A rendszerváltás óta eltelt húsz évben négy alkalommal voltak választások a piacgazdaság körülményei között: 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben és 2006-ban. Most készülünk az ötödikre. A választási ciklusok jelentős hatással voltak a magyar gazdaság fejlődésére, mert az úgynevezett stop-go, azaz „húzd meg-ereszd meg” gazdaságpolitika ezek hatására alakult ki, sőt, a pártfinanszírozás anomáliái, közülük legelső helyen a hatalmas károkat okozó korrupciógerjesztő hatás is e ciklusok számlájára írható. Magyarország minden négy évből legalább egyet az irracionalitás világában töltött el eddig. Ha a pénzügyi válság keserű és ijesztő tapasztalatai most visszafogják ezt a kilengést, lehet, hogy egyszer még imába foglaljuk a sortolást meg a derivatívokat.

A Nyugat előtt már a 80-as évek végén kezdtük kitárni az ajtókat, de az 1990-es választások után minden gátat lebontottunk, s a hazai ipar védelem nélkül került szembe a tőkeerős, fejlett technikát és menedzsmentkultúrát használó, a piacgazdasági szabályokat zsigerből ismerő, hódítani kész konkurenciával. A hatás rendkívüli volt. Az Antall-Boross-kormány négy éve alatt másfél millió munkahely szűnt meg, hiszen a nyugati tőke elsősorban piacot és olcsó munkaerőt akart, az útjában álló régi struktúrákat pedig eltakarította. A privatizáció segített ugyan valamennyit megőrizni a korábbi kapacitásokból, de az új helyzetet jól mutatja, hogy a munkanélküliség a kezdeti 1 százalékról hamar 10 százalék közelébe emelkedett, s a ciklus végére meghaladta a 11 százalékot. A privatizációval és a vállalkozásokat segítő hitelkonstrukciókkal sem sikerült gyorsan lábra állítani azt a magyar vállalkozói réteget, amely a gazdaság gerincét adhatta volna. Az akkori sokkot máig sem hevertük ki, s az erős, hazai tőkével működő középvállalati réteg azóta sem volt képes létrejönni. Az átalakulás nemcsak az ipart, hanem a mezőgazdaságot is igen erősen visszavetette. A termelési érték 1993-ra az 1989-es kétharmadára zsugorodott. A privatizációval felaprózódó birtokok és az átalakulással járó szervezetlenség következtében a magyar agrártermékek sokat veszítettek versenyképességükből, így esélyünk sem volt jelentős új piacokat találni az Európai Gazdasági Közösség durva protekcionizmussal védett határain belül.

Az első magyar Opel Astra gyártása. Iparágak születtek és tűntek el © GM Media

E folyamatok egyenes következménye volt a külkereskedelmi mérleg deficitje. S szinte mondani sem kell, hogy az államháztartás is vastagon deficites volt. Az ország finanszírozása egyre nehezebbé vált. Az 1989-es 20,4-ről 1994-re 28,5 milliárd dollárra emelkedett az ország bruttó külső adóssága. Ilyen körülmények között erősen korlátozni kellett volna a belső fogyasztást. A már amúgy is igen nagy sokkot nem akarván tetézni – s mert erre megfelelő kapacitás sem mutatkozott – a végrehajtó hatalom nem fogott neki a gazdasági szerkezet átalakításának, az úgynevezett nagy ellátórendszerek lehetőségekhez való hozzáigazításának. Ebben a helyzetben megjelent az infláció, amely egészen 35 százalékos magasságba szökött, amit csak a ciklus végére sikerült 20 százalék alá szorítani. A magyar gazdaság a teljes összeomlás szélére jutott, amit a már ismertetettek mellett jól mutat és foglal össze egyetlen szám. Az 1993-as GDP 18 százalékkal volt kevesebb, mint az 1989-es. Ez a visszaesés durván háromszorosa annak, mint amit tavaly elszenvedtünk a pénzügyi világválság miatt.

Ilyen körülmények között érkezett el az ország a következő választásokhoz. Az alkalmazott szigorú monetáris és fellazuló költségvetési politika a beruházások leállását és a belső fogyasztás emelkedését eredményezte. De ez a gyenge hangulatjavítási kísérlet kevés volt ahhoz, hogy megakadályozza a szocialisták választási sikerét.

„A posztszocialista országok tapasztalatai szerint a piacgazdasági transzformáció csak többszöri nekifutásra teljesíthető folyamat, hiszen az egy-egy nagy változtatás okozta megrázkódtatás után szükségképpen 'pihenőre' van szükség, mivel a társadalom teherbíró, alkalmazkodó képessége véges. Ezek a pihenők azonban szorosan összefüggnek a belpolitikai választási ciklusokkal, amelyek jellemzője, hogy a választások előtti osztogatást és ígérgetést – a 'pihenőket' – a ciklusok elején gazdasági kényszerek okozta költségvetési szigor és reformfolyamat követi” – írja Karsai Gábor a Közgazdasági Szemlében megjelent cikkében (LIII. évf., 2006. június 509–525. o.). A hivatalba lépő Horn-kormánynak azonban nem sok ideje maradt pihenőt tartani.

A szocialista-szabad demokrata koalíció azt tapasztalta, hogy a negatív gazdasági folyamatokat drasztikus lépések nélkül nem képesek mérsékelni. Sőt, az infláció egy évvel a választások után már újra 30 százalék közelében járt, s a munkanélküliség magasabb maradt 10 százalékosnál. A bruttó külföldi adósság pedig 1995 végén meghaladta a 32 milliárd dollárt. A folyamatok – amelyeket a nemzetközi háttér, különösen a mexikói pénzügyi válság hullámai még kedvezőtlenebbnek mutattak – elkerülhetetlenné tették a durva és azonnali eredménnyel járó restrikció bevezetését, amely a Bokros-csomagban öltött testet. A jövedelemkiáramlás befékezése gyorsan csökkentette a reálbéreket, a reáljövedelmeket (különösen a bérből és fizetésből élőket érintve súlyosan), leértékelte a nyugdíjakat és megtorpantotta a beruházásokat is. Az intézkedések azonban célt értek. Az államháztartás egyensúlya jobb lett, s a külföldi tőkebefektetések is újra megindultak. A felgyorsított privatizációból befolyó többletjövedelmek tovább javították az egyensúlyt, s a bruttó külföldi adósság a választási ciklus végére 28 milliárd dollár alá süllyedt. A Bokros-féle reformok azonban befejezetlenek maradtak, a közelgő választások ismét nem tették lehetővé a további megrázkódtatást okozó lépéseket. A nagy ellátórendszerek a „megpihenés” jegyében lényegileg megint érintetlenül maradtak. (Az 1994 és 2004 közötti fontosabb gazdasági jelzőszámok a Pénzügyminisztérium összeállításában itt elérhetők.)

Gyurcsány és Orbán vitája 2006-ban. Semmire sem jutottak © Túry Gergely

Az 1998-ban hivatalba lépő Orbán-kormány elérkezettnek látta az időt, hogy a konszolidáció után a magyar gazdaságot növekedési pályára állítsa. Mivel a nemzetközi klíma még nem kedvezett volna a gyors felívelésnek, a „patrióta” gazdaságpolitika jegyében a belső élénkítésre alapozták a növekedést. Ezt szolgálta a 626 milliárd forintos állami alapból gazdálkodó „Széchenyi-program”, amely a hazai tulajdonú kis- és középvállalati réteg kialakítását volt hivatott támogatni. A növekedés be is indult, s kezdetben a költségvetést is sikerült egyensúlyban tartani. A ciklus második felében azonban olyan szociális jellegű intézkedéseket hoztak, amelyeknek egyensúlyrontó hatásai a mai napig elérnek. A minimálbért 2001 és 2002 elején két lépésben 25 ezerről 50 ezer forintra emelték. Ezt az ugrást a kis cégek jelentős része képtelen volt finanszírozni, így a megszűnés és a szürke vagy fekete foglakoztatás között választhattak. Továbbá bevezetett az Orbán-kormány egy kedvezményes hitelekre és állami kamattámogatásra épülő lakásépítési programot, amely nemcsak a lakásgondok enyhítését, hanem az építőipar felpörgetésén át a foglalkoztatás javítását is célul tűzte ki. A kamattámogatások fenntartása később finanszírozhatatlanná vált, s ezeket a konstrukciókat már a következő ciklusban ki is szorították az igen sok bajt okozó devizahitelek.

A 2002-es választások előtt felborult egyensúlyt az új kormány még egy viszonylag szolid kiigazítással helyrebillenthette volna, de Medgyessy Péter kabinetje ehelyett az úgynevezett „100 napos program” keretében nekilátott saját választási ígéreteinek valóra váltásához. A közalkalmazottak és a köztisztviselők 50 százalékos béremelést kaptak, a minimálbért adómentessé tették és bevezették a 13. havi nyugdíjat. Emellett hatalmas költekezésbe kezdtek az infrastruktúra-fejlesztésben, öt év alatt többek között 264 kilométernyi új autópályát építve.

Amikor ennek az irányvonalnak a fenntartása végképpen tarthatatlanná vált, a miniszterelnöki széket Gyurcsány Ferenc foglalta el 2004-ben. A gazdasági szükségszerűség az egyensúly azonnali helyreállítását követelte volna, de a választási érdekek miatt ehelyett a ciklusból hátralévő két évben igen drága külföldi hitelekből finanszírozták az ország túlfogyasztását. A kormánykoalíció túlélte a 2006-os választásokat, de a gazdaság addigra már a szakadék szélén egyensúlyozott. A bruttó külföldi adósságállomány a 2002-es 39 milliárd dolláros szintről 2006-ra 84 milliárd dollár közelébe emelkedett. Emiatt a kormányzat az Európai Uniótól is igen erős feddéseket kapott. A növekedés lelassult, s az egyensúlyjavító intézkedések végképp elkerülhetetlenné váltak.

Gyurcsány Ferenc új kabinetje igen ellenséges politikai hangulatban állt neki kidobálni a ballasztokat az ország léghajójából. Eltörölték a tervezett adókönnyítéseket, megpróbálkoztak az egészségügyi kiadások lefaragásával, számos hivatalt és állami háttérintézményt szüntettek meg stb. Az intézkedések hatására lassan javulni kezdett az egyensúly, de a 2008 második felében kibontakozó nemzetközi pénzügyi válság kőkeményen sújtott le a meggyengült gazdaságú országra, amely kénytelen volt az IMF védelme alá menekülni az összeomlás elől. A segítség feltétele újabb restrikciós program levezénylése volt, amelyhez azonban már új, a nemzetközi piacokon hitelesebb vezetésre volt szükség.

Bajnai Gordon az MSZP kongresszusán. A mór megtette... © Stiller Ákos

Bajnai Gordon kormánya 2009. áprilisában vette át a végrehajtó hatalmat. A szakértői jellegű kabinet feladata elsősorban a válságkezelés volt, hiszen a magyar gazdaság a szabad pénzpiacokról már finanszírozhatatlan volt, s a forint hatalmas árfolyam-ingadozása a valutaválság rémét is előhívta. Az állami kiadások drasztikus lefaragása, a nyugdíjrendszer átalakítása, a tizenharmadik havi nyugdíj eltörlése, az adórendszer átalakítása, s egy sor további intézkedés eredményeként a költségvetési hiány az uniós konvergencia-program által előírt szintre csökkent. A kényszerintézkedések következtében a magyar gazdasági folyamatok olyan mederbe terelődtek, hogy a térségben talán elsőként teljesíthetjük az ERM II-es kritériumokat.

A 2010-es választások ebben az állapotban találják az országot. (Az elmúlt évek fontosabb makrogazdasági adatai a Pénzügyminiszérium összeállításában itt elérhetők.) Ez lehet az első kivételes alkalom, hogy a regnáló kormány nem hoz semmilyen választási, hangulatjavító intézkedést. A költekezési veszély inkább a választások után áll fenn. Az IMF-fel és az EU-val kötött megállapodás elég szűk mozgásteret hagy. Hogy mennyire lehet a költségvetési szigort lazítani, amíg a gazdaság alapbajai fennállnak, az kérdéses. A legnagyobb reformok, amelyek a foglalkoztatás emelkedéséhez, a hosszú távon fenntartható nyugdíjrendszerhez, a gazdasági érdekeknek megfelelő oktatási-képzési struktúra kialakításához vezetnek még hátra vannak, ahogy az önkormányzatok finanszírozásának megoldása is. A közvélemény-kutatások egy Fidesz vezette új kormány felállítását valószínűsítik. Hogy a párt körül csoportosuló és a belső élénkítésben hívő közgazdászok mennyire lesznek képesek magukhoz ragadni a kezdeményezést a nemzetközi szervezetekkel szemben, s ez a költségvetési egyensúlyban hogyan jelenik majd meg, az ma még egyáltalán nem látható. Csak a lazítás iránti, egyre kevésbé titkolt vágy érzékelhető.

MZ