A magyar szabadságharcnak véget vető hadjáratban részt vevő lovagias, a magyarokkal szimpatizáló orosz katona képe az utóbbi kutatások fényében megkopott, és sok esetben derült ki róla, hogy a szovjet történészek eltorzították a valóságot. Így történt ez Losonc felgyújtásakor is, éppen úgy, ahogy azt a mostani háborúban is láthatjuk.
Korábbi olajválságok, szénhiányok és háborúk idején áldozatkészebbnek tűntek a polgárok, mint manapság. Most is eljöhet a korlátozások ideje.
A szlovák államot megalapító katolikus pap, a hetvenöt évvel ezelőtt, 1947. április 18-án felakasztott Jozef Tiso 1944-ig, 57 éves koráig nem létezett a magyar sajtó számára. Abban kizárólag Tiszó József szerepelt. Szentként tisztelt államalapító, aki megmentette a szlovákok földjét a szétdarabolástól; háborús bűnös, aki Hitler bábjaként kiszolgáltatta a szlovákokat a náciknak és a halálba küldte országa zsidóit. Ez a két felfogás csapott össze a rendszerváltás után az önálló állami létre ébredő Szlovákiában.
Hazug ürüggyel támadta meg 1939-ben a Szovjetunió Finnországot, és mint a mostani háborúban az ukránok, a túlerővel szemben a finnek is jó ideig tartották magukat. Végül megadásra kényszerültek, az ország tizedét elveszítették, és rájuk erőltették a semlegességet. Mindez Ukrajnával is előfordulhat.
Az Ukrajna elleni orosz agresszió Németországot is eddig követett politikája gyökeres átgondolására késztette. Ez már csak azért sem egyszerű, mert a két ország sorsa mindig is szorosan kötődött egymáshoz.
A viszonylag békés hatalomváltás, de akár a palotaforradalom is ritka volt a szovjeteknél, illetve az oroszoknál. A Kreml urai inkább kihalásos alapon veszítették el posztjukat – bár megeshetett, hogy a riválisok erre rásegítettek.
Betiltott filmek, korlátozott sajtó, de viszonylagos politikai önállóság és virágzó gazdaság fémjelezték az eredeti finlandizációt a hidegháború idején. Utánajártunk, mit nyert és mit veszített Finnország azzal, hogy független, de szófogadó szomszédja volt Oroszországnak évtizedeken át.
Már több mint húsz éve kilökték március 15-ét a pirosbetűs ünnepek és a munkaszüneti napok sorából, amikor ötven évvel ezelőtt a forradalom ünnepének leminősítése elleni lázadás a felszínre tört. 1956 óta először ellenzéki tüntetést tartottak Budapesten. Lényegében ez volt az ellenzéki aktivitás kezdőpontja a Kádár-korszakban. A rendőrség brutálisan fellépett. Néhányan börtönbe kerültek, több száz fiatalt rúgtak ki középiskolákból, egyetemekről, munkahelyekről.
Ha valami sci-fibe illő fordulat hatására egy asztalhoz ülhetne valaki a XIX. század közepéről egy mai honfitársával, tudnának-e úgy beszélgetni egymással, hogy meg is értik a másik problémáit? Nehéz még csak elképzelni is egy ilyen találkozót, hiszen annyi minden lett más a világban és nem csak a monumentális társadalmi és technológiai változásokra kell itt gondolni, hanem a megélt múlt másféleségére és a magyarsággal, illetve nemzettel kapcsolatos eltérő felfogásokra is.
Megbízhatóságban és marketingben jobb volt a vetélytársainál, és még szerencsésebb is a Volkswagen emblematikus kisautója, a Bogár. Bár már 50 évvel ezelőtt megelőzte gyártásban a Ford T-modellt, nem mindenben okult annak hibáiból.
A kétharmad-egyharmad arányban ukránok, illetve oroszok lakta ukrajnai város sokat szenvedett a múltban, a II. világháborúban szinte a földdel vált egyenlővé, aztán újjáéledt, visszaszerezte gazdasági és kulturális jelentőségét. Az orosz támadás óta ismét csatatér.
A száz éve, 1922. március 3-án született Hidegkuti Nándor volt a magyar futballtörténet csúcsának a csúcsa, legnagyobb mérkőzésének legnagyobbja, a magyar gólok felének (ha nem érvénytelenítik egy szabályos gólját, akkor a többségének) szerzője, az egyetemes futballtörténet első hátravont, osztogató, támadásszervező középcsatára, aki nagyon osztályidegen lett volna Rákosi Mátyás Magyarországán, ha nem hamisítottak volna neki egy másik családtörténetet.
Brazil gyártmányú szállítógép-pilóták magyarországi képzéséről is tárgyalt Budapesten Jiří Šedivý, az Európai Védelmi Ügynökség főigazgatója, aki felajánlotta, hogy Magyarország vállaljon nagyobb szerepet az EU űrvédelmi programjában. Interjú.
Az Orbán-kormány néhány élelmiszer esetében elrendelt árplafonja felidézi, hogyan harcoltak az infláció és az árdrágítók ellen a kommunizmusban és más nehéz időkben.
Egy volt ÁVH-s hagyatékából került elő az az állambiztonsági tananyag, amely egy 1956 előtti, a Magyar Rádió elfoglalására készülő összeesküvés példáján keresztül taglalta, miként kell az ilyen ügyeket felgöngyölíteni. A HVG alábbi, 2010. október 6-án megjelent cikkét a 93 éves korában, Párizsban elhunyt ellenálló-forradalmár Sujánszky Jenőre emlékezve közöljük újra, változtatás nélkül.
Horthy kiéheztetéssel és rendőrattakkal, Kádár letartóztatással és azonnali béremeléssel vette el a sztrájkolók kedvét a szervezkedéstől. Manapság a munkabeszüntetők dolgát a szolidaritás hiánya és a törvényi szabályozás manipulálása nehezíti.
Huszonöt évvel ezelőtt, 1997. február 19-én ért véget Teng Hsziao-ping (vagy akinek pinjin átírással jobban tetszik: Deng Xiaoping) hosszú és fölöttébb változatos élete. Nem érte meg a 21. századot, de mégis ő lehet a 21. század egyik legfontosabb embere. Ugyanis ő találta fel a bolsevik mintájú politikai diktatúra gazdaságilag működőképes formáját, tehát ő gondoskodott arról, hogy a Szovjetunió bukása után is legyen agresszív egypárti diktatúra a nagyhatalmak között, mégpedig iszonyatos tömegénél fogva (is) erősebb, hatásosabb és veszélyesebb nagyhatalom, mint elődje volt – meghatározó tényező a 21. században.
A nyugati hatalmak – élükön Anglia – hiszékenysége, érdektelensége, rossz helyzetértékelése és a hatalmas vérveszteséggel lezárult első világháború után egy újabb elkerülésének a vágya mind ahhoz vezetett, hogy Hitler minden határt átlépjen – átvitt értelemben és a valóságban is.
Ő volt a diktatúrák utáni Magyarország legnépszerűbb politikusa. Máig sem tudta megközelíteni senki az ő népszerűségi értékeit. Szinte minden részhez kapcsolódott, egyikkel sem azonosult. Sokfelé kötődött, sehová sem kötötte oda magát. Megértő volt és kritikus csaknem mindenkivel szemben. Ő lett volna Magyarország eszményi hídembere, ha az elmérgesedett politikai viszonyok hagytak volna teret hídembernek. Páratlanul színes és gazdag életet élt. Volt cserkészvezető, jogász, tisztviselő, újságíró, fegyveres ellenálló, segédmunkás, szakmunkás, agrárszakember, forradalmár, életfogytos rab, műfordító, kritikus, író, ellenzéki aktivista és köztársasági elnök. Minden szerepében magas minőséget képviselt. A rendszerváltás utáni tevékenységéről sok szó esik. Ebben az írásban hosszú életének a rendszerváltás előtti bő kétharmadára összpontosítunk.
