Melyik lesz a 21-ik század legjobb gazdasági rendszere? – szavazni is lehet
Egy ismert amerikai befektetési bankár – látva, hogy az utóbbi években a zűrzavar nem csak a világgazdaságban fokozódik, hanem az emberek fejében is arra nézvést, hogy mit is gondoljanak a körülöttük zajló eseményekről – elhatározta, hogy afféle kalauzt állít össze az eligazodáshoz. Ezért többek között felvázolta, hogy milyen gazdasági rendszerek versenyeznek a 21-ik század elején a dominanciáért. Ezen a helyen most bárki választhat, hogy szerinte melyik lehet a legjobb.
Randy Charles Epping az elmúlt 25 évben befektetési bankárként körbedolgozta a fél világot New Yorktól Sao Paulóig, Londontól Párizsig. Most éppen a svájci Nyonból osztja tanácsait a rászoruló befektetőknek. Mellesleg térségünknek is kitűnő ismerője, hiszen elnöke annak a Közép-Európa alapítványnak, amely közép- és kelet-európai diákok tanulmányainak és itteni gazdasági szerveződések felfejlesztésének támogatására jött létre.
Éppen csak kikecmergőben vagyunk a globális pénzügyi válságból, azaz pontosan tudjuk, hogy milyen fontos megtalálni azt a jelenlegi körülményeknek megfelelő gazdasági modellt, amely szavatolja a fenntartható gazdasági fejlődést és a javuló életfeltételeket a világ lehetőleg minél nagyobb részén. Epping természetesen megkérdezi: ez a kapitalizmus volna?
A 20. század azzal a tanulsággal szolgált, hogy a Szovjetunió gazdasági modellje (persze beleértve ebbe minden szocialista típusú gazdasági berendezkedést, például a kádáristát is) kudarcot vallott, szemben a szabadpiaci rendszerrel, amely – a fejlett kapitalista országok nagyvárosainak ragyogó neonfényében – nyilvánvalóan képesnek látszik ellátni a polgárokat mindazzal, ami lehetővé teszi a gazdagságban, egészségben és alkotómunkával eltölthető életet. Persze a csillogást alaposan megfakítják a társadalmi egyenlőtlenségek vagy az olyan válságok, amelyek – mint mostani is – emberek millióit taszítják a létbizonytalanságba. Lehet, hogy az előttünk álló időszakban ezért jobban működhet a kínai pártvezetők új álma, az „egy ország két rendszer” megoldás, azaz a kommunizmusba oltott kapitalizmus? De lehet, hogy a skandináv jóléti modell lesz a célravezető, esetleg az oroszok oligarchisztikus kapitalizmusa?
Amikor a világkapitalizmus kerül szóba, többnyire ezen annak nyugati formáját értik olyan jellemzőkkel, mint a pluralizmus, a jogállam, a független média, a szabadpiacok és a demokrácia. De éppen a kínai gazdasági sikerek (s néhány más emelkedő csillagú ázsiai ország, mint India, Dél-Korea vagy Vietnám eredményei) azt mutatják, hogy a kép korántsem homogén. Gazdasági elemzők még a nyugati modell esetében is hangsúlyozzák, hogy legalább kétféle alaptípusról érdemes beszélni. Az egyik az amerikai változat, amely a múlt század elején alakult ki, ahol olyan nagyvállalatok uralják a gazdasági teret, mint a General Motors vagy az IBM. A másik alapesetben inkább a közepes- és kisvállalatok vállalkozók viszik előre a gazdaságot, ahogy például Olaszországban. Persze amikor e két modell kombinációja létrejön, egy szabadpiaci rendszer akkor tud a leghatékonyabban, legrugalmasabban működni. Például az informatikai nagyvállalatok, így a Microsoft vagy a Google tevékenysége olyan helyzetet teremtett, hogy sok ezerszámra jöhettek létre általa a kisebb vállalkozások. A termelékenység ebben az együttműködésben igen magas szintet érhet el, s éppen a termelékenység jólét alapja.
A másik oldalon azonban ott áll Kína, amely legalább is formálisan egy kommunista diktatúra. Csakhogy ez a formáció mindinkább átcsap vállalkozói kapitalizmusba, amelyet azért még a pártállam terelget a saját elképzelései szerint. Az állami döntések azonban a jelen állás szerint az országot azon az úton tartják, amelyet végigjárva Kína elég gyorsan a világ legnagyobb gazdaságává fejlődhet.
Az oroszok is meghökkentő gazdasági fejlődést értek el. Igaz az emelkedésük egyelőre elsősorban a nyersanyagok exportján alapul. Ez lehetővé tette, hogy kialakuljon az úgynevezett oligarchikus modell, amelyben csak döntéshozók kis csoportjai kezében összpontosul a gazdasági befolyás. Őket az állam könnyebben és közvetlenebbül befolyásolhatja az elvárt döntések meghozatalában. Epping szerint ez a modell közel van ahhoz, amit annak idején a cárok uralkodása alatt Oroszország már egyszer alkalmazott.
Minden rendszernek megvannak az előnyei és hátrányai. Az orosz oligarchikus kapitalizmus például rendet teremtett a kaotikus posztszovjet gazdaságban. De ez a rendszer nem olyan hatékony, mint más BRIC- (Brazilia, Oroszorság, India, Kína angol nevének kezdőbetűiből) országoké. Japánban a nagyvállalatok és az állam egy nagyon komplex, személyes kapcsolatokkal keresztül-kasul átszőtt hálózatot hoztak létre, amely a 20. században hihetetlenül nagy vagyongyarapodást tett lehetővé a szigetország számára. Csakhogy az elmúlt tíz évben a Japán az egyik legcsekélyebb növekedést érte el a világ vezető gazdaságai között.
A kínai gazdasági sikerek mögött egy mindenható authoriter rendszer áll, amely ugyan társadalmi harmóniát hirdeti, ám működése egy nyugati demokráciában nevelkedett ember számára teljesen elfogadhatatlan volna. Ennek ellenére a kínai sikerek egyik fontos záloga a nyitottság. Kína már 2001 óta a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) tagja, s csak a 2008-as pekingi olimpiai játékok szervezése önmagában lehetővé tette, hogy diákok százezrei tanuljanak külföldi egyetemeken, ami a gazdasági növekedési potenciálra is igen erőteljes hatással van. Oroszország megközelítőleg sem ennyire kitárulkozó a külföldi befolyástól való félelem miatt. Moszkvában például még csak most tervezik a WTO-ba való belépést. De az egyetemein is szinte kizárólag orosz professzorok tanítanak, szemben Kínával, ahol a top egyetemek szinte kizárólag külföldi oktatókat foglalkoztatnak.
A gyors kínai fejlődés legsötétebb árnyai a környezetvédelemben tűnnek fel. Az átalakulás hatalmas lepusztult területeket eredményez, emberek tömegeit kényszeríti a világos jövő ígérete nélkül költözésre, az ivóvízkészletek tragikus mértékben elszennyeződnek, stb. A Világbank jelentése szerint a világ húsz legszennyezettebb városából tíz Kínában található. Hogy a probléma mértéke mekkora, azt az olimpia idején Pekingből közvetített szinte átláthatatlan szmogot mutató képek az egész világ számára világosan megmutatták.
Na de mit lehet tenni annak érdekében, hogy a gazdaság is növekedjen, ne sérüljenek az emberi jogok és a környezet is megmaradjon? Sokan gondolják, hogy erre a legjobb a svéd, vagy ha úgy tetszik, a skandináv jóléti modell bevezetése, amely a vállalkozó szellemet kombinálja a kapitalista szabadpiaccal és a szociális biztonsági hálóval. Ebben a rendszerben a polgár a bölcsőtől a koporsóig tartó egészségügyi ellátást, ingyenes oktatást, kiterjedt segélyezést kap, ami Svédországban a világon messze legnagylelkűbb szociális támogatórendszer fenntartását eredményezi. A svédek közül ennek megfelelően mindenkinek van egészségbiztosítása, míg más fejlett országokban, ide érve az Egyesült Államokat is, a lakosságnak 30-40 százaléka híján van ezeknek a szolgáltatásoknak.
Csakhogy ez egyszersmind az állami újraelosztás mértékét is igen jelentősen megnöveli. A svéd adórendszerben a legfelső jövedelmi rétegben már több mint 50 százalékos az adókulcs. És ezek a magas adómértékek gyakran visszatartják az embereket a munkától és a vállalkozástól. Például a munkanélküliek tovább maradnak segélyen, mint indokolt volna. Mindezek visszafogják a gazdaság bővülését, és rontják a versenyképességet. De ezek ellenére a svédeknek sikerült mindezidáig fenntartaniuk a világ egyik legmagasabb életszínvonalát. Azaz a skandináv modell (amelyhez legalább is egyes elemeiben hasonló kísérletek nyomát Dél-Amerikában és Ázsiában is fel lehet fedezni) nyilvánvalóan a „tiszta” kapitalizmus alternatíváját jelenti.
A sok különféle megoldás között elemzésre méltó volna például az állami vállalatoknak igen nagy súlyt adó francia gazdaságszervezés, amelytől a gallok, ha lassan is, de már szabadulnának. És sok érdekes tanulsággal szolgálna például az izraeli kibuc-mozgalom fejlődése is. De az utóbbi idők legtöbb figyelmet vonzó szociális utópiája mégis csak Hugo Chávez venezuelai elnök „boliváriánus forradalma”, amely mintha mégis inkább Kuba marxista-leninista gazdasági modelljéből szemezgetne. Hogy Chávez a kapitalizmus egyenlőtlenségeinek eltüntetése helyére tényleg elképzelhetőnek tartja-e a „mindenki képességei szerint dolgozik és mindenki igényei szerint részesedik” elv bevezetését, azt nem tudni biztosan. Mindenesetre az „újraelosztási erőfeszítései” során a szociális háló kifeszítésére, az orvosi ellátás megerősítésére, az írástudatlanság felszámolására törekszik, miközben az igen jelentős venezuelai olajbevételekre támaszkodik. No meg a kubai tapasztalatokra. A szigetországból azonban nem csak ideológiát, hanem például száz számra orvosokat is importál. Fidel Castro rendszere ugyanis az ingyenes oktatásban sohasem tett engedményeket, így tudósokból, értelmiségiekből, így orvosokból is feleslege van.
A sikeres gazdasági fejlődéshez különféle megoldások vezethetnek el, illetve a különféle modellek ötvözete alakíthat ki olyan körülményeket, amelyek illeszkednek az egyes országok kulturális különbségeiből eredő sajátos igényeknek. A legjobb modell az, amelyik a legjobb feltételeket nyújtja az élet minőségének tartós javításához. Végül is ez azoknak az embereknek döntésétől függ, akik ott éknek. Persze, ha megkapják az esélyt a döntésre – írja Randy Charles Epping*.
MZ
* The 21th Century Economy - A Beginner's Guide
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Választási évek, gazdasági ciklusok: mi jön most?
A 2010-es esztendő nagy kérdése, hogy a tavasszal esedékes választás miatt beleszalad-e az ország a korábban szokásos állami költekezési hullámba s eszelős választási ígéretek valóra váltásába, vagy a válság közeli réme a földön tartja a kiköltekezésről ábrándozó politikusok szárnyaló fantáziáját. Visszaemlékezünk a rendszerváltás óta hivatalban lévő kormányok alatt átélt néhány fontosabb gazdasági fordulatra.
Berlin és Párizs: irány a közös gazdaságpolitika?
Az európai és a német-francia együttműködésen belül egyre nagyobb hangsúlyt kell kapnia a közös gazdaságpolitikának, illetve az eurózónán belüli költségvetési politikák összehangolásának. Ez derült ki egy hétfői vitafórumon, ahol német, francia és magyar diplomaták, illetve szakértők beszéltek Berlin és Párizs több mint fél évszázados együttműködéséről és az Európai Unióban játszott "motorszerepéről".
Leminősíthetik Romániát, ha romlik a gazdaságpolitika
Leminősítés lehetőségére figyelmeztette Romániát a Fitch Ratings arra az esetre, ha a román kormánykoalíció szétesése nyomán gyengülne a gazdaságpolitikai döntéshozatal minősége. Más londoni elemzők szerint arra lehet számítani, hogy bármilyen összetételű új kormány tartani fogja magát az IMF-EU-programban foglaltakhoz.
