A fuxli, vagy inkább: fuchsli kis rókát, rókácskát jelent. De hogy jön ez a borkészítéshez? Úgy,hogy Szekszárdon – talán az ott élő svábok miatt – így hívják a halvány vörös „bundájú” sillereket. Mind a hatot – ugyanis éppen féltucatnyi borász fogott össze azért, hogy újra megteremtsék a siller kultúráját.

A Heimann Zoltán kezdeményezésére verbuválódott borászcsapat példaértékű összhangban fogott bele a sillerkészítésbe. Először is közös marketinggel pecsételték meg a közös munkát: ugyanaz a művész tervezte a hat sillerpalack címkéjét. A kedves rajzok mindegyikén feltűnik egy vagy több róka - személyes kedvencünk a játékosan-évődőn incselkedő rókapár, illetve a Merfelsz-palackon szégyenlősen elbújó „apróka”.

Azért is megható a példaértékű együttműködés, mert a palackok hátulján minden borász a kollégái fuxliját (is) ajánlja. Tehát minden egyes palack Eszterbauer-, Heimann-, Merfelsz-, Németh János-, Pósta- és Sebestyén-siller vásárlója értesül a többiek italáról is. A közösségi érzést pedig nyilván az is fokozta, hogy nemrégiben a hat borász egy emberként gyúrt három különböző kolbászt: ezeket a finomságokat a Pest-Buda, a 21 és a Pierrot éttermek jóvoltából a hat fuchsli Várfok Galériában prezentált ünnepélyes bemutatóján meg lehetett kóstolni.

Izsák Norbert

A rendezvényen a szekszárdi sillerek kóstolóját Csizmadia András gasztrofilozófus bevezetője alapozta meg. A kultúrtörténeti áttekintésből megtudtuk, a siller volt az előző századforduló egyik legkedveltebb itala: míg fehérbor adta a magyarországi bortermelés közel 60 százalékát, a vörösbor 10-15 százalékát, sillerből jött ki a „maradék”, tehát mintegy 30 százalék. Az új idők új szeleivel e borfajta aztán szinte teljesen eltűnt a polcokról, 1990 után végképp a feledés mély  kútjába zuhant , mivel a rozéért kezdtek lelkesedni a népek.

A siller nem igazán hungaricum: a katalánok és a Roussillon környéki franciák a nagy sillernyakalók. Igaz, ezt még ők sem tudják magukról, mivel szimplán rozénak, esetleg „testes rozénak” hívják a gyakorta 12-48 órán át héjon áztatott könnyű bort. Merthogy igazából nincs nagy különbség a rozé és a siller között. A rozénak valót néhány óra „héjazás” után továbbgörgetik a borrá válás útján, míg a silleralapanyag akár 48 órát is a héjon pihenhet. S hogy ez az eljárás mennyire nem ismeretlen a világban, azt Csizmadia szerint az is bizonyítja, hogy a bordeaux-i borok is így születhettek meg a nagy francia forradalom előtt. A gasztrofilozófus ide vezeti vissza, hogy annak idején az angol fogyasztók „claret”-nek, „világoskának” nevezték el a jobbféle bordeaux-iakat – a mélybordó színben palackokba kerülő francia csúcs cuvée-ket máig claretnek hívják a britek, no meg a sznobok.

Gyimesi Zsuzsa

Ami az érzékszervi vizsgálódást illeti: egyik kisróka sem okozott csalódást. Eszterbauerék csöppnyi ragadozója gyümölcsösségével, az ismeretlenekkel mindig kissé mufurc Merfelsz Gábor bora rozéiban is feltűnő behízelgő kesernyésségével, míg a Pósta-fivérek „testes rozéja” kellemes egyensúlyával vett le a lábunkról.

„Amikor a vörös már sok, a fehér meg kevés, akkor húzzuk elő a sillert!” – jut még el a fuxlik ködén át hozzánk egy jó tanács. Ezzel a kijelentéssel csak az nem tud mit kezdeni, aki még nem keresgélt borpatikában például olasz pastákhoz, paradicsomos ételekhez illő innivalót. Ha valaha is szembesült már e dilemmával, fellélegezhet: mostantól legalább hat opció közül választhat.