Egyrészt azért, mert Róma tele van jobbnál jobb Pizza al taglio feliratú, utcára nyíló kis étkezdékkel. A „pizza to go” illene rájuk a leginkább, de ilyen szentségtörő feliratot sehol sem láttunk….Másrészt mert a jártunkban-keltünkben felkínálkozó pizzák és pizzetták variációja közelít a végtelenhez. A legtöbb helyen dekára mérik (1 és 3 euro közötti árban), de van, ahol adagonként kerül nagyjából ugyanennyibe. Egy átlagos szelet 15-20 deka, és nagyon kiadós, bár ha olyan gyors tempóban eszünk, hogy a gyomrunktól az agyunkig nem jut el időben az információ: basta!, vagyis „elég!”, akár két szelet is lecsúszik percek alatt.

Íme néhány rendhagyó feltét a jól ismert Margheritán kívül : tökvirágos-szardellás, tonhalas-olajbogyós, lazacos-rukolás, négysajtos, krumplis-hagymás, kolbászos-sajtos, sült paprikás. A látszólagos összevisszaságban egy dolog biztos: négyféle alapanyagnál több egy egyetlen pizzára sem kerül – de inkább kevesebb.

A tészta is a legegyszerűbb liszt-víz-élesztő trióból sül ki foszlósra, hólyagosra, könnyűre. A sóval és a többi fűszerrel is nagyon csínján bánnak: leheletnyi bazsalikom, oregano, alig valami só, bors meg semmi. Nem spórolásból, hanem azért, mert az ízeket kár elfedni. Ez az olasz konyha lényegi eleme, amit a genuina jelzővel illetnek. A Largo Argentina tér egyik nehezen megközelíthető szegletében (ahol háborítatlan békességben élnek a macskák tucatjai, és örökbe is lehet őket fogadni) egyszerű PIZZA felirat alatt, a névtelenség homályában árulják a legfinomabb tepsis pizzákat.  A makulátlanul tiszta üveg mögött – melyben az ókori romokból kinőtt ciprusok tükröződnek – igazi pizzacsodák sorakoznak.

A könnyűnek látszó, de valójában igen kiadós pizzaszelethez még egy fagylalt is dukál. A piccolo épp csak beízesíti a szájpadlást, a grande már bűntudattal tölti el az embert, így maradunk a medio mellett, amelynek elfogyasztása után csekélyke sóvárgás még fennmarad. Így egy-két órával később újra próbát tehetünk egy másik gelateriában. Vajon itt is olyan jó a fagyi?  A válasz általában igen. Persze ha eléggé mélyrehatóan és sokszor kóstolgatunk, mégiscsak kialakul egy sorrend. Nekünk a Trevi kút bal oldalán a második fagyizó jött be a legjobban, megérdemli a néven nevezést: Melograno. Még a szemerkélő eső sem vette el a kedvünket, hogy egy cioccolato all’arancia-yoghurt- nocciola kehellyel a kezünkben nézzük a csobogó vízben álldogáló barokk szoborcsoportot, ahol Anita Ekberg lubickolt önfeledten egy Fellini nevű, ma már alig emlegetett zseniális rendező instrukciójára.
És ne feledkezzünk meg a kávéról sem! Ha az ebéd utáni szieszta már lassan itt is kimegy a divatból, azért egy csésze forró feketére mindenki megáll a szokásos bárban, a törzshelyén. Nekünk is van ilyen, bár még csak két napja turistáskodunk itt. Graziella (beszédes név, azt jelenti bájos) széles mosollyal üdvözöl, és amikor kilépünk, egy Ciao Bella-val (Szia Szépségem!) köszön el. Ettől a kedves mondattól vagy a Campo de’Fiori sütkérező tacskó látványától, mindenesetre jól kezdődik a délután.

Vacsorázni egy római trattoriába megyünk, méghozzá kockás abroszosba.

Olasz – magyar gasztroszójegyzék
pizza al taglio: tepsiben sült, négyszögletű szeletekre vágott pizza
cioccolato all’arancia: narancsos csokoládé
nocciola: mogyoró
genuina: eredeti, érintetlen
gelateria: fagylaltozó