után, egy időre felfüggesztve a működést. Ahogy búcsúlevelében Szabó Réka akkor indokolta, a döntéshez vezetett többek között az elmúlt években zajló, mindent leuraló kultúrharc, a Covid-járvány és a szomszédban dúló háború is, mindemellett már önmaga sem volt képes jól működni.
Az övéhez hasonló élményeket élt át és fogalmazott meg Palya Tamás, a Kölcsey gimnáziumból kirúgott tanár és Dési András külpolitikai elemző, a beszántott Népszabadság újságírója, szerkesztője, akik a hivatásukról, annak elvesztéséről beszéltek egy kerekasztal-beszélgetésen. Ahogy a moderátorként jelenlévő Kánya Kinga szociológus, gyászkísérő, a gyászolókat segítő Napfogyatkozás Egyesület vezetője mondta: szeretnék kiemelni a témát abból a láthatatlanságból és némaságból, amely körülveszi, hiszen azt a tapasztalják, hogy
nagyon nehéz a nyilvánosságban beszélni arról, milyen veszteségekkel jár a hivatás elvesztése, akár egyéni, akár közösségi vagy társadalmi szinten.
Hamar kiderült, hogy a beszélgetés mindhárom résztvevője már gyerekkorában elhatározta, milyen hivatást választ. Az is közös bennük, hogy évtizedekig művelték azt teljes odaadással és szenvedéllyel, és az is, ahogyan éreztek, amikor végül elvesztették. Utóbbi gyakran nem egy pillanaton múlik, a folyamatban jelen vannak belül és kívül zajló dinamikák, fűzte hozzá Kánya Kinga. „Bizonyos döntéseket belül kell meghozni, de vannak katalizátorok, amelyek gyorsítják ezeket. Időnként a külső tényezők is több hullámban érkeznek.”
Palya Tamás Püspökladányban kezdett el tanítani, ahol a helyi közösségi életnek is aktív tagja volt. Míg onnan önszántából – habár részben politikai okok miatt – távozott, a Kölcseyből kirúgták 2022 szeptemberében, négy kollégájával együtt, miután polgári engedetlenségi akcióban vettek részt.
Éppen elindultam kémiaórára, de szóltak, hogy jöjjek vissza, mert jött a tankerületvezető és még két munkatársa. Ez pénteken volt. Mondták, hogy hétfőn már nem kell jönni dolgozni.
Sokkolóan hatott ugyan, a kirúgás szerinte valamilyen szinten mégis benne volt a pakliban. Józan ésszel azonban azt gondolták, hogy a kritikus méreteket öltő tanárhiány idején ez vajmi kevés eséllyel történhet meg. „Ezek szerint vannak magasabb rendű szempontok is, mint hogy legyen kémiatanár”, jegyezte meg.
Saját bevallása szerint sosem gondolta volna, hogy nem akar iskolában tanítani, de a státusztörvénnyel ez is eljött. Ekkor határozta el, hogy nem tanít többé, csak otthon, magántanítványokat vállal. „Az én döntésem volt, hogy nem akarok tanítani, de valójában kényszer volt, mert olyan törvényt alkottak, amit nem tudok elfogadni.” Szerinte az oktatási rendszer anomáliáját mutatja, hogy meg tud élni magántanárként, hiszen ha normálisan működne, a magántanárok éhen halnának. „Annak ellenére, hogy mik történtek velem, nem bántam meg. Nagyon szeretem, és most sem tudok elszakadni a tanári pályától, nem tudok mást elképzelni.”
| Elbizonytalanodás és talajvesztés |
| A hivatás elvesztése több formában valósulhat meg. Előfordulhat, hogy a hivatástudattal rendelkező emberek például külső tényezők, a lehetőség hiánya miatt nem tudják megélni a hivatásukat, elveszítik a lehetőségét a megélésének. Az is lehetséges, hogy valaki nem tudja tovább folytatni a hivatásának megfelelő tevékenységet, aminek a hirtelen vagy fokozatosan kialakuló formái egy önmeghatározásra, a világban betöltött szerepre is mélyen kihatnak. „Mivel a hivatásvezérelt munkavégzés egyik jellemzője az élet összes többi területével szinkronban lévő és önmagával önazonos működés, amelyben a hajtóerő egy tágabb perspektívából ered, a hivatás elvesztése nem korlátozódik a munkavégzésre, hanem egy átfogó, mindenre kiterjedő elbizonytalanodás és talajvesztés következik be” – olvasható a Napfogyatkozás Egyesület honlapján a jelenségről. |
2010-ben, az azóta tartó regnálása kezdetén a Fidesznek az egyik első dolga az volt, hogy a nagy nehezen elkészült előadóművészeti törvényt módosította, ami a függetleneket ismét lehetetlen helyzetbe hozta – idézte fel Szabó Réka. Kezdetét vette egy szélmalomharc, ami a 2002 óta egyre sikeresebb és gyarapodó Tünet Együttest is alaposan megtépázta, olyannyira, hogy idővel embereket is el kellett küldeni. „Ez nagyon nehéz volt, és meg is bontotta azt a törékeny egységet, amit egy független társulatban meg lehet teremteni.”
Miközben egyre kevesebb volt a pénzügyi támogatás, maga a szakma is kezdett összeomlani, a Tünet vezetőjének mindennapi tapasztalata lett a hiábavalóság, a nem megbecsültség érzése, a morál, a szakmai kapaszkodók hiánya. Minden belső tartalékát fölemésztette, miközben próbálta egyben tartani a társulatot, matematikát tanított a Műszaki Egyetemen és dokumentumfilmet is forgatott – utóbbi, A létezés eufóriája a Tünet 2015-ben bemutatott, Sóvirág című táncszínházi előadásának próbafolyamatát követi végig Fahidi Éva holokauszttúlélő főszereplésével, és számos szakmai elismerést nyert el.
Nem értettem, hogyan lehetek egyik nap Szarajevóban a vörös szőnyegen és veszem át a díjat, majd másnap megalázó szituációkban veszek részt itthon. Nem tudtam kezelni ezt a különbséget.
A frusztrációra még több aktivitással, munkával válaszolt, amivel egy idő után saját magát égette fel.
| Fontos a veszteség elismerése |
| A társadalmi sztereotípiák szerint a hivatástudattal gyakran társítjuk az önfelaláldozást, a társadalmi jóért való kiállást, az értékteremtést. Ezek a munkaformák a köztudatban alacsony bevételű területeket jelentenek, áldozathozatallal járnak és alacsony a társadalmi megbecsültségük. A hivatás elvesztésével kapcsolatos veszteségük során az érintettek nem találkoznak azzal a társadalmi támogatással és együttérzéssel, ami a munkájukkal kapcsolatos közmegegyezésből következne, hívja fel a figyelmet a helyzet ellentmondásosságára a Napfogyatkozás Egyesület. A veszteség megélésének fokozatai – akár a lemondás és önmeghasonlás, vagy a külső nyomással szembeni ellenállás átalakulása önvédelembe és önfeladásba – és ennek belső kihívásai láthatatlanok, a társadalmi köztudatban nem jelennek meg. A feldolgozáshoz a veszteségük és gyászuk társadalmi és közösségi validálására, a veszteség mint megélés elismerésére lenne szükség. Az érintettek iránti szolidaritást annak elismerése is segítheti, hogy a hivatásuk mint életcéljuk átmeneti vagy végleges feladása a közösség, a társadalom vesztesége is. Mivel a hivatásban nagyon erős az értékvezéreltség, az elvesztésben szerepet játszó külső tényezők (például külső kényszerítő körülmények, feltételek) vagy belső folyamatok (például saját értékrenddel ellentétes döntés az önvédelem érdekében) kapcsán sok esetben értékkonfliktusok is megjelenhetnek, nehezítve a feldolgozást. |
Dési András azért tartott ki a Népszabadság mellett az utolsó pillanatokig, mert úgy érezte: neki az a hivatása, hogy lapot szerkesszen-írjon. Míg a ’90-es évek elején a Népszabadság 300 ezres példányszámú lap volt, később, a mélyponton már csak 30 ezres; 2016-ra, a bezárás évében feleannyi oldal volt benne, mint fénykorában – érzékeltette az újságíró. Megszűntek a külföldi tudósítói posztok (ahogyan ő is dolgozott sokáig), elfogytak az emberek, elbocsátották őket vagy elmentek maguktól.
„Jött 2016. október 8-a, az a bizonyos szombat reggel, amikor nyolc óra negyvenkor a Népszabadság honlapjára kitették a cégvezetés nyilatkozatát, hogy felfüggesztik a lap online és print megjelenését, ami lényegében egy halálos merénylettel ért fel. Azzal együtt, hogy én éreztem, hogy itt vége van ennek a történetnek, valahogy a szerkesztőségi kollégáimmal mégis hittünk benne, és próbáltuk feléleszteni, életben tartani ezt a friss hullát. Két-három hónapon keresztül küzdöttünk. Utólag visszanézve ez egy sziszifuszi küzdelem volt.” Hasonlót élt meg később a 168 Óránál is, amit „szintén belerúgtak az előre megásott sírgödörbe”. A Népszabadság online archívumának eltüntetését úgy élte meg, hogy mindaz, amit letett az asztalra, eltűnt, semmivé vált.
Úgy éreztem, hogy kitépték a szívemet.
Kánya Kinga arról beszélt, hogy az elhivatottságból való cselekvés érték a közösség, a társadalom számára is. Ha ezt elveszik azoktól az emberektől, akik űzik, akkor kulturális, közösségi, hozzáadott értékek is eltűnhetnek, a veszteség így minden fél számára veszteség lesz, és érezhető hiányt teremt.
„Nagyon sok minden megrendült bennem a NER hatalomra kerülése óta, a társadalomba, az emberekbe vetett hit”, mondta Szabó Réka, aki jó ideig az örömöt is elvesztette az életében. Szerinte a független előadóművészeti terület, a kortárstánc előbb-utóbb úgy, ahogy van, el fog tűnni, ugyanúgy, mint az előző rendszerben, ahol valamiféle illegalitásban létezett. Beszélgetőtársai sem fogalmaztak meg optimistább gondolatokat a jelenről és a jövőről: Dési András úgy érzi, hogy a minőségi újságírásnak igazából nincs tere és közönsége Magyarországon, és nincs is rá olyan igény, mint amilyennek kellene lennie egy normális európai országban. „A magyar sajtó egy hatalmas, narancssárga óceán, amiben ott vannak a független sajtó kisebb-nagyobb szigetei”, tette hozzá. Palya Tamás szerint nem is a személyes története a legnagyobb baj vagy veszteség (hiszen, mint mondta, fel tudta dolgozni a történteket, és meg tud élni), hanem az, hogy ide jutott a magyar oktatás, és hogy félnie kell attól, ki tanítja majd az unokáját, ha egyszer bekerül az iskolarendszerbe.
Ahogy Kánya Kinga rámutatott: nagy kár, hogy éppen azok az emberek hagyják el ezeket a területeket, akik felelősséget éreznek azért, hogy valóban működjenek és előremutatók legyenek.
A Szünet Együttes több aspektusból, részletesen is feldolgozza ezt a témát, készül ugyanis egy közösségi színházi előadás, amelyben olyan civilekkel dolgoznak, akik elvesztették a hivatásukat. Erről a folyamatról Szabó Réka blogjából lehet többet megtudni, itt pedig várják az egyéni történeteket. Az előadás, ahogyan a kerekasztal-beszélgetés is, a Bird Experience nevű nemzetközi program keretében jött létre, amelyben a Szünetet a gyászfeldolgozással foglalkozó Napfogyatkozás Egyesület segíti.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
