Tényleg szexmegvonással akarta honvédelemre buzdítani a magyar férfiakat Szendrey Júlia?
„Csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé” – hirdette Petőfi Sándor felesége. De nemcsak neki, hanem sok más nőnek komoly szerepe volt az 1848-as forradalom alakulásában. Hogyan fogadták a csak női honvédekből álló alakulatot Görgeiék? Egyáltalán mekkora mozgástere volt egy nőnek, és milyen szereplehetőségek álltak előtte, ha tevékenyen részt kívánt venni a magyar szabadság ügyének előmozdításában?
Az 1848-as eseményekre emlékezve hajlamosak vagyunk megfeledkezni a nőkről, pedig az ő tetteik és megnyilvánulásaik is közvetlen hatással voltak az események alakulására. A márciusi ifjakról sem a fiatal nők jutnak eszünkbe, ahogy a honvéd szóról sem. Pedig ők is éppúgy jelen voltak a forradalmi tömegben, terjesztettek „felforgató” gondolatokat a szalonjaikban, írtak lázító szózatokat a néphez, vagy állták a sarat – álruhában – a csatatereken.
Reformkori új nőideál
Az 1820-as évek közepétől számított reformkor az első olyan időszak a magyar történelemben, amikor lehetőségük adódik a nőknek olyan szerepmintákat követni, amelyek száz, de akár ötven évvel azelőtt még elképzelhetetlenek lettek volna számukra. A korszellem változását a férfi kortársak is felismerték: nemhiába ajánlja Széchenyi István 1830-ban megjelent, Hitel című munkáját „Honunk szebblelkű asszonyinak”. Ennek a változásnak az okait a polgárosodó társadalomban, és az azt formáló 19. századi ideológiákban, a liberalizmusban, az ekkoriban éledező női emancipációs törekvésekben és természetesen a nacionalizmusban kell keresnünk.
A feltámadó nemzeti öntudat idején, a reformkorban az élet minden területét áthatotta a nemzethez való tartozás igénye és ennek kifejeződése, ami alól a korszak nőképe sem volt kivétel. A témát kutató Maisch Patrícia szerint a tradicionális női értékek (engedelmes lány, jó feleség, gondos anya és háziasszony) ekkor egészülnek ki a hazáját szerető, tágabb közösségének sorsát szívén viselő honleány eszményével.
A nemzet tehát beemelte tagjai közé a nőket is – igaz, egyelőre csak szimbolikus síkon. Az 1848 áprilisi törvényekkel kihirdetett új, demokratikusabb választójogi törvény továbbra is csak a férfiakra vonatkozott, a női egyenjogúság ügyének ekkor még nem volt túl sok elkötelezett támogatója. A hazai nőnevelés egyik legnagyobb alakja, Teleki Blanka is úgy vélekedett, hogy még nem érett meg erre a magyar társadalom: ő azt vallotta, hogy akkor lesz majd időszerű a női emancipáció kérdése, ha általánossá válik a lányok iskolázottsága – azért, hogy a jövőben megszerezni kívánt jogaikkal felelősségteljesen bánhassanak majd. A reformkori nemzeti felbuzdulás adja meg a kezdőlökést az intézményesített nőnevelés elterjedésének is.
Azonban nemcsak a nagy társadalmi változások teremtettek új lehetőségeket a nők előtt, hanem a hétköznapi élet szükségszerűségei is – véli Borbíró Fanni történész. A szabadságharc kitörésével a férfiak elmentek harcolni, ami az otthon maradt nőket a családi köreiken belül maradva is kiszélesedett feladatkörrel és nagyobb felelősséggel ruházta fel: át kellett venniük a gazdaság és a család ügyeinek irányítását. Persze míg a parasztasszonyok kénytelenek voltak férjük helyett végezni a mezőgazdasági munkákat, addig az arisztokrata hölgyek a nyilvánosság előtti kommunikációjukkal és példamutató viselkedésükkel igyekeztek utat mutatni a honleányoknak.
Reformkori influenszerek – a Zichy nővérek
Ilyen útmutató szerepet játszottak a korszak közvéleményének formálásában a Zichy nővérek. Zichy Antónia lett az első magyar first lady gróf Batthyány Lajos feleségeként, testvére, Zichy Karolina pedig gróf Károlyi Györgyhöz ment férjhez – ám népszerűségüket nem házastársuknak köszönhették, hanem saját jogon vívták ki azt.
A Zichy lányok haladó gondolkodású, szociális érzékenységgel megáldott, nemzeti érzelmű főúri családban nevelkedtek. Antónia 18 éves volt, mikor megkötötte őszinte érzelmektől vezérelt frigyét a jogász végzettségű Batthyány Lajossal. Ő volt az, aki arra buzdította Batthyányt, hogy egyáltalán tanuljon meg magyarul (ugyanis akkortájt még a nyugat-magyarországi arisztokraták anyanyelve inkább a német volt). Minden tőle telhetőt megtett, hogy támogassa férje politikai karrierjét, okos gondolataival sok hívet szerzett Batthyánynak. Gyakorta tartott fogadásokat, és estélyeket házukban, amire meghívta az akkori politikai élet jeles személyiségeit – a kortársak ezért rezidenciájukat a közélet egyik központjaként tartották számon.
Húgával, Karolinával együtt lelkesen támogatták a magyar reformmozgalom ügyét: tüntetőleg használták a magyar nyelvet, szalonjaikban teret adtak a forradalmi eszmék megvitatására, magyar szabású ruháikkal divatot teremtettek, báljaikon magyar zenére magyar táncokat lejtettek, és mindketten prominens tagjai voltak a Védegyletnek, amely a hazai ipar fellendítésének érdekében magyar termékek vásárlására ösztönözte az embereket.
A külsőségek mellett kitüntetett figyelemmel kísérték a pozsonyi országgyűléseken a reformpolitikusok beszédeit, akiknek ázsióját emelte, ha ez a két hölgy megtapsolta őket, hiszen jelentős szerepük volt a közhangulat alakításában. Még az arisztokratákért finoman szólva sem rajongó Petőfi is verset írt róluk: „Láttátok-é a két tündérvirágot? Borús hazánknak két sarkcsillagát? Evezhetsz bátran nemzetem hajója! Nem veszthet az célt, aki ilyet lát.”
Kettejük közül Karolina, Károlyi György gróf felesége volt a lázadóbb alkat, és egyben a kor ünnepelt szépsége is – vonzereje a korszak több prominens államférfiját is elbűvölte. Az osztrák titkosrendőrség is őt tartotta veszélyesebbnek. Jelentés készült több „kihágásáról” is: 1843-ban, az utcán sétálva meglátott egy falragaszt, mely hírül adta, hogy a császár betiltotta az utcai csoportosulásokat. A kísérőjétől kést kért, és kivágta a papírból az „Ő császári és királyi apostoli fölsége” szavakat, majd a földre dobta és megtaposta azt. Egy másik jelentés így ír róla: „Ismeretes, hogy a magyar összeesküvésben a hölgyek jelentős szerepet játszottak. Bizonyosan legjelentősebbet Károlyi György gróf szellemes felesége, született Zichy Karolina. Férje egy nulla, s csak felesége miatt emlegettetik. Ez az intrikus hölgy, a főösszeesküvő Batthyány Lajos feleségének egyik nővére.”
A fiatal hölgynek még a legnagyobb magyart is sikerült magába bolondítania. A már 51 éves, nős Széchenyi a hozzá írott leveleiben „édes kis királynőmnek” nevezi, és mintegy meggyőzi magát arról, hogy mégsem lenne tanácsos meglátogatnia az ideiglenesen egyedül lévő hölgyet, mert „aztán az ember elveszthetné az eszét… s ekképp jobb… távul maradni”.
Legbotrányosabb viszonya azonban sógorához fűzte: Karolina és Batthyány afférja a kortársak előtt is ismeretes volt. Gyulay Lajos erdélyi főúr így ír erről naplójában: „Károlyiné lelkes hölgye hazánknak. Batthyány Lajost nála fogták el, ki sógora és udvarlója egyszersmind.” Kapcsolatukból egy lánygyermek is született, akit Károlyi a nevére vett, azzal a feltétellel, hogy felesége befejezi a viszonyt, és lemond fiai neveléséről a férj javára.
Antónia ugyancsak megbocsátott hűtlen férjének, aki a fogsága idején döbbent rá igazából, hogy milyen sokat jelent neki felesége, és még a kivégzése előtti napon is az ő bocsánatáért esedezett: „Köszönöm neked minden jóságodat, te mindig jó angyalom voltál, bocsásd meg nekem minden szomorúságot, melyet okoztam neked. […] Békülj ki C…vel is (vagyis Karolinával – a szerk.). Bocsásd meg neki is” – írja feleségéhez intézett búcsúlevelében Batthyány.
A nő élete talán legmegrázóbb döntését is ekkor hozza: utolsó találkozásuk alkalmával egy kést csempész be férjének, amellyel az a kivégzése előtti estén – a megalázó, köztörvényes bűnözőknek kijáró akasztást elkerülendő – öngyilkosságot kísérel meg, sikertelenül. A magának okozott sebesülésekkel viszont legalább annyit sikerült elérnie, hogy ne akasztás, hanem sortűz által végezzék ki. Férje halála és minden vagyonuk elkobzása után külföldre menekül, majd 1856-ban hazajön, és egész életét vidéki birtokán, elvonultságban éli le. Mikor 72 évesen meghal, végakarata szerint, férje búcsúlevelével a szívén temetik el.
Húga, Karolina a szabadságharc végnapjaiban már Klapka oldalán tűnik fel Komáromban, akivel később Genfbe emigráltak, ahol gyermekük is született. Idővel elváltak útjaik, majd férje halála után a grófnő hazatért. Unokája, Károlyi Mihály visszaemlékezéseiből tudjuk, élete végéig nem szűnő gyűlölettel viseltetett a Habsburgok iránt. Jelenlétében tilos volt németül beszélni vagy osztrák katonai egyenruhában mutatkozni, Ferenc Józsefet pedig csak úgy emlegette, „a hóhér”.
Kokárdától kokárdáig
1848. március 15-e reggelén Szendrey Júlia saját kezével készített kokárdát tűz ki férje, Petőfi Sándor mellére, aki többedmagával még aznap forradalmat csinál. A nap végén, este a Nemzeti Színházban pedig az ünnepelt színésznő, Laborfalvi Róza tűzi fel a saját kokárdáját Jókai Mór kabátjára, szerelemre lobbantva az ifjú írót – ezzel pedig egy másik, sírig tartó művészszerelem vette kezdetét.
A politikai események forradalmi hevülete tehát az azt alakítók magánéletére is kihatással volt. Petőfiék ugyan nem vettek részt a Bánk bán előadásán, de minden bizonnyal az ő estéjük sem telt eseménytelenül: pontosan 9 hónappal március idusa után, december 15-én Szendrey Júlia életet adott a költő egyetlen gyermekének, Petőfi Zoltánnak.
A „feleségek felesége” olyan excentrikus, modern nő volt, aki nem vezetett háztartást, nem főzött, szivarozott, férfiruhákban járt, és ő maga is írt. A kivételes műveltséggel rendelkező, több nyelven beszélő Júlia Petőfinek nemcsak házastársa, hanem szellemi társa, mi több, alkotópartnere is volt: nem egy Petőfi-vers született azokból a gondolatokból, amelyeket először Júlia jegyzett le a naplójába.
Petőfi barátja, Jókai így emlékezett vissza rá: „Szendrey Júliában volt valami férfias, ami az embert nem érzelemre, hanem eszmékre ébreszté. […] Alig volt tárgy, miben otthon nem volt. Férje tisztelettel hallgatta őt mindig, és csak néha szólt bele a vitába, de korántsem, hogy ellentmondjon, hanem hogy neje állításait megerősítse.”
Júlia – saját versei és fordításai mellett – 1849 tavaszán „Testvéri szózatot” intéz Magyarország hölgyeihez, melyben praktikus tanácsokat ad arra nézve, hogyan tudja egy nő hatékonyan segíteni a magyar szabadság ügyét. Arra kéri a nőket, hogy ne akarják önös érdekből otthon tartani férjeiket, amikor a hazának katonákra van szüksége – vagyis, ahogy férje megírta, áldozzák fel szerelmüket a szabadság oltárán.
Először is, arra inti a megözvegyülteket és a fiaikat elvesztett anyákat, hogy ne nagyon reklámozzák fájdalmukat: „szünjetek meg lelketrázó panaszaitokkal, nehogy visszarettentsetek másokat, kiknek majd nem leend erejük megvívni az áldozatot, mely tőlük is kívántatik.”
Arra az esetre, ha férjük vonakodna honvédnek állni, azt tanácsolja nőtársainak, hogy kössék feltételhez „házastársi kötelezettségük” teljesítését: „A hon megmentése legyen most a czél, mit szerelmünk megnyerésére vagy megtartására kedveseinknek kitűzünk; csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé.” Ám nemcsak büntetni akar a szexmegvonással, hanem motiválni is: felhívja a magyar asszonyokat, hogy „kétszeres szerelemmel” legyenek férjeiké, miután azok a „hazájuk iránti kötelességüket hiven teljesiték”.
Családi köreiken kívüli társadalmi szerepvállalásra is ösztönzi még a magyar nőket: a sebesültek és betegek ápolására, adománygyűjtésre, jótékonykodásra, és az e célra szerveződő nőegyletek alakítására szólít fel.
A Szendrey Júliához vagy az országos főápolónőként hatalmi pozícióba kerülő Kossuth Zsuzsannához hasonló ismert nevek felhívásaira nők tömegei aktivizálódtak, és álltak be önkéntes ápolónőnek, varrtak egyenruhát a katonáknak vagy segélyezték a hadiözvegyeket és -árvákat. A fenti szerepkörök azonban még mindig a hagyományosan vett női értékek megnyilvánulásainak számítottak – ám voltak, akik még ennél is tovább merészkedtek.
Honvédlányok a harcmezőn
Az 1848-49-es események által előidézett társadalmi változások felbátorították azokat a kalandvágyó lányokat is, akik úgy gondolták, nagyobb hasznára tudnának lenni hazájuknak katonaként, mint a hátországban, támogató szerepben meghúzódva.
Olyan „fiús” lányok voltak ők, akik az egyéni érvényesülés új útjait keresve bátran hagyták maguk mögött a számukra talán addig sem túl komfortos hagyományos női szerepkört. Voltak közöttük szerelmes asszonyok, akik férjüket követték a seregbe, de olyanok is akadtak, akik épp ott találták meg jövendőbelijüket.
A honvédnek álló magyar lányok életét azonban csak néhány esetben ismerjük behatóan, legtöbbjük neve is – alig egy tucatnyi kivételével – a patriarchális feledés homályába merült. Történetük a források megbízhatatlansága, az átromantizált történelmi emlékezet és a szenzációhajhász dualizmuskori sajtó ferdítései miatt nehezen rekonstruálható teljes bizonyossággal.
A téma szakértőjének, Gulyás Adrienn történésznek a kutatásai szerint 180-200 főre tehető a dokumentált esetek száma, ezen nők többsége Erdélyben, Bem József alatt vagy Görgei Artúr feldunai hadtestében szolgált. Kevesen tudják, de Kolozsváron létrehoztak egy csak nőkből álló, 153 fős vadászalakulatot is, soraiban olyan ismert honvédnőkkel, mint Bányai Júlia vagy Nyári Mari. A női különítményt azonban Csány László kormánybiztos feloszlatta, hiába tiltakoztak a döntés ellen, és kérték újraalakulásukat Kossuthtól.
Görgei sem lelkesedett túlzottan a női honvédekért, leghíresebb képviselőjüket, Lebstück Máriát majdnem főbe akarta lövetni, mert a nő egy alkalommal – győzelmük megünneplésére, férje kívánságára – kivételesen női ruhában jelent meg. „Mindegy, hogy szökevény, vagy kém, az álruhába öltözöttet főbe kell lövetni!” – hangzott a parancs, férje azonban közbenjárt Kossuthnál, így sikerült megmenekülnie a félreértések szülte vádaskodás következményei elől.
A közkatonákat ugyanakkor az esetek többségében lenyűgözte a velük együtt harcoló nők elhivatottsága és bátorsága, felnéztük rájuk, amiért otthonuk kényelmét önként hátrahagyva vállalták életük kockáztatását – egy női bajtárs jelenléte a férfiak harci moráljára is kedvezően hatott.
A női honvédek közül a legismertebb a horvát származású Lebstück Mária volt, akinek története még Huszka Jenőt is megihlette, így született meg a nagysikerű Mária főhadnagy című operett. Mária 18 éves korában, Karl álnéven csatlakozott előbb a bécsi diáklégióhoz, később a magyarországi német légióhoz. „Bécsben tartózkodtam 1848-ig, a forradalom kitöréséig, melyhez mindjárt kezdetben hozzácsatlakoztam. […] Minthogy kevés pénzem volt, eladtam a fülbevalómat, egy cipészsegédtől kabátot és pepita nadrágot vásároltam, a mestertől pedig egy férficsizmát, aki ráadásul egy inget és alsónadrágot is adott. A felesége pedig lenyírta a hajamat férfimódra” – olvasható Lebstück emlékirataiban.
Hiába vágatta le a haját és mélyítette el a hangját, hiába takarta el jótékonyan a melleit a több számmal nagyobb, férfiszabású ruhája, az első sebesülésnél, amit a kápolnai csatában szenvedett el, fény derült Karl titkára. „Törzsorvosunk, mikor a sebemet kötözte, kénytelen volt csuromvér ingemet lehúzni rólam, és meglátta keblemet. Azt mondta csodálkozva: »Az ezer szentségit! Hiszen a mi Károlyunk tulajdonképpen leány!« – Ezer ördög, doktor! Kötözzön be, és ne csináljon feltűnést a dologból” – idézte fel lelepleződésének történetét élete végén Mária.
Sebesülése után hadnaggyá léptették elő, és még a szerelem is megtalálta a honvédségnél: 1849 nyarán a harctéren ment feleségül Jónák József tüzérőrnagyhoz, gyermeküket azonban már az aradi fogságában volt kénytelen megszülni. Utolsó éveiben elszegényedve, mosónőként élt Újpesten, 61 éves korában bekövetkezett haláláig.
A műlovarnő Bányai Júlia 24 évesen állt be a nagyváradi honvédek közé, elhunyt férje, Gyula nevén, férfiruhában. Az erdélyi harcokban jeleskedett, bátorságával egészen a századosi rangig vitte, de nemcsak a hadszíntéren volt eredményes: magyar Mata Hariként, francia nyelvtudását felhasználva, táncosnőként kémkedett az ellenség között. A megtorlás elől sikerült elmenekülnie, életét Kairóban, egy magyar vendéglő tulajdonosaként fejezte be.
Szintén Erdélyben harcolt a vándorszínész Pfiffner Paulina is, aki a szabadságharcot hadnagyi rangban fejezte be. Paulina anya nélkül, katonatiszt édesapja mellett, férfitársaságban nevelkedett fel, és idegenkedett mindenféle hagyományosan női elfoglaltságtól és viselkedésmintától, ám kitűnően vadászott, lovagolt és lőtt. Az ő esete azért különleges, mert már a forradalom előtt is férfiként élt, így csapott fel Ligeti Kálmán néven vándorszínésznek is, és a szabadságharc után sem vált meg a felvett identitásától: férfimunkával, írnokként tartotta el hozzátartozóit, emellett előszeretettel udvarolt nőknek. Vesztét is normaszegő magatartása okozta: az egyik nő, aki házasságot remélt Kálmántól, becsapva érezte magát, amint ennek lehetetlenségére és Kálmán titkára fény derült, ezért feljelentette Pfiffnert, aki a fogdában öngyilkosságot követett el.
Akár a forradalmat megelőző nemzeti ébredésre gyakoroltak hatást, akár a hadi események alakulásában vagy a hátországban zajló munkában vállaltak részt, a magyar nők áldozathozatala, szilárdsága és lelkes közreműködése nélkül biztosan szegényesebb lenne 1848 története, és vele közös emlékezetünk is.
Források: Hernády Zsolt: Gróf Batthyány Lajosné élete. Múlt-kor, 2010/3. 69-73.; M. Lovas Krisztina: Gróf Károlyi György felesége, gróf Zichy Karolina. Múlt-kor, 2010/3. 75-79.; Jablonczay Tímea: Petőfi jól választott. Múlt-kor, 2010/3. 84-88.;
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
