Vágjátok ki az erdő leghatalmasabb fáját ezzel a heringgel!

A Monty Python óriási kultuszának fényében szinte hihetetlen, mennyi akadályt kellett legyőznie a csoportnak, hogy elkészíthessék első nagyjátékfilmjüket. Addigra túl voltak a már akkor is nagyon sikeres, 45 részes tévésorozatukon, amely öt éven keresztül ment a BBC-n, a filmtársaságok mégsem érdeklődtek a forgatókönyvük iránt. Nem hittek benne, hogy a csoport képes megugrani a sorozat és a film közötti távolságot, és különösen akkor váltak elutasítóvá, amikor kiderült, hogy a fiúk a rendezést is maguk akarják csinálni. A tagok valamennyien jelzáloggal terhelték meg a házukat, a 230 ezer fontos költségvetés felét pedig magánbefektetők, elsősorban lemezkiadók és rockzenekarok dobták össze: a Led Zeppelin, a Pink Floyd, a Genesis és a Jethro Tull is berakott húsz-húszezer fontot. Azóta rengeteget kaszáltak a befektetéssel.

A forgatásra mindössze öt hét állt a pythonok rendelkezésre, akiknek fejenként négyezer font honorárium járt a írásért és a színészkedésért, de menet közben a producer közölte velük, hogy az összeg felét csak a végén kapják meg. John Cleese mégis attól a kéréstől borult ki a legjobban, hogy a forgatás idején takarékosságból osztozzon valakivel a szállodai szobáján, ahol szerinte egyébként is szörnyű körülmények uralkodtak.

Versenyeznünk kellett, ki ér vissza előbb a hotelbe, a vendégek csak kb. 60 százalékának jutott meleg víz.

– John Cleese

Witch Village – Monty Python and the Holy Grail

Created by Vladimir Ignatov. Open and watch this coub with all the loops!

A producer spórolásból rá akart venni, hogy fürödjünk közös fürdőszobákban! A kis huncut…

– Eric Idle

Aztán Cleese és Idle átköltöztek egy másik, úszómedencés szállodába, ahova visszaemlékezésiek szerint éppen akkor érkezett meg 24 gyönyörű fiatal nő az Anthrax Kastélyban fürdő szüzek jelenetéhez.

Tökötök van, nem lovatok

Bár makacsul tartja magát a legenda, miszerint pénzhiány szülte azt a kreatív megoldást is, hogy Artúr király és lovagjai két fél kókuszdió összeütögetésének hangjára imitálják a lovaglást, ennek nem sok köze van a valósághoz. Noha a mindig grandiózus látványban gondolkozó Terry Gilliam tényleg úgy emlékszik, hogy ha belefért volna a keretbe, igazi lovakat használnak, a többiek egybecsengő emlékei szerint valamennyien el voltak ragadtatva, amikor Michael Palin előadta a kókuszdiós ötletét, és valójában ebből fejlődött ki az egész film. És egy kicsit mindannyian meg is könnyebbültek, hogy nem kell lovakkal bíbelődniük.

Barna. Nem, a kék!

A filmet rendhagyó módon ketten rendezték, ugyanakkor sem az azóta jelentős rendezői pályát befutott Terry Gilliamnek, sem Terry Jonesnak nem volt tapasztalata e téren.

A két Terry mindig is jól kijött egymással, és a filmről is ugyanaz volt a koncepciójuk: sok sár, ködös tájak, rossz fogú emberek, vagyis a középkor hiteles ábrázolása. Azt gondolták, ennyi elég lesz ahhoz, hogy működjön a társrendezés, amit napi váltásban próbáltak megvalósítani. Aztán hamar kiderült, hogy mégsem pendülnek annyira egy húron.

Gilliam maximalista volt, idegőrlően sokáig szöszölt a beállításokkal, és minden jelenetben el akart kápráztatni a látvánnyal, Jones viszont állandóan azon aggodalmaskodott, hogy kifutnak az időből, és mindig pörgetni akarta a dolgokat. Egy ponton, amikor már nagyon el voltak maradva, Jones magához is ragadta az irányítást, amit Gilliam nem vett jó néven. Szerinte Jones egyébként is mindig rivalizálni próbált vele, erre vezette vissza például, hogy ha egy jelenet felvétele félbemaradt, és másnap Jones folytatta a rendezést, kényszeresen megváltoztatta a beállításokat és a világítást. Persze ugyanez fordítva is megesett, amivel elég sok időt elvesztegettek.

„Folyamatosan ez ment, mert nem tudtak megegyezni abban, mit csináljanak. Úgyhogy a stáb szó szerint a haját tépte, állítólag nemegyszer a lázadás szélére kerültek, nekik ez nagyon amatőr, szervezetlen volt” – mesélte Carol Cleveland, aki a Rossznyavalya vár Essnekijét alakította.

„Megbíztuk az első asszisztenst, hátha ő egységet tud teremteni. A vége az lett, hogy nem kettő, hanem immár három ember akart teljesen mást” – idézte fel nemrégiben Terry Gilliam a HVG-nek.

A felvételek kiválogatásában is nehezen jutottak dűlőre, ami odáig fajult, hogy Gilliam saját bevallása szerint esténként néhányszor visszalopózott, és visszacserélte a felvételt arra, amit ő gondolt jónak, vagy újravágta az egész jelenetet.

A probléma abból fakadt, hogy nekem jobb szemem van, mint Terrynek.

– Terry Gilliam

Ráadásul a színészek – elsősorban John Cleese – is próbálták kijátszani őket egymás ellen. Ha valamivel nem értettek egyet, akkor a másik rendezőre hivatkoztak, hogy az sose kérne tőlük ilyesmit, és bárcsak itt lenne. Nem véletlen, hogy a Brian életét már egyedül rendezte Terry Jones.

Az sem tette könnyebbé a dolgot, hogy mindkettőjüket Terrynek hívják.

– Michael Palin

A film producerét, Mark Forstatert azonban hamarosan mindketten megutálták, akárcsak a többiek. „Alkalmassága a jelek szerint azon a tényen alapult, hogy egyszer egy lakásban élt Terry Gilliammel. John megvetette a fickót, és még Michael is gorombán fogalmazott róla a naplójában (…) Megszegtük Mike Nichols produkciós alapszabályát: Ne dolgozz seggfejekkel!” – írta  Eric Idle. Forester 2012-ben be is perelte a Monty Pythont, hogy részesüljön a Gyalog galopp alapján készült Spamolot című színpadi musical bevételeiből, azt állítva, hogy a film forgatókönyve az ő ötletein is alapult, amit a bíróságon a hátsó padokban ülő Idle hangos hahotázással fogadott.

Sir Robin szerepében Eric Idle

AFP

Nincs olyan madár, amely elbírna egy félkilós tököt

A minimális rutin hiánya ugyancsak megnehezítette a forgatást. A két Terry hiába töltött el két hetet azzal, hogy helyszínek után kutatva bebarangolták Walest és Skóciát, szinte az utolsó pillanatban kiderült, hogy a kiválasztott kastélyoknál mégsem forgathatnak, mert nem engedélyezi a skót környezetvédelmi minisztérium, mondván, a film forgatókönyve „összeegyeztethetetlen az épületek méltóságával”. Így végül két, magánkézben lévő kastélyra kellett szorítkozniuk, amiket minden létező szögből felvettek, hiszen ezek alakították az összes filmben szereplő épületet.

„A baj csak az volt, hogy amikor felvonult a stáb, senki sem találta a kastély kulcsát. A tulajdonos fia gyorsan repülőre szállt, hogy a segítségünkre legyen. És ott volt még a halott birka esete is. Talált valaki az út szélén egy döglött birkát, elhozta, kibelezte, ezt dobják le a franciák a várfalról” – osztotta meg a HVG-vel Terry Gilliam.

A legelső forgatási napon pedig úgy cibálták fel a legjobb, egyetlen hangrögzítésre is alkalmas kamerájukat az Örök Veszedelem Szurdokához, hogy ripityára törtek benne a fogaskerekek, és használhatatlanná vált. Ehhez képest az már apróságnak tűnt, hogy az esküvői jelenet helyszínére érve csak a lépcsőt találták a helyén, mert a látványtervező úgy gondolta, a többi a berendező dolga. Így aztán az utolsó pillanatban a díszletet is a rendezőknek kellett lóhalálában felépíteniük.

Graham berúgott, és ordítozott velünk, hogy milyen tehetetlenek vagyunk, mekkora seggfejek, micsoda hasznavehetetlen, hülye pöcsök.

– Terry Gilliam

Ami felkészületlen és alulfinaszírozott forgatásnak indult, az hamarosan totális káoszba fulladt.

– Eric Idle

Aki majdnem kiállt az ádáz bristoli tyúkok ellen

Ha a rendezésben nem is, az írásban nagy tapasztalatuk volt a tagoknak, hiszen már a Monty Python megalakulása előtt is valamennyien íróként dolgoztak. A tévésorozatnál kiválóan működött, hogy a szerzők, illetve a szerzőpárosok megírják a jeleneteiket, majd felolvassák a csoport előtt, és ha szükséges, közösen vagy valaki másnak átadva tökéletesre csiszolják. Ezúttal viszont egy koherens történetet kellett alkotniuk, hatuknak pedig igencsak nehéz volt dűlőre jutni, hiszen mindig akadt valaki, aki másfelé kanyarodott volna. Ráadásul egyikük sem ismerte a filmforgatókönyvírás fortélyait, így aztán a régi módszerüknél maradva tulajdonképpen az egészet fordítva csinálták. Ahelyett, hogy kitalálták volna a cselekmény vázát, írtak egy csomó jelenetet, amit aztán utólag próbálták történetté kerekíteni. Ez a végeredményt tekintve egész ügyesen sikerült, bár Cleese szerint jobb is lehetett volna a film, ha a központi szál kidolgozását rábízzák az egyik párosra.

A Szent Kelyhet keresik, ez a sztori, de ennyi (…) csak a végén jön rá az ember, hogy igazából nincs is semmiféle történet. Azt sem tudtuk, hogyan fejeződjön be. Én javasoltam, hogy egyszerűen hagyjuk abba.

– Eric Idle

Az első forgatókönyvből alig volt valósult meg valami. A film egy része eredetileg a hetvenes évek Londonjában játszódott volna, és Artúr a Harrodsban lelt volna rá a szent kehelyre. Végül a történelemhez erősen vonzódó Palin és a Chaucer-szakértő Jones győzte meg a többieket, hogy játszódjon az egész a középkorban.

Vad Brian

Terry Jonesnak egy bizonyos Vad Brian királyról szóló jelenetért fájt leginkább a szíve. Ennek a vérszomjas uralkodónak az volt a mulatsága, hogy lelövette a szűk fekvéses stílusban játszó énekegyütteseket, a jelenet csúcspontjaként pedig egy hírnök máját is kiszedték volna. Erre a azonban sajnos nem futotta a büdzséből.

Ezért vagyok a királyotok

A főszerepet senki sem akarta elvállalni, mert vonakodtak lemondani a kisebb, jóval mulatságosabb karakterek megformálásáról. Artúrt túlságosan szürkének tartották, hiszen a britek királya szinte végig komoly marad, miközben záporoznak körülötte a poénok. Graham Chapman azonban meglátta a lehetőséget a szerepben, hiszen egyben tartani egy filmet nem kis feladat.

Megvolt hozzá a méltóságteljes megjelenése és az a csodálatos, szenthez illő, sokat szenvedett arckifejezése.

– Michael Palin

A Brian életénél már nem volt ekkora összhang a kérdésben, ugyanis Cleese is nagyon el akarta játszani Briant, de a többiek leszavazták, és ismét Chapman lett a címszereplő. Utólag aztán Cleese is belátta, hogy ez volt a jó döntés.

Artúr, az alkoholista

Chapman elhatalmasodó alkoholbetegsége már korábban is keltett feszültségeket a csoporton belül. Sokszor döcögősen mentek miatta a sorozat felvételei, rendre gondja akadt a szöveggel, az írásból sem vette ki egyenlő mértékben a részét (amivel elsősorban írótársa, Cleese életét keserítette meg), és részegen olykor vállalhatatlanul viselkedett. Hosszú éveken keresztül masszívan vedelt, egyes visszaemlékezések szerint olykor már reggel tízre elfogyasztott egy üveg gint, amikor pedig új házba költözött, amelyhez borospince is tartozott, azt is gines üvegekkel töltötte fel.

A helyzet a Gyalog galopp első forgatási napján máris kritikussá vált. Gilliam szerint Chapman végig ivott, mint a gödény, és mondatról mondatra próbált átvergődni a szövegén, akkor azonban épp azért került olyan nyomorúságos állapotba, mert megpróbált leállni az ivással. Elsőként a Halál hídja-jelenetet forgatták, és Chapman nem mert a szakadék közelébe menni, teljesen kikészült, és rázta a remegés. Tériszonyra hivatkozott, de ez a hegymászó múltja miatt nehezen volt hihető. Mint utóbb kiderült, mivel aznap még nem ivott semmit, beütött a delirium tremens, úgyhogy végül valaki felcsempészett neki egy üveg gint.

Ahogy Douglas Adams, Chapman későbbi írótársa mondta, Graham kiszámíthatatlan volt részegen, de még rosszabb volt, ha nem volt kéznél valami pia. „Ilyenkor nem azt lehetett érezni, hogy biztonságosabb lett minden, úgy éreztük, most vagyunk csak igazán veszélyben.”

Ott fent a hegyen egyszer csak fény derült az igazságra: Terry és én nem tudunk rendezni, Graham meg nem tud átmenni egy hídon.

– Terry Gilliam

Más kérdés, hogy a Halál hídján John Cleese sem volt hajlandó átkelni, ezért dublőr helyettesítette.

Graham Chapman mindössze 48 évesen hunyt el 1989-ben. Azóta még egy taggal fogyatkoztak meg a pythonok, Terry Jonest 2020-ban, 77 évesen érte a halál.

Azt rühellem, hogy úgy beszéltél velem, mintha alád tartoznék

A rendezők közötti nézeteltérések eltörpültek a Gilliam és a színészek közötti viszályokhoz képest. Utóbbiakat leginkább az érdekelte, hogy vicces legyen a jelenet, a látványt nem tartották olyan fontosnak, különösen Cleese és Chapman nem. Hogy mennyire másként gondolkodtak erről, azt jól megvilágítják Gilliam szavai: „Igazi filmet akartunk készíteni, nem Python-filmet. Nem azt a baromságot, ami végül lett, hanem valódi filmet.”

Gilliam a Repülő Cirkusz évei alatt ahhoz szokott hozzá, hogy a padlásszobájában naphosszat magányosan rakosgatja a papírdarabokat az animációihoz, és a többiek szerint velük is ugyanezt próbálta csinálni, megfeledkezve arról, hogy már órák óta dekkolnak kényelmetlen jelmezekben, és közben halálra fagynak. Így aztán Cleesék egyre türelmetlenebbül fogadták, ahogy Gilliam hol két centit jobbra, hol hármat balra mozgatja őket, miközben próbálja eltalálni a füst optimális mennyiségét is.

A füstnek kiemelkedően nagy figyelmet szentelt a rendező, olyannyira, hogy Chapman egy külön mértékegységet talált ki rá: az 1 Gilliam enyhe ködöt jelentett, a 10 Gilliam pedig olyan sűrű füstöt, hogy a színészeket se lehetett látni.

Annál a jelentnél, amikor a francia várvédők állatokat dobálnak a várfalról Artúrékra, csúnya veszekedés tört ki Cleese és Gilliam között. A forgatás már jócskán elhúzódott, de Gilliam akart még egy felvételt, mert a nap akkor éppen szebben csillant meg Cleese sisakján. A talpig páncélban térdepelő és fizikai kínjait visszaemlékezéseiben részletesen taglaló Cleese besokallt, és leordította Gilliam fejét, mire Gilliam megsértődött, elküldte Cleese-t a picsába, közölte, hogy akkor ő ezt nem rendezi meg, és durcásan levetette magát a fűbe. Az aznapi rendezést így Jonesnak kellett befejeznie.

„Cleese gyakran elvesztette a türelmét. Azt kérdezte: ezen hányan fognak nevetni?” – világított rá Howard Atherton operatőr, hogyan viszonyult Cleese bármihez, ami kívül esett a színészi játékon.

Az isten szerelmére, gyerünk már, forgassuk le azt a kibaszott szart, mi nem papírfecnik vagyunk, ha nem tudnád!

– John Cleese

A két Terry ezután megállapodott abban, hogy mindenkinek jobb lesz úgy, ha Jones kommunikál a színészekkel, Gilliam pedig a kamera mögötti emberekkel.

„Mindketten több szerepet is játszottak, úgyhogy minden bizonnyal kimerítő munka lehetett. Mi közben zéró empátiával, vég nélkül panaszkodtunk, és folyton piszkáltuk őket, hogy igyekezzenek már. Terry Gilliam busásan megdolgozott az ilyen szekálásokért, mert valahányszor felvettünk egy tökéletes jelenetet, ő még egy felvételért kiáltott” – emlékezett Eric Idle.

Mit kényeskedsz, mint egy gyerek?

Természetesen a hat jól fejlett egó együttműködésében mindig is voltak súrlódások, kivéve az aranyos Michael Palint, akinek Cleese szerint az az életformája, hogy minden helyzetben kedves. Őt mindenki szerette, és gyakran működött villámhárítóként. A Gyalog galopp forgatásához kötik az egyetlen alkalmat, amikor látták igazán méregbe gurulni. Ahogy ő emlékszik, a földre dobta magát, és „rángatózó lábbal ordítottam kábé öt másodpercen át”.

A pestises falu jelenetben arra utasították, hogy kússzon a sárban, és egy adott pontot ennie is kellett a sárból. A jelenet nyolcszor vették újra, hogy aztán kiderüljön, heroikus játéka nem is látszik a felvételeken. Szegény Palin szenvedéseit egy tetanuszoltás koronázta meg, mert bár a kellékes odatett neki egy kis sárnak látszó csokit, azt képtelen volt megkülönböztetni a sártól, úgyhogy becsülettel behabzsolt mindent, ami elé került.

Michael Palin

AFP

Tüzet csiholni kova és öngyújtó nélkül

Ezzel együtt szó sem volt arról, hogy az indulatok hosszú távon megölték volna a hangulatot. Howard Atherton például úgy emlékszik, hogy időnként nagyon nehezére esett egyenesen tartani a kamerát, mert az egész stáb dőlt a röhögéstől. Terry Bradford vezető operatőr szerint a forgatásnak mindvégig „egyetemi és hippis” hangulata volt, és Palin naplórészletei is gyakran megemlékeznek az esténkénti alkohol- és fűmámorban fogant nagy viccelődésekről.

„Egy nagy hülyülés volt. Még a viták egy része is szórakoztató volt, mert a hatvanas évek arról szóltak, hogy vitatkoztunk, elmondtuk az álláspontunkat, dühbe gurultunk, aztán másnapra elfelejtettük az egészet. Ezt a fajta kreatív energiát várták az embertől – hogy legyen határozott véleménye” – mondja Bradford.

Őrzői vagyunk a két szent szónak

Jones szerint a kapkodásban elkövettek egy nagy hibát, amikor „a lovagok, akik azt mondják, Ni!” jeleneteit kellett egy nap alatt felvenniük. Úgy véli, Palin élete alakítását nyújtotta a Ni lovag szerepében, de menet közben a jelmezesek ráadtak egy agancsos sisakot, amitől egyáltalán nem látszott az arca. Palin eközben egy létrán feszengett, az idő szorításában gyorsan kellett dönteni, aztán mivel már elkezdték sisakkal felvenni, később már nem változtathattak. Pedig Jones szerint sokkal viccesebb lehetne a jelenet, ha Palin arcát is lehetne látni.

A Monty Python csoport a Gyalog galopp forgatásán

AFP

A Fekete Lovag mindig győz

Mivel a forgatás sokáig tartott, a stáb egy idő után egyre kevésbé tudta megítélni, mi a vicces, és mi nem az. Leginkább Idle aggódott a saját anyagai miatt, és állandóan ki akarta vágatni a jeleneteit. A film talán leghíresebb jelenete, Artúr és a Fekete Lovag küzdelme kapcsán is felmerültek hasonló kételyek, és akadtak olyan hangok is, hogy túl véres és erőszakos ahhoz, hogy benne legyen a filmben.

Az ötletet egyébként Cleese az általános iskolai tanulmányaiból merítette, ott hallott egy végsőkig elszánt római birkózóról, aki úgy kényszerítette feladásra az ellenfelét, hogy közben belehalt az erőfeszítésbe, így posztumusz győzelmet aratott.

Nem hiszem, hogy Johnon és Grahamen kívül bárki más megírhatta volna a Fekete Lovag-jelenetet a láblevágással. Ez nagyon grahames, mert Graham orvos volt, és imádott minden zsigeri ötletet, mint például az emberi test darabokra tépése.

– Michael Palin

Mivel mások mellett a a Fekete Lovag-jelenet sem fért már bele a forgatási időbe, így azt utólag vették fel egy kelet-londoni erdőben. A lovagot Cleese kezdi játszani, majd az első láb levágása után egy féllábú dublőr állt be a helyére, a második láb levágása után pedig egy zsinegekkel mozgatott bábut használtak.

Engem gyíkká változtatott, de már elmúlt

Amikor elvileg elkészült a film, tartottak egy vetítést a befektetőknek, ami katasztrofálisan sikerült. Csak az első öt percben nevettek a filmen, aztán gyászos csend ült a nézőtérre, egyes visszaemlékezek szerint páran ki is vonultak a teremből, és egyfajta „ezt jól elszúrtátok, mibe rángattatok bele” érzés uralkodott.

Elsősorban a rosszul megkevert hangsáv volt a ludas: a túltolt effektektől a véres jelenetek és a csontropogás émelyítően hatottak, a hangos madárcsicsergés, varjúkárogás és süvítő szél pedig agyonnyomta a párbeszédeket. És a zene sem passzolt egyáltalán a filmhez.

Chapman már a vetítés elején pánikba esett, elkezdett hangosan hadarni, ki kellett vinni a bárba, és a végéig itatni, hogy ne legyen botrány. A vetítés végén magyarázkodó Jones az utószinkronért és a szerinte túl sok animációért felelős Gilliamre mutogatott.

„Egyik befektető sem törekszik kezet rázni velünk, de még csak vállon veregetni sem” – írta naplójában Michael Palin.

Így aztán újra nekiugrottak az utómunkának, amiből a két kimerült rendezőt kisegítve a csoport valamennyi tagja kivette a részét. Átbeszélték, hol siklott ki a dolog, újrakeverték az egészet, megszabadultak a középkori jellegű kísérőzenétől, amit egy fimkönyvtárból vett, hollywoodi klisézenével helyettesítettek, amitől rögtön életre kelt a film paródia-jellege. Itt-ott változtattak a szövegen, új sorokat vettek fel, hogy átláthatóbb legyen a sztori, és utólag került bele az a jelenet is, amiben egy kéz lapozgatja Filmek könyvét.

Tizenhárom tesztvetítés és folyamatos jelenetváltoztatások után a közönség egyszer csak nevetni kezdett a Gyalog galoppon, ami végül óriási siker lett, és megismertette a világgal a Monty Python nevet.

És hogy mi a tanulság?

Mindig legyen elegendő büdzséd! Óvakodj a nedves, kötött vértektől!

– Eric Idle

A cikkhez felhasznált források:

• Monty Python önéletrajz; Cartaphilus Könyvkiadó, 2008
• John Cleese: Na, szóval…; HVG Könyvek, 2014
• David Morgan: Itt a Monty Python beszél!; GABO Könyvkiadó, 2015
• Eric Idle: Mindig nézd az élet napos oldalát; HVG Könyvek, 2019