A kormányok egyik legnagyobb dilemmája az, hogy támogassák-e a lakáshoz jutást adókedvezményekkel, kamattámogatásokkal, vagy bármely egyéb módon. A támogatás révén vajon több lakás épülhet, fellendülhet az építőipar és több lehet a munkahely? A fiatalok könnyebben jutnak otthonhoz, kiegyensúlyozott, boldog életet élhetnek, és könnyebben alapíthatnak családot? – teszi fel a kérdést a Pénzügyi Szemle Online blogja.

Bruce Bartlett, amerikai közgazdász több, a témával foglalkozó tanulmányt szemléz, és összefoglalja azok főbb következtetéseit. Ezek szerint az Egyesült Államokban a lakástulajdon-hányad az 1940-ben mért 44 százalékról 1950-re 55 százalékra, majd 1960-ra 62 százalékra emelkedett, ma pedig már a lakosság 66 százalékának van saját lakása. A jelzáloghitelek után járó állami kamattámogatások a II. világháború után terjedtek el, így logikus lenne azt gondolni, hogy a saját lakást tulajdonlók arányának emelkedése ennek a támogatásnak köszönhető. Kutatások azonban azt bizonyítják, hogy a támogatás megléte és a lakástulajdon-hányad alakulása között nincs kimutatható összefüggés.

Az ugyanakkor bizonyítható, hogy az állami kamattámogatás – és adókedvezmény – beépült a lakásárakba, vagyis a lakásárak emelkedéséhez vezetett. Az is kimutatható, hogy kamattámogatás nélkül az ingatlanárak alacsonyabbak lennének. Ha az ingatlanárak alacsonyabbak lennének, akkor meglehet, hogy kamattámogatás nélkül ugyanakkora lenne a lakástulajdon-hányad, mint ma. Sőt, kutatók szerint könnyen lehet, hogy még magasabb.

A jelzáloghitelek után járó állami kamattámogatás és adókedvezmény rendkívül népszerű a lakosság körében, így bármilyen jellegű megvonás politikailag rendkívül veszélyes. A kamattámogatás évi több mint 100 milliárd dollárjába kerül az amerikai államnak, amely kieső adóbevételt más módon, más csatornán keresztül kell biztosítani.
A magas lakástulajdon-hányadnak azonban emellett számos hátulütője van, köztük a lakosság túlzott eladósodását, a merev munkaerőpiacot és a lakossági pénzek improduktív befektetését.