Eleink valamikor a neolit és a rézkorszak határán furcsa jelenségre lettek figyelmesek. Kedvenc házi tűzhelyükön, a forró kövön felejtették napi betevő árpapempőjüket. Az őrölt gabonaszemek hamuval ízesített, vízzel gyurmászott , sűrű masszája önálló életre kelt. Duzzadt, puffadt, megmozdult, majd pirulni kezdett. Szerencsére akadt egy merész ősünk, aki halált megvető bátorsággal megkóstolta a kövön felejtett, lassan átsült pempőt. Ízlett neki, s lőn kenyér.

Az igaz, hogy a XIX. századig kellett várni, hogy Pasteur megfejtse a különös folyamat titkát. Addigra már megszámlálhatatlanul sok kenyérfélével és péksüteménnyel büszkélkedhetett emberiségünk. Sütöttek kölesből, árpából, zabból, rozsból, kukoricából, no és persze búzából, amit aztán nem győztek keresztezni, nemesíteni.

A mindennapi kenyér lelke a kovász volt. Vagy semmi. Egyiptom sebbel-lobbal való elhagyása óta a zsidók ünnepet is tartanak a kovásztalan kenyérnek. Pészach – a pászka ünnepe, amint a mózesi törvény előírja: „Kovásztalan kenyeret egyél hét napon át, és ne láttassék nálad kovászos kenyér, se kovász ne láttassék a te egész határodban.”. A világ más részében nem kellett különösebb törvénykezés a kovásztalan kenyérhez, elég volt az időjárás, a természeti, gazdasági viszonyok eredeztette konyhai „szokásjog”. Gondoljunk csak az indiaiak kovásztalan korpás kenyerére, a csapatira vagy a tandoorban sütött naanra. De ott a dél-amerikaiak  azték öröksége, a kukoricalisztből,vízzel,sóval készülő,lapos palacsintakenyér, a tortilla. S folytathatnánk a sort.

De lássuk be, hogy mi itt Európa közepén minden régi és újra feltalált egészségrecept ellenére leginkább a friss, ropogós héjú, foszlós kenyérért és maradékaiért rajongunk. Ami utóbbit illeti: eredetileg a teknő aljáról összeszedett, bámulatos átváltozásra képes vakarék. Nincs is manapság olyan fesztivál, népünnepély, ahol ne kígyóznának hosszú sorok a pompos vagy a langalló sütödék előtt. Faljuk tejfölösen, sajtosan, hagymásan, töpörtyűsen, káposztásan a kenyérlángost. Faluhelyen ezt mindig is a maradék kenyértésztából sütötték. Jó 30 centis átmérőjű, lapos darabokat formáltak, és bevetették a hűlőben lévő, de még parázsló kemence közepébe. Nyugat-Magyarországon langallónak, Kelet-Dunántúlon, a Rába vidékén lángosnak, az Alföldön és a Közép-Dunavidéken lepénynek, vakarónak, molnárpogácsának, bodagnak, pomposnak, dübbencsnek, de még kanvarjúnak is hívják. A tiszántúliak kenyértésztából hajtogatott, cukrosan rétegezett süteménye pedig a vese. Sokfelé a mákos-diós guba, azaz a bobajka is öntött kenyértésztából készül.