Paul Krugmant a világ egyik legbefolyásosabb közgazdászának tartják, jóllehet rendkívül kritikus mindenfajta washingtoni kormányzattal szemben, és így persze befolyása inkább csak közvetett a különböző adminisztrációk idején. Az évtized nagy részében azonban következetesen George W. Bush amerikai elnök gazdaságpolitikája ellen kelt ki a NYT hasábjain. Most sem tett másképp, bár ezúttal Bill Clinton és Barack Obama demokrata gazdaságpolitikusait sem kíméli.

"Talán tudtuk, időnként tudat alatt, ösztönösen, hogy ez egy olyan korszak lesz, amit jobb lenne elfelejteni" - kezdi mostani cikkét az elmúlt évtizedről a Nobel-díjas tudós, a Princeton Egyetem professzora. Ez egy olyan évtized volt, amelyben gazdasági szempontból semmi jó nem történt, és egyetlen optimista előrejelzés sem vált valóra - írja Krugman a "The Big Zero" címet viselő cikkében. Megjegyzi azt is: nem keletkeztek új munkahelyek Amerikában; a 2009 decemberi statisztikák szerint a munkanélküliségi ráta kicsit magasabb lesz, mint 1999 decemberében. A magánszektorbeli állások száma pedig még csökkent is, amire a statisztika történetében még nem volt példa.

Zéró nyereség

Paul Krugman

"A zéró gazdasági nyereség évtizede" - így nevezi egy "tipikus" amerikai család szempontjából a professzor a 2000 óta eltelt éveket. Még az úgynevezett Bush-boom idején, vagyis a George W. Bush idején bekövetkezett legnagyobb fellendüléskor, 2007-ben is alacsonyabb volt a medián háztartási jövedelem, mint 1999-ben. Krugman állítása akkor igaz, ha inflációhoz igazítják a számokat. (Medián érték: olyan középérték, amelytől felfelé és lefelé is ugyanannyi statisztikai egység, jelen esetben háztartás található. Ez tulajdonképpen azt az amerikai háztartást jelenti e cikkben, amelynél gazdagabb és szegényebb is ugyanannyi akad - a szerk.)

A háztulajdonosok szintén nem nyertek semmit, feltéve, hogy 1999-ben vásároltak. (Inflációval kiigazítva érvényes ez a számadat is.) Ha viszont az évtized közepén vettek valamilyen lakást, villát, üdülőt vagy apartmant, amikor az ingatlanlufi még nem pukkadt ki - nem következett be a jelzálogválság, az ingatanárak összeomlása -, akkor óriásit buktak. Krugman felidézi, hogy minden komoly ember kinevette azokat, akik az évtized közepén figyelmeztettek a fenyegető válságjelekre, és először is arra, hogy az ingatlanok túlértékeltek az USA-ban. Azóta a jelzálogok egynegyede, a floridai jelzáloghitelek 45 százaléka dőlt be - állítja a Nobel-díjas közgazdász.

Egy kigúnyolt vészmadár

Krugman is a kigúnyolt vészmadarak közé tartozott 2005-ben: még politikai elfogultsággal is vádolták Bush-sal szemben. Ezek a kritikusok elfelejtik, hogy bár Krugman liberálisnak (gyakorlatilag szociáldemokratának) vallja magát, talán legaktívabban nem egy demokrata, hanem egy republikánus kormányzatban vállalt szerepet. Pályafutása elején, Ronald Reagan regnálásakor a Fehér Ház egyik gazdasági tanácsadója volt, amikor az idősebb Bush is csak alelnök volt még.

Krugman egyébként sem kizárólag George W. Bush-t, az ifjabbik elnököt vádolta, hanem élesen kritizálta az elmúlt évtized során Alan Greenspant, az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed első emberét, aki nem sokkal a válság előtt távozott posztjáról. Greenspan a legkülönbözőbb adminisztrációk idejét átívelve tevékenykedett - és összeütközésbe került az idősebb George Bush elnökkel is.

Greenspant és másokat azért bírálta Krugman, mert lazítottak a korábbi szabályokon, és a nagy gazdasági világválság idején a pénzügyi rendszerbe beépített fékeket folyamatosan kigyomlálták, és lehetővé tették a legátláthatatlanabb tőzsdei és tőzsdén kívüli értékpapírok kereskedelmét, illetve hatalmas, szintén áttekinthetetlen és ólomlábakon álló bankóriások létrejöttét. Ezek a bankmamutok viszont kártyavárszerűen dőltek volna össze a mostani válságban, ha az amerikai kormány nem segíti ki őket az elmúlt két évben. (Így is volt azért komoly áldozat: a gazdaságtörténet legnagyobb csődje 2008. szeptember 15-én következett be a Lehman Brothers Wall Street-i befektetési bank összeomlásával.)

Visszatérve Krugman mostani cikkére, a jelenlegi részvényárfolyamok viszont még inflációs kiigazítás nélkül sem érik el az 1999-es szintet a szerző szerint. Krugman erről felidézi, hogy amikor a Dow Jones index először lépte át a tízezer pontos álomhatárt, még egy olyan könyv is megjelent, aminek a címe ez volt: "Dow 36 000". Ez persze még 1999-ben volt, a Dow Jones ugyanakkor a múlt héten (2009 utolsó előtti hetében) 10 520 ponton zárt.

Gazdasági triumfalizmus

A Krugman által gazdasági triumfalizmusnak nevezett tévhit vezetett szerinte a zéróteljesítményhez Amerikában. A győzelemittas nyilatkozatok közül felidézte Larry Summers akkori pénzügyminiszter-helyettes 1999-es beszédét, amelyből kitűnt: mindenkinél jobban tudják az amerikaiak, hogy mit kell csinálni a politikában és a gazdaságban. (Summers egyéként ma is Obama elnök egyik vezető közgazdásza.) Summers 1999-ben ezt mondta: "Ha megkérdeznek, hogy miért sikeres az amerikai pénzügyi rendszer, legalábbis az én történeti olvasatomban, azért, mert nincs fontosabb innováció az általánosan elfogadott könyvelési alapelveknél. Ez azt jelenti, hogy minden befektető összehasonlítható információt kap; vagyis minden cég menedzsmentje ugyanolyan fegyelmezett módon készíti beszámolóit, és figyeli tevékenységét."

Krugman ennek kapcsán emlékeztet arra, hogy Summers is - akárcsak minden más gazdasági és politikai vezető akkortájt - hitt a becsületes amerikai vállalati kultúrában. Mindez a befektetők számára lehetővé teszi, hogy jó döntéseket hozzanak. Mindeközben a menedzsmentek elvileg rákényszerülnének a felelősségteljes magatartásra. Az eredmény pedig egy stabil, jól működő pénzügyi rendszer lenne. "Mindennek hány százaléka vált valóra?" - teszi fel a kérdést ezek után Krugman. "Zéró" - írja. Ugyanakkor valóban figyelemreméltó volt, hogy az egész amerikai nemzet mennyire nem volt hajlandó tanulni a saját hibáiból.

Bírálja Obamát is

Miután a 2000-es évek eljén kipukkadt a dotkom-lufi, a bankárok és a befektetők elkezdték az ingatlanárakat felpumpálni. Még a híres, irigyelt cégek "kreatív könyvelésének" kiderülése után sem ingott meg a bizalom. Krugman az Enron és a WorldCom-bukásokat idézi fel. (Érdekes egyébként, hogy a Nobel-díjas szerző - tetemes honoráriumért - korábban az egyik ilyen lebukott cég tanácsadója volt. Az Enronnál vállalt szerepéről Krugman annyit mondott később, hogy a cég imázskampányához tartozott a neves tudományos szakértők megvásárlása. Ám a valódi döntéshozatalba, és különösen a könyvelési praktikákba nem vonták be a nemzetközi kereskedelemmel és más makrogazdasági folyamatokkal foglalkozó kutatót - állította ő.)

Mindezek után Krugman nem csodálkozik azon, hogy a mostani gazdasági válság után, a gigantikus állami mentőcsomagokat követően a bankok ismét elkezdték a hatalmas bónuszok kifizetését, és a jelentős tőkeáttéttel működő (a kockázatokat megsokszorozó) befektetési formák kidolgozását. Krugman ezért bírálja a demokrata Barack Obamát is, aki szerinte nem áll ki elég keményen az efféle bankárjutalmak ellen. A republikánusokat pedig azért kritizálja, mert ismét adócsökkentést és deregulációt követelnek, miközben ez - az alacsony adók és a szabályozatlan piac - vezetett a mostani válsághoz. Ezért hívja Nagy Zérónak az évtizedet a Nobel-díjas közgazdász, hiszen e tíz év alatt az USA szerinte nem ért el semmit, és nem is tanult semmit.