Az elmúlt években testközelből követhettük végig a korábbi jegybankelnök és a kormány csatározásait – az egyes összecsapásokat most nem elevenítenénk fel -, melynek során pártállástól függetlenül valahol mélyen azt érezhettük, hogy nincs ez így jól - írja a Pénzügyi Szemle Online blogja. A logika a bejegyzés szerint azt diktálja, hogy a gazdaságpolitika két ága, vagyis a kormány által irányított fiskális és a jegybank által vezérelt monetáris politika között minél tökéletesebb harmónia legyen. Ez a teljes gazdaság érdeke, ekkor lesz ugyanis a maximális a gazdasági növekedés, a jólét, a jövedelem, ugyanakkor mindez nem jelenti sem azt, hogy a kormány diktálhat a jegybanknak, és azt sem, hogy a jegybanknak mindent szabad.

Ha már a "mindent szabadnál" tartunk: a már említett csatározás során az EKB és az EU több ízben is hangsúlyozta, hogy a jegybanki függetlenséget tiszteletben kell tartani, amely függetlenségért egyébiránt a jegybankárok a világ minden pontján "foggal-körömmel" harcolnak. Új-Zélandon, ahonnan a Magyarország által is követett inflációs célkövetés rendszere származik, a jegybank azon túl, hogy független a kormánytól, elszámoltatható is. Vagyis ha nem sikerül elérni a kitűzött inflációs célokat, akkor a jegybank elnöke kérdőre vonható, sőt végső esetben le is váltható. Ezt az elszámoltathatóságot a jegybankok a legritkább esetben vették át Új-Zélandtól, ami nem is meglepő, nincs ugyanis kellemesebb a felelősség és szankció nélküli függetlenségtől.

Véget nem érő vita kerekedhet a témából, ha hozzátesszük, hogy egy Magyarországhoz hasonló kis és nyitott gazdaságban néha – pontosabban mostanában eléggé sűrűn – előállhat az a helyzet, hogy a jegybankelnök, ha megfeszül se képes elérni a kitűzött inflációs célt. A nyitott gazdaság ugyanis azonnal reagál minden külső sokkra, ha aszály van és felmegy a búza ára, vagy duplájára ugrik az olajár, esetleg elárasztják a piacot az olcsó kínai pólók.