Hiába próbálták lebeszélni róla – így született a Hitler-bajusz
Mi okozta a XIX. század nagy szakállrobbanását? Mi az a császárbajusz, és miért viselt ilyet Hitler? Miért rövidült egyre a divatdiktátor-hajlamokkal is rendelkező Führer pamacsa? Náci dolog-e a Hitler-bajusz? Arcszőrzet-történeti áttekintőnk következik.
Az arcszőrzet az emberi civilizáció történetében korszak és kultúra függvényében sok mindent szimbolizált már, és azok szöges ellentéteit is. Az ókori Egyiptomban az isteni származás jele volt, a görögöknél a férfiasság alapattribútumaként szolgált, míg Rómában a faragatlan barbársággal társították, még maga a barbár szó is innen ered, hiszen a szakáll latinul barba.
A Bibliában kétféle szimbólum is kapcsolódik hozzá, a görögöknél is látott maszkulinitás (gondoljunk a Sámson-sztorira), később pedig az Újszövetség világi hívságoktól elforduló apostolainak és magának Jézus Krisztusnak is az ismertetőjegyévé válik.
Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a történetet, akkor az arcszőrzetet viselőkre a történelem folyamán hol az ultratökös férfiasság megtestesüléseiként, hol pedig az ápolatlanság elrettentő példáiként tekintettek, és ez az álláspont az utóbbi másfél száz évben nagyjából emberöltőnként váltakozott (ennek legutóbbi magyarországi fordulója a koszos hippik kontra ápolt komcsik felállás jegyében zajlott).
Viszonylag jól ismert történet, hogy Nagy Péter orosz cár az európai szokások átvételében odáig ment, hogy az ortodox hagyományoknak megfelelően mellközépig növesztett szakállt viselő bojárjait megadóztatta, ha azok nem voltak hajlandók megborotválkozni. Ugyanakkor a szakálladót nem Péter vetette ki először, hanem a nála 200 évvel korábban élt VIII. Henrik angol király, és éppen ellenkező céllal. Henrik korában ugyanis a királyi udvarban divatja volt a szakállviseletnek (maga a király is hódolt neki, ami önmagában trendteremtő hatással bírt), az uralkodó pedig úgy gondolta, hogy aki részesülni akar a szakállviselés kiváltságában, az fizessen érte.
A túlburjánzó szakállak kora
A XIX. század második felére egész Európa a vastag barkók, hosszú szakállak és a tömött, gyakran a lehetetlenségig pödört, kifent bajuszok lázában égett. Igazi arcszőrzet-forradalom játszódott le akkoriban, aminek a legnagyobb vesztesei természetesen a korszak borbélyvállalkozásai voltak, hiszen az új hóbort a korabeli Európa társadalmi elitjét is magával ragadta, így hosszú időre tokba kerültek a borotvák.
A hirtelen kitört szakálljárványnak két, egymástól független eredete is volt. Az egyiket mi, magyarok is jól ismerjük, hiszen a szakállviselés már a reformkorban is az ellenzékiség ismertetőjegye volt. Nem meglepő módon az 1848 márciusában kinevezett első felelős magyar kormány tagjai is – leszámítva a korabeli európai elit divatját követő Esterházy Pál Antal herceget – szakállas, illetve bajszos emberek voltak. A szabadságharc alatt és annak bukása után is a szakáll a rebellis eszmeiséget tükrözte, nem véletlenül volt hosszú évtizedeken át kultusza Magyarországon a Kossuth-szakállnak.
A szakáll társítása az ellenállással, a szabadságszeretettel nem kizárólag magyar jelenség volt, hiszen 1848-ban máshol is voltak forradalmak, és a német, illetve az olasz forradalmárok vezérkarában is bőven akadtak szakállas emberek. Ez azért is tekinthető politikai állásfoglalásnak, mert a korabeli divat nem támogatta a szakállviseletet, a legtöbb, amit egy magára valamit is adó úriember megengedhetett magának, az egy keskeny bajusz volt némi visszafogott barkó kíséretében.
A levert forradalmak után Párizsban és Londonban megjelenő szakállas emigránsok még nem voltak elegen ahhoz, hogy kontinensrengető új divathullámot indítsanak útjára, kellett hozzá a krími háború is.
1853-ban az Orosz Birodalom nem nyugat felé, hanem délnek próbált terjeszkedni Európa akkori beteg emberének, az Oszmán Birodalomnak a rovására. A törökök nem voltak abban az állapotban, hogy egyedül érdemi ellenállást tudjanak kifejteni a cár csapataival szemben, egy kiütéses orosz győzelem pedig elérhette volna, hogy ne csak a Fekete-tenger váljon orosz beltengerré, de még a Dardanellák ellenőrzését is megszerezhesse magának Szentpétervár. Ezt azonban Anglia és Franciaország nem akarta tétlenül nézni, ezért beszálltak a törökök oldalán a háborúba.
A háborúnak, ahogy a neve is mutatja, a Krím félsziget volt a fő hadszíntere, itt szálltak partra a brit és a francia csapatok és vették ostrom alá a félsziget legfontosabb erődítményét, Szevasztopolt. Az elhúzódó, tíz hónapig tartó ostromban benne volt egy kemény tél is, és a katonák a hideg ellen szakállnövesztéssel próbáltak védekezni. Amikor a háború véget ért, és a győztes, marcona, nagy szakállú brit és francia katonák hazatértek, egy csapásra a szakáll vált ismét a férfias hősiesség szimbólumává. Mindenki szeretett volna osztozni a katonák dicsőségében, így olyanok is elkezdtek szakállat növeszteni, akik egy percig sem voltak katonák, ezért hamarosan semmi sem állhatta útját az új, hódító trendnek.
Először a brit királyi család adta meg magát a divatnak, leszámítva Albert herceget, Viktória királynő férjét, aki nem kért a legújabb bolondériából, és megmaradt a régies barkó-bajusz kombó mellett. Mivel az angol divat egész Európára hatást gyakorolt a korban, ezért a megszakállasodott brit hercegek láttán a kontinens felső tízezre is bőszen nekiállt arcszőrzetet növeszteni.
A két fenti eredet valahol itt ért össze, hiszen már nem nézték ellenzékinek vagy felforgató forradalmárnak a szakállas embert, hanem csakis nagybetűs férfinek, az meg akkoriban mindenki szeretett volna lenni. Így történt meg, hogy míg Kossuth Lajos szakállasan élt az emigrációban, Pesten a bozontos, nagy szakállával tüntetett az abszolutizmus ellen és passzívellenállt Podmaniczky Frigyes báró, addig az új divat hatására szép, nagy, később róla elnevezett császárszakállat növesztett a Bécsben uralkodó Ferenc József is.
A századforduló hozta el a nagy szakállak vesztét
A szakállhóbort az 1890-es években kezdett visszahúzódni, de igazán nagy csapást egy 1904-es esemény mért rá, amikor egy bizonyos King C. Gillette piacra dobta az első eldobható borotvát. Ezzel egyidejűleg egyre többen kezdtek beszélni arról is, hogy a szakáll nem túlságosan higiénikus viselet, a New York-i tejipari dolgozóknak például kerek-perec megtiltották a szakállviseletet 1902-ben.
Persze a szakállak nem egyik pillanatról a másikra tűntek el, inkább egy generációs törésvonal jelent meg a századfordulón, a fiatalok megszabadultak az arcszőrzetük egy jelentős részétől (a bajusz ázsióját nem rontotta semmi, még maga Gillette is egy tekintélyes, dús változatát viselte), míg az idősebbek ragaszkodtak a szakállkölteményeikhez.
Németországban ekkoriban amúgy is a bajusz volt a sláger, méghozzá a felfelé álló, villás változata, amit császárbajusznak neveztek, hiszen II. Vilmos is ezt hordta, és mint korábban utaltunk rá, az uralkodó rendszerint divatdiktátor is, ahogyan a pofaszakáll is csak azt követően kezdett látványosan terjedni az Osztrák Császárságban, hogy Ferenc József is növesztett magának egyet.
Amikor 1914-ben kitört az első világháború, császárbajszos német fiatalok tömegei vonultak be katonának, köztük egy akkor még jelentéktelen 25 éves osztrák fiatalemberrel, Adolf Hitlerrel.
Ekkor még nem hordta a közmondásos Hitler-bajuszt, helyette ő is a vilmosi divatot követte. A szakállaknak és a dús bajuszoknak azonban több csúnya hátrányuk is volt a modern háborúkban. Egyfelől, ha a katonák nem tudtak rendszeresen tisztálkodni (márpedig erre nem volt semmi garancia a lövészárokban), akkor könnyen beleköltözhettek a tetvek az arcszőrzetükbe, ami nemcsak kellemetlen volt, hanem nagyon veszélyes is, hiszen akár flekktífuszt is kaphatott tőlük az ember, ami frontkörülmények között gyakran bizonyult halálosnak.
Másfelől pedig a szakálltól és a száj szélén túlhaladó, tömött, dús bajusztól nem tudták úgy felvenni a katonák a gázmaszkot, hogy az rendesen záródjon, és közben levegőt is kapjanak, aminek egy mustárgáztámadás esetén megint csak tragédia volt a vége.
Azt nem tudjuk, hogy Hitler mikor szabadult meg a császárbajszától, azonban a háborúból már anélkül tért haza. Egyes beszámolók szerint elöljárói parancsra borotválta le, a parancsnoka épp a gáztámadások miatt utasította rá. Akárhogy is történt, az új változat még nem a közismert Hitler-bajusz lett, hanem egy sima kefebajusz.
Itt most álljunk is meg egy pillanatra, mert szokás a Hitler-bajuszt és a kefebajuszt összemosni, holott jelentős különbség van a kettő között. A kefebajusz egy rövid, egyenletes, a száj széléig terjedő szőrzet, és mint tudjuk, Hitler pártvezérként már nem ilyet hordott.
Egyébként a kefebajusznak a századfordulós USA-ban volt népszerűsége, mintegy amerikai válasz gyanánt az európai szakálldömpingre, ami rövid időre a tengerentúlt is meghódította (érdemes az észak-amerikai polgárháború tábornokainak képeit megnézegetni ehhez). A kefebajusznak volt egy világháború előtti felfutása Európában is, legalábbis a New York Times a korszakban arról számolt be, hogy a német nők kitértek a hitükből, amikor a császárbajusz helyett ezt látták meg egyes férfiakon, és kijelentették, hogy nekik ilyen nem kell.
A hírhedt bajusz nyomában
No de vissza Hitlerhez. Azt nem tudjuk, hogy az 1910-es évek végén a politika felé forduló Hitler mikor és miért döntött úgy, hogy a jellegzetes formára nyírja a bajszát, de az tény, hogy nem az övé volt az első ilyen a világon. A korszakban a legismertebb hordozói amerikai komikusok voltak, Charlie Chaplin, aki 1915 óta viselte, illetve Oliver Hardy, aki már 1914-ben is így lépett a kamerák elé. Hitler több beszámoló szerint is (például egykori testőre, Rochus Misch is ezt írja az emlékirataiban) nagy rajongója volt Chaplin filmjeinek, bár az uralma alá került Németországban betiltatta azokat, de neki és a belső köre számára több alkalommal is rendeztek magánvetítéseket.
Egy Ribbentrop külügyminiszter asszisztenseként szolgáló osztrák SS-tiszt, Rienhart Spitzy szerint a Führer még A diktátoron is remekül szórakozott, bár ezt már tényleg nehéz elhinni. A némileg szavahihetőbb szemtanúnak bizonyult Albert Speer több alkalommal is tagadta, hogy Hitler látta volna a filmet.
Az is igaz, hogy a 20-as évek elején ezt a jelentősen megkurtított kefebajuszt nem mindenki tartotta divatosnak. Például Hitler barátja és anyagi támogatója, a Mein Kampf kiadásában is segédkező német-amerikai üzletember, Ernst Hanfstaengl kifejezetten arra próbálta rábeszélni, hogy szabaduljon meg tőle. Állítólag a későbbi Führer ezt azzal szerelte le, hogy
ha most nem is ez a divat, majd az lesz, mert én ilyet hordok.
És ebben nem is tévedett. A két világháború között és a második alatt nácik egész sora kezdte követni a példáját Heinrich Himmlertől Julius Streicherig.
Ugyanakkor van valaki, aki Hitler környezetében nála is előbb kezdte hordani a jellegzetes bajszot, ez pedig nem más, mint a kipróbált frontkatona, Hitler közeli barátja és harcostársa, Ernst Röhm. Róla már 1918-ban, egy évvel azelőtt, hogy megismerkedtek Hitlerrel, készült olyan fotó, amin a későbbi Hitler-bajuszt viseli. És ezzel nem volt egyedül. Röhm ugyanis a háborús vereséget követően tovább folytatta katonai karrierjét, és a Reichswehr századosaként csatlakozott a Franz Ritter von Epp ezredes nevével fémjelzett bajor Freikorpshoz, sőt annak hamarosan egyik vezetőjévé vált. És kinek volt még ilyen bajusza akkoriban? Franz Ritter von Epp ezredesnek.
Tény azonban, hogy nem csak valami széljobbos német titokbajuszról van szó, sokkal valószínűbb, hogy egy posztvilágháborús, a lövészárokbeli tapasztalatok szülte katonatrend lehet a hátterében, amit igen sokan követtek, olyanok is, akiknek semmi közük nem volt sem a nácikhoz, sem a németekhez. Ilyen volt például Charles De Gaulle, vagy a híres ír szabadsághős/terrorista Michael Collins, a ’30-as évekbeli szovjet titkosrendőrség mindenható ura, Genrih Jagoda, de akár a későbbi Izrael állam több vezető politikusát is említhetjük, mint például Lévi Eskól és Jichák Sámír miniszterelnökök.
A hírhedt szőrzet eltűnése is ennek megfelelően fokozatosan zajlott. Hasonlóan ahhoz, ahogyan 1945 után már nem szívesen adta senki sem az újszülött gyerekének az Adolf keresztnevet, úgy arra sem túl gyakran gondoltak a népek, hogy de jó volna olyan bajuszt növeszteni.
Nyitóképünkön Adolf Hitler. Fotó: AFP / Ann Ronan Picture Library / Photo12
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
