Persze, hogy semmi más nem lehet ismertebb a külföldiek körében, mint a gulyás. A gulasch, goulash a legtöbbet emlegetett étel többféle változatban és húsfajtával. A paprikától pirosló, sűrű levű tömör gyönyör sokáig a magyar konyha és Magyarország státuszszimbóluma volt – s talán az is marad, legfeljebb nem az első helyen.

Történelmi határainkon túli elkészítése sokszor eltér attól az autentikus magyar parasztételtől, amely a polgári és nemesi konyhákban is teljes jogot kapott. Igaz, még itthon is előfordul, hogy a gulyás és gulyásleves közt nem mindenki tud különbséget tenni. Tény, hogy egy társadalompolitikai fogalom is kötődik hozzá, a gulyáskommunizmus. Ennek a receptjét azonban senkinek nem ajánljuk, mivel a hozzávalók szavatossági ideje már lejárt.

A gulyás készítésével Európában és a tengerentúlon is sok helyen próbálkoznak a háziasszonyok. Halottunk már tejfölös, paradicsompürés, darált húsos változatról is. A hitelesebbekre jó példa a Palma de Mallorca-i Aurora, vagy becenevén Auro. A Spanyolországhoz tartozó szigeten élő középkorú, 42 éves asszony annyira kedvét leli a főzésben, hogy receptjeit, tanácsait – amelyek nagy népszerűségnek örvendenek – szívesen osztja meg másokkal az interneten. Blogjában, az Aurora konyhájában (lacocinadeauro.com) adja közre tradicionális magyar receptként a Goulash Hungaro-t, a magyar gulyást. Az összetevők alapján minden bizonnyal ízes ételt készített, de valószínűleg összekeverte a pörköltet a gulyással. Ráadásul az ő marhapörköltjébe sárgarépa került.

Arra sem találunk magyarázatot, miért adott Auro a „magyar gulyása” mellé köretként rizst. A bloghoz hozzászóló argentínai magyarok, a córdobai Magyar Kör tagjai adnak is egy jó tanácsot a mallorcai háziasszonynak: a Goulash Hungarót egészítse ki „chipetkével”. Kommentjeikből más érdekesség is kiderül. Nevezetesen, hogy még a harmadik vagy negyedik generációs magyarok is őrzik a felmenők konyháinak emlékét. Igaz, az elnevezéseknek sokszor már csak a hangzása maradt meg emlékezetükben: így a gombóc helyett gombotz vagy gombosz kerül kommentjeikbe, a mákos kalácsot pedig macoshcolach-nak emlegetik.

A humán tárgyak oktatásával foglalkozó Prudy az USA-ban él. A magát mókás lánynak nevező blogger (prudencepennywise.blogspot.com) a chicken paprikash receptjével gazdagítja olvasóit. Tejfölös csirkepaprikásának elkészítése alapvetően nem tér el a hazaitól, viszont főztjét pár csepp citrommal is megbolondítja. Azon már meg sem lepődünk, hogy a magyar gyomornak leginkább nokedlivel megszokott csirkepörköltet kifőtt laposmetélttel  tálalja.

Hogy a magyar konyha és étkezési szokásaink New York City-ben sem éppen érdektelenek, ahhoz elég rápillantani az Edible Manhattan Magazine weboldalára. A kéthavonta megjelenő étel- és ital szaklap szigorúan sertéshúsevő nemzetnek tűnteti fel a magyarokat. A magyar férjjel bíró Maureen Brennan például két cikkben is foglalkozik gasztronómiai irányultságunkkal, felhívva a figyelmet, hogy majdnem háromszor múljuk felül az átlag amerikait disznóhúsfogyasztásban. A magyar évi átlagos fogyasztás 141 pound, ugyanakkor az amerikai 51 pound (1 pound = 0,45kg). A New Yorkban élő hentesek, a két Gubicza fivér, Ferenc és László gondoskodik a kintiek betevő füstölt sonkájáról, csülkéről, cserkészkolbászáról, májpástétomairól és a ropogós tepertőről. Ezzel nincs is semmi baj, csak a szerző által idézett gasztronómiai tartalmú közmondás sántít egy kicsit.

„Ha a paraszt csirkét eszik, vagy a csirke, vagy a paraszt beteg” – írja cikkében, ezt annyiban finomítanánk, hogy a Magyar szólások és közmondások (szerkesztette Mózes Miklós) szerint a paraszt valójában szegény ember. S azt is megjegyezhette volna, hogy ez a közmondás manapság csak részben igaz, mivel a magyarok már bőven fogyasztanak manapság szárnyast (csirkét, pulykát, kacsát, libát, stb.). A disznóvágást extravagáns magyar szokásként kommentálja Maureen Brennan, míg a disznótort a sertés halotti ünnepének nevezi, ami azért nem is olyan szomorú.

(Folyt.köv.)