„Az elmúlt két év alatt a bérek vásárlóértéke mintegy egynegyedével, a nyugdíjaké 18 százalékkal nőtt” – hangzik mostanában a fideszes „válságpropagandára” kidolgozott szocialista szlogen. A KSH minap kiadott adatai a reálbéreknél további kedvező változásról tudósítanak. 2003 első tizenegy hónapjában a bruttó nominális átlagkereset 12,5 százalékkal, a nettó átlagkereset 15,2százalékkal, a reálkereset – a fogyasztói árak 4,6 százalékos átlagos növekedése mellett – 10,1 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit.

A fényes eredmények árnyalt vizsgálata azonban kétségeket ébreszthet bennünk: vajon valóban ennyire rózsás lenne a helyzet. És itt most nem Disraeli szkeptikus mondására célzok, amely szerint a hazugságnak három fajtája van: a hazugság, az alávaló hazugság és a statisztika. És nem is arra, hogy a gazdaságkutatók figyelmeztetnek: a bérkiáramlás szerkezete kifejezetten rossz, kontraproduktív, hiszen míg a versenyszférában teljes munkaidőben foglalkoztatottak átlagkeresete 8,9 százalékkal haladta meg az előző évit, addig a költségvetésben dolgozóknál 19,2 százalékos a keresetnövekedés. Az utóbbi tizenkét évben ugyanis a közszférában dolgozóknál éppen elég kereseti hátrány halmozódott fel ahhoz, hogy az állam korrigálja azt.

Ha tehát nem is a verseny-, illetve a közszféra keresetnövekedésének különbsége jelenti az igazi problémát, abban a fanyalgóknak teljesen igazuk van, hogy a bér- és különösen a jövedelemnövekedés szerkezetében van a hiba. Mint Ékes Ildikó, az ECOSTAT tudományos tanácsadója a Statisztikai Szemle tavaly szeptemberi számában megjelent cikkében felhívta rá a figyelmet: a jövedelem forrása alapvetően meghatározza a kereseti különbségeket. Az emberek eltérő módon részesülnek az utóbbi évek „általános és látványos” jövedelemnövekedésből, aszerint, hogy a tulajdonból, befektetésből, illetve a munkából, vagy éppen a szociális ellátórendszerből jutnak-e jövedelemhez.

Az igazság szerint senki, még a KSH sem tudja pontosan, mekkora jövedelmek keletkeznek ma Magyarországon. A bér alakulásáról szóló adatok persze fontosak és hasznosak, de egy olyan gazdaságban, ahol a szürke- és feketegazdaságnak ennyire meghatározó szerepe van, a korrekt jövedelmi adatok többet mondanának. A rejtett gazdaság a jövedelem-egyenlőtlenségek döntő eleme, és míg a versenyszférában a jövedelem eltitkolására lehetőség nyílik, addig a közszférában erre természetesen nem, így aztán az informális szektorban még szélsőségesebb a jövedelem-eloszlás, mint a formálisban.

Az is ismert, hogy a béren kívüli jövedelmek jobban követik (jelen esetben: inkább megelőzik) az inflációt, mint a bérek. A kamat- és osztalékjövedelmek, valamint a vállalkozásból származó jövedelmek aránya pedig töretlenül nő. Ezek a szociális ellátásból élők számára gyakorlatilag elérhetetlenek.

Tovább növeli a társadalmi csoportok közti egyenlőtlenséget az is, hogy a különféle állami juttatásokat, kik és milyen mértékben tudják igénybe venni. Annyit tudni például, hogy a befektetési adókedvezmények 60 százalékát a legmagasabb jövedelemsávba esők vették igénybe. A minapi KSH-adatok azt bizonyítják, hogy a béreket sújtó közvetlen elvonások – minden ellenkező híresztelés dacára – tavaly csökkentek, elsősorban a különféle adókedvezmények miatt. De kik vehetik ezeket igénybe? Akiknek van jövedelmük, kellően nagy jövedelmük. De a szociális ellátásból élők jellemzően nem ilyenek. Míg 1990-ben például majdnem félmillió nyugdíjas vállalt munkát, addig mára alig százezer.

A siralmas pénzügyi helyzet, illetve a nemzetközi pénzügyi szervezetek bírálatának hatására a rendszerváltó kormányok a munkanélkülieknek járó juttatások, illetve a nyugdíjak értékét több lépcsőben csökkentették. Így míg a nyugdíjasok, járadékosok vagy egyéb ellátásban részesülők 1990-ben kétharmadát kapták kézhez, mint a teljes munkaidőben foglalkoztatottak, addig 2001-ben már csak kevesebb, mint a felét.

Ezzel együtt a foglalkoztatottak között is óriási a jövedelemkülönbség. A Hay Management Consulting Csoport vizsgálata alapján a vállalkozási szférában, illetve a multinacionális szervezeteknél mért keresetek közt is látványos az eltérés. 1999-ben a multinál dolgozó segédmunkás 133 százalékát, a középvezető 256 százalékát kereste annak, mint a „mezei” vállalkozásnál dolgozó hasonszőrű munkavállaló. Ékes Ildikó számításai szerint a kilencvenes évized végén a felsővezetők, topmenedzserek bére 12 százalékkal emelték meg az országos átlagkeresetet. Semmi okunk azt hinni, hogy ez a hatás az utóbbi három-négy évben drasztikusan csökkent volna.

Nem meglepő tehát, hogy a jövedelemkülönbségek 1987 és 1999 között ötszöröséről a tízszeresére növekedtek, és a trend a kutatók szerint – a politikai sikerpropaganda és az örvendetes reálbér-növekedés ellenére is – tovább folytatódik.