Nem érti, hogy miért van pénzügyi válság? Hát ezért...
Négyéves a pénzügyi világválság. A BNP Paribas 2007 augusztusában jelentette be, hogy megszakítja kapcsolatait három amerikai ingatlanpiaci kötvényekre specializálódott fedezeti alappal, s fellebbentette a leplet a derivatívok és másfajta banki innovációk okozta szörnyű káoszról. Onnantól nem volt megállás a lejtőn.
Ha a válsághoz vezető úton visszatekintünk, a következő kép rajzolódik ki előttünk.
A Nyugat, főleg az Egyesült Államok vadul fogyasztott, méghozzá hitelből. Ehhez a fedezetet állampapírok adták, amelyek jó részét Kína vette meg. Kialakult a ChinAmerica néven elhíresült nagy gazdasági összefonódás.
Eközben a bankok nagyobb jelzálogokat jegyeztek be az ingatlanokra, mint azok értéke, hiszen pörgött a gazdaság, mi baj lehetett volna?
A pénzintézetek még innovatívak is voltak. Számítógépek és matematikai formulák segítségével tervezték meg a különféle igényeknek megfelelő befektetési termékeket.
A kívánt hozamok elérésére összecsomagoltak különféle értékpapírokat, és a csomagokat hangzatos neveken eladták. De rászoktak arra is, hogy a kis csomagokat nagyobbakba, s azokat még nagyobbakba pakolják. A végén már csak a számítógépek tudták, hogy melyik csomagban mi van és mennyit ér. Vagy már azok sem. A világ megismerte a legnagyobb bajt generáló derivatívok (derivatívák) fogalmát. (Ezek olyan befektetési termékek, amelyek ára valamilyen mögöttes értékpapír-piaci termékből – részvényből, indexből, áruból, kamatlábból, devizanemből vagy bármi másból, még időjárásból – származtathatók, deriválhatók. Az időeltolódásra játszó tranzakcióban a megegyezés paramétereit és feltételeit a kötés pillanatában határozzák meg, de a végén számolnak el.)
| A pénzügyi válság öt stációja |
A válság első határpontja (ha úgy tetszik születésnapja) 2007. augusztus 9-e, amikor a BNP Paribas megszakította kapcsolatait három jelzálogokra specializálódott amerikai fedezeti alappal – írja a Guardian. Ekkor vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy a globális pénzügyi rendszerben dollár tízezermilliárdok áramlanak kétes értékű derivatívok formájában, ami valósággal sokkolta a bankvilágot. A következő fázis 2008. szeptember 15-én érkezett el, amikor az amerikai kormány hagyta csődbe menni a Lehman Brothers befektetési óriásbankot. Amikor a Lehman bedőlt, már senki sem gondolhatta, hogy érvényes maradt a szabály: túl nagy, hogy veszni hagyják. Ugyanakkor elindultak az állami bankmentő programok, de túl későn ahhoz, hogy a pénzügyi kataklizmát megelőzzék. A harmadik fázis akkor indult el 2009. április 2-án, amikor a G20-ak londoni értekezletükön elkötelezték magukat egy ötezermilliárd dolláros pénzügyi élénkítő program, és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és más globális szervezetek 1100 milliárd dolláros megtámogatása mellett a foglalkoztatás és a növekedés ösztönzése és a bankreform érdekében. A magánszektorról az államira 2010. május 9-én terelődött át először komolyan a figyelem. Ekkor a negyedik fázis kezdetén jelentette be az IMF és az Európai Unió a Görögországnak nyújtandó mentőcsomagot, amelynek szükségessége egy eurózóna tagállam esetében addig elképzelhetetlen volt. A bajok azóta is fokozódnak az euróövezetben. A világgazdaságot pedig még rosszabb helyzetbe hozta a Japánban pusztító rettenetes januári cunami. Az eddigi ötödik fázis 2011. augusztus 5-én vette kezdetét, amikor az amerikai gazdaság történetében példátlan módon egy hitelminősítő (a Standard & Poor’s) elvette az ország legmagasabb szintű adósbesorolását. |
Amikor a gazdaság lassulni kezdett és a befektetők a pénzüket kérték, kiderült, hogy a bankok nem tudnak fizetni. Hirtelen nem csak a befektetők félelme nőtt meg, hanem a bankoké is, mert nem tudták, hogy a többi hitelintézetnek van-e pénze, vagy csak ismeretlen tartalmú fekete dobozokat tartanak nyilván. Amint erre ráébredtek, már kész is volt a pénzügyi válság.
Az úgynevezett mérgező papírok eltüntetése a rendszerből globálisan több ezermilliárd dollárt emésztett fel. Egyes becslések szerint egy teljes évi GDP tűnt el a világgazdaságból.
A kormányok a bankoknak nyújtott hatalmas pénzügyi mentőcsomagokkal, s nagy állami megrendelésekkel, költekezéssel igyekeztek a kiszáradó hitelpiacokat forrásokkal ellátni, és felpörgetni a visszaeső gazdasági teljesítményt.
Ezzel azonban a teher a magánszférából az államiba került át. A hatalmasra duzzadó adósságok miatt egyre kockázatosabbnak tűnnek egyes államok. Már maga az USA is, amely legutóbb megalázó leminősítést volt kénytelen elszenvedni. De legrosszabbul az euróövezet déli tagállamai, Görögország, Portugália állnak, és veszélyeztetett Spanyolország és Olaszország piaci finanszírozása is. A közös európai pénz miatt a legerősebb tagországok, Németország és Franciaország kénytelenek a hátukat tartani a zóna stabilitásához, ami felveti saját kockázatosságuk emelkedését is.
A befektetők a bizonytalanság miatt az úgynevezett biztos kikötőket keresik, ami felhajtja a svájci frank és az arany árát.
A bizalmatlanság már nem csak azokat az országokat sújtja, amelyek államháztartása kiegyensúlyozatlan, hanem mindegyiket, amely a legkisebb gyengeséget is mutatja – így Magyarországot is a magas külföldi devizában, különösen a svájci frankban denominált adóssága miatt.
E válságban nem csak a reálgazdaság alapjait adó fundamentumok mentek tönkre. A recesszióban a gazdasági teljesítménnyel párhuzamosan főleg a foglalkoztatás torpan meg. De amikor az adósságok, a hitelek és tőkeáramlás is visszaesik, az már nem szokványos krízis, hanem mély pénzügyi válság, amit a neves közgazdász, Kenneth Rogoff a második nagy zsugorodásnak nevez (az első az 1929-33-as válság volt).
A magyar válságglóbusz
Eközben Magyarország a világtendenciáktól függetlenül előállította saját pénzügyi válságát.
Az infláció féken tartása miatt az MNB alapkamata évtizedek óta igen magas volt. Ezért a forinthitelek kamata is jóval felette volt a fontosabb devizákban (dollárban, euróban, jenben, svájci frankban) folyósítható kereskedelmi hiteleknek. Az első Orbán-kormány lakásprogramjához ezért kénytelen volt kamattámogatást adni, ami viszont rettenetesen megterhelte a költségvetést.
A következő, már szocialista irányítású kormány meg is szüntette a kamattámogatást. A bankok így lényegesen kisebb kamatok mellett (hiszen például a svájci alapkamat sokkal alacsonyabb volt a magyarnál) devizaalapú hitelekkel finanszírozták az ingatlanprojekteket. Sőt, egyre inkább minden más hitelre való vásárlást is.
Az eredmény gigantikus devizában való eladósodás lett, hiába is figyelmeztettek a pénzügyi szakértők és a pénzpiacokat felügyelő PSZÁF is az árfolyamváltozás leselkedő fenevadjára.
Eközben a magyar állam, például a Medgyessy-féle száznapos programokra és más költséges szociális akciókra, hatalmas közösségi beruházásokra (többek között autópálya-építésre) úgy költötte a pénzt, mintha legalább is mi lennénk Svájc. A GDP-hez viszonyított államadósság meredek emelkedésbe kezdett, s csakhamar már a 80 százalékos szintet nyaldosta. Az EU-val szerződésben vállalat maastrichti kritériumok teljesítésétől igen messze kerültünk. A korrekció elkerülhetetlenné vált, s az államháztartási hiány leépítése meg is kezdődött 2006 őszén.
Ekkor kapott bennünket oldalba – tulajdonképpen a legrosszabbkor – a globális pénzügyi válság. Mivel a bizalom teljesen elveszett a világból, az olyan országok, amelyeknek sem belső strukturális tartalékai, sem államháztartási helyzete, sem biztonságos finanszírozást lehetővé tévő globálisan versenyképes innovatív termékei nem voltak (Magyarország pedig pontosan ilyen volt) teljesen reménytelen helyzetbe jutottak. Gyurcsány Ferenc hazugságokat beismerő őszödi beszéde és a permanens belpolitikai válság pedig olyan mélyre taszította a megítélésünket, amennyire csak lehetett.
A kockázatosságunk akkorát emelkedett, hogy a piacról gyakorlatilag finanszírozhatatlanná váltunk. Nem maradt más, Magyarországnak mentőövért kellett folyamodnia a nemzetközi szervezetekhez, az IMF-hez, az EU-hoz és a Világbankhoz.
A Gyurcsány-kormányt követő Bajnai-kabinet válságkezeléssel, a kétharmados parlamenti többséggel a háta mögött a második Orbán-kormány mozgástere bővítésével, új adórendszerrel, a magán-nyugdíjpénztári rendszer államosításával akart új helyzetet teremteni. Ehhez be kellene indulnia a gazdaság növekedésének. A kormány nagyobb mozgástere érdekében nem újítottuk meg az IMF-szerződést, s az ország inkább a piacról drágábban finanszírozza magát.
A tervek azonban a kibontakozó újabb válsághullám, a nem eléggé világos kormányzati jövőkép és cselekvési program, a csökkenő versenyképességünk, illetve az országot övező heves nemzetközi viták miatt veszni látszanak, és ezért bizonyosan újabb megszorításokra, sőt az adórendszer újbóli átalakítására lehet szükség az államháztartási egyensúly megtartásához.
Bárcsak ne lenne jövő
A válság megjósolása miatt Doktor Végzetként vagy Doktor Balsorsként híressé vált Nouriel Roubini legutóbb azzal állt elő, hogy a globális recesszió valószínűsége ismét magasabb 50 százaléknál, s a következő két-három hónapban megmutatja, hogy a gazdaság merre veszi az irányt. A Wall Street Journalnek a közgazdász kijelentette: „Nem most van az ideje a kockázatos befektetéseknek”.
Robert Zoellick, a Világbank elnöke egy ausztrál lapnak a minap kijelentette, hogy bár az amerikai adósságosztályzat leminősítése váltott ki pánikot a piacokon, a közeljövőt tekintve nyugtalanítóbb az európai országok eladósodottságának problémája. A befektetők kezdik feltenni azt a kérdést, hogy mennyi ideig tudja támogatni Franciaország és Németország a fenyegetett helyzetű országokat anélkül, hogy veszélybe sodorná saját adósosztályzatát. „Egy új és más típusú vihar küszöbén állunk, és ez nem ugyanaz, mint a 2008-as válság volt” – vélekedett Zoellick.
Rámutatott: a 2008-as válságnak az volt a tanulsága, hogy minél tovább várnak az országok, annál keményebb intézkedéseket kell hozni. Szerinte a világban éppen most rendeződik át a nagyhatalmak közötti egyensúly. A hatalom és a befolyás „történelmi szempontból tekintve nagyon gyorsan” tevődik át a felzárkózó gazdaságokra, élükön Kínával. De Kína nem akarja ezt a szerepet, mert el van foglalva saját problémáival.
A jövő teljesen bizonytalan.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Oda a politikusok fölénye, újra bankárok diktálnak
Az adóssághegyek mára a bankvilágból átvándoroltak az állami szférába, s ahelyett, hogy a pénzintézetek bedőlése fenyegetne, államcsődök rémével szembesül a világ. Emiatt a piaci félelemnek a korábbiaknál is magasabb szintje alakult ki, amely állandóan jelen van, mint a háttérsugárzás, s talán az árfolyam-ingadozások is ezért állandósultak, hiszen a befektetők minden apró jelre ugranak.
Ránk szakad-e a pénzügyi mennybolt? Ezt mondják a guruk
A válsághullámok felkorbácsolódása sok neves befektetőt és közgazdászt késztetett arra, hogy nyilvánosan kifejtse a véleményét a helyzetről és a várható fejleményekről. Ha hinni lehet nekik, talán nem szakad ránk a mennybolt.
Doktor Végzet: nem tanultuk meg a válságleckét, így nagy baj lehet
Az Egyesült Államokban patthelyzet van abban a vitában, amely az államadósság 14,3 ezer milliárd dolláros plafonértékének megemeléséről szól. Ha nem lesz megegyezés az augusztus 2-ai határidő előtt, akkor a szövetségi kormány kifogyhat a pénzből és az USA akár fizetésképtelenné válhat. Közben vezető közgazdászok, köztük a válságot megjósoló Nouriel Roubini megállapították, hogy a világ még mindig bajban van. Sajnos velünk együtt.
Trichet: nincs vége a pénzügyi válságnak, beiktatták az új Bundesbank-elnököt
A pénzügyi válságnak nincs vége, a gazdasági környezet további erőfeszítéséket követel - közölte Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank (EKB) elnöke a német Bundesbank új elnökének hivatalos beiktatása alkalmából Frankfurtban.
Hurrikánjelentés a pénzügyi vizekről: amerikai leminősítés és euróbeavatkozás után
Azután, hogy a S&P leminősítette az USA-t és Európában folytatódott a pénzügyi válság, hatalmas bizonytalanság lett úrrá a világgazdaságban. Egymásnak ellentmondó befektetői nyilatkozatok, nemzetközi beavatkozás és vészprognózisok közzétételével telt az elmúlt három nap.
