„Az anyák nem mennek szabadságra!” „– Mit kell tennem, Apa, hogy jól csináljam? – Csak légy jelen, Fiam! Akár távolról is!” – Két szlogen 2016 Magyarországáról, amelyeket az elmúlt hónapokban a műsort megszakítva húsz percenként harsogott mind az állami, mind a kereskedelmi televízió. Ugyan két reklámról van szó, a gyógyszert és a telefontársaságot népszerűsítő hirdetés szövege észrevétlenül összefolyik a szintén mantraként ismételt társadalmi célú üzenetnek álcázott kormányintelmekkel: ’legyél csok-os’, ’képzeld, apának lenni jó dolog’, ’szülj egyből testvért, anya’, és a többi.

Akár piaci, akár állami az intézmény, az üzenet egyértelmű: nincs menekvés, az anyaság ki tudja meddig nulla-huszonnégy, ha pedig mégis lepasszolnád, a gyereked nélkül töltött időt illik becsületesen végigaggódni, apa pedig egy kellék, illetve az események csendes, távoli szemlélője, amúgy is egy munkagép. - Gondolom a piackutatások és a kérdőívezések kimutatták, hogy így vélekednek a jó, hagyományosan konzervatívan gondolkodó magyarok arról, hogy milyenek ma Normálisék.

Normálisné Anya leérettségizett, továbbtanult vagy sem, a lényeg, hogy dolgozni kezdett, a húszas évei során férjhez ment, majd még harminc előtt gond nélkül megszülte első gyermekét, rá másfél évre a másodikat, lehetőleg egy harmadikat is, a gyes és a gyed jóvoltából pedig magát illendően elhanyagolva sosem panaszkodik: élvezi gondtalan otthoni életét, és a gyermekek körüli teendők fáradalmait. Miután a legnagyobb gyerek is betöltötte a hármat, és oviba ment, anya némi átmeneti krízist átélve visszaszocializálódik egykori munkahelyére, spórolgat, hisz van miből, hogy aztán gyűljön dácsára a családnak, lakásra a gyerekeknek.

Apa, aki Anyával egyidős, esetleg pár évvel idősebb, estéként még megpróbálja apai funkcióit ellátni, ami némi játékra és a fürdetésre korlátozódik, majd kiéli magát a közös hétvégi, családi programok, illetve az évente esedékes nyaralások során, a hétköznapokon végzett kemény munkájából pedig eltartja Anyát és a gyerekeket: megteremi az egzisztenciát, ráadásul Normáliséknak a nagyobb lakás beszerzésében vagy az építkezésben most még a kormány is besegít. Valahol a háttérben ugat egy kutya, felbőg a motor, és megcsikordul négy kerék. Hello, Stepford, Sunshine, happyness!

A minőségi idő nyomában

Szóval az a baj, hogy Normálisékat én nem ismerem. – Azokat a magyar párokat viszont igen, melyek szorongva állnak az Élet nevű képzeletbeli kikötőben, és egyre frusztráltabban intenek búcsút a családról, és a boldogságról szőtt álmaiknak, és érik be egyre kisebb álmokkal.

Ismerjük őket, akikben félelmet szül a tény, hogy a gyerekvállalás ma Magyarországon jelentős szegénységi kockázat. (Bár magyarul létezni önmagában az.) Csak egy példa a sok közül, még mielőtt lakás- és négyzetméter gondokba, és panaszkodás gyanújába keveredne az ember: egy jó minőségű, nem használt babakocsi például alsó hangon százezer forint. Ha járt is az egyszeri anyasági támogatás, már el is ment. Találós kérdés fiatal pároknak: egy kezdő fizetés havonta hány csomag pelenkának felel meg?

Ha nem tehetősek a leendő nagyszülők, és a kamikáze eladósodás sem tartozik a kedvenc hobbijaink közé, szembesülve az árakkal a gyerekvállalás már tolódott is pár évet. Nem véletlenül fogalmazódhat meg a gondolat, hogy ma szinte minden a minél későbbi gyerekvállalás, a gyermektelenség, vagy az egykézés felé tolja a magyarokat, mert egyrészt ki akarná feladni a nagy nehezen elért életszínvonalat, másrészt a gyerekkel menet közben jönnek a nem várt buktatók és kompromisszumok. Arról a dilemmáról nem is beszélve, hogy a létfenntartásért zajló küzdelemben, kényszerű túlórák után hazakeveredve hány gyerekre marad még „minőségi” idő, kapacitás, figyelem?

Anya például menne vissza dolgozni, ha egyáltalán van hova, de a várólista már egy éve betelt a környékbeli bölcsiben, anyuka, apuka, tetszettek volna időben feliratkozni! Nem baj, ha a magánbölcsi viszi anya fizetésének a felét, legalább az államinál jobb körülmények közt kétszer annyi szakember kétszer akkora figyelemmel vigyáz a babára. Ha pedig kiderül, hogy a másfél-kétéves immunrendszere nem bírja a strapát, ami egyébként természetes életkori sajátosság, máris ugrott a bölcsi projekt.

A „higgy benne” az új „ne görcsölj rá”

Bár ismerjük őket, a neten leginkább névtelen érzelemgazdag vallomások közé bújva szégyenkeznek azok, akik startból távol vannak az áhított elképzeléstől. Ma többnyire csak suttogunk róluk, azokról, akiknek a „baba nem akar összejönni”, vagy „nagyon nehezen jött össze.” Szintén ők azok, akik egymásra találtak, majd végre eljutottak a boldog kimondásig: most már végre állunk úgy egzisztenciálisan, lelkileg, szellemileg, élethelyzetileg, hogy jöhetnek a gyerekek. Aztán próbálkoztak egy évig, és a gyerek projektből semmi sem lett. Hőmérőztek, pirulákat szedtek, odafigyeltek, életmódot váltottak, majd nem kevés kétségbeeséssel telve elindultak kivizsgáltatni magukat: valaki most már mondja meg, hogy mi a baj.

Végül a statisztikák alapján negyven-negyven százalékban valamelyikük, húsz százalékban pedig mindegyikük megkapott egy kegyetlen mondatot arról, hogy mi lehet a gond a szaporító szerveivel: mi teszi őt alkalmatlanná arra, hogy anya vagy apa lehessen. És akkor elkezdődik a vesszőfutás: kiegyensúlyozottság, lelki egészség, férfiúi és női önbecsülés oda, sokszor a kapcsolatba, a házasságba vetett hit is meginog, hiszen biztosan elhibázott lépés volt összekötni az életünket, ha egyébkén nem passzol a biológiánk.

De most épp a „higgy benne” az új „ne görcsölj rá”, szóval van remény.

Pontosabban van remény, ha van elég pénzt is, hiszen nincs ingyen gyerek, és amelyik nem jön össze, az még drágább. Az OEP hiába finanszírozza öt alkalommal az asszisztált reprodukciós eljárást az egészségbiztosítással rendelkező meddő párok számára, és van 70 százalékos tb-támogatás a lombikbébi-kezeléshez szükséges gyógyszerek jelentős részére, a számla végösszege sokszor még így is több százezer forint is lehet. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen az állami intézmények túlterheltek, a magánszolgáltatóknál pedig a remény akár több millióba is kerülhet. A „biznisz” pedig nem garanciális.

A szingliadó tényleg létezik

Azokat a nőket talán kevésbé ismerjük, de ugyanúgy itt járnak köztünk, akik a lombikozás közben maradtak egyedül, mert a kapcsolat felőrlődött a terhességért folytatott küzdelemben, azok pedig végképp nem kerülnek reflektorfénybe, akik az egész folyamatba egyedül vágtak bele. Az ő történeteik mind azt bizonyítják, hogy a KDNP-s körökben a népesedés problémáit kiválóan megoldó ötletnek tűnő szingliadó valóban létezik, csak épp nem szó szerint, hanem sokkal alattomosan: a rendszerbe kódolva bünteti azokat a nőket, akik egyedül maradtak, mégis vágynak az anyaságra.

Mire megszületik a gyerek, anyagilag ők már eleve mínuszban vannak, utána pedig egyedülálló anyaként semmivel sem kapnak több anyagi támogatást, gyest és gyedet, mint azok, akik mellett áll egy apa is. Az egyedülálló szülők gyerekenkénti zsebpénzszámba menő forint családi pótléka mindössze 1500 forinttal több. Jó vicc. – Az egyszülős családok klubjában az elváltakhoz, az özvegyekhez és a párban örökbefogadókhoz képest ők vannak a legnehezebb helyzetben, bár már azt is jó ideje tudjuk, hogy gyereket nevelni, bármi is legyen az egyedülállóság oka, nagyjából egyet jelent a könnyes búcsúval az anyagi jóléttől.

Miért lesz a magyar egyedülálló szülők fele ma Magyarországon szegény vagy mélyszegény? Egyrészt ez a közel 350 ezer magyar egy fizetésből próbálja a gyerekét eltartani, fizeti a lakbért, a rezsit, és a többit. Persze most jön a lelkes felkiáltás: hiszen az elváltak egyre népesebb táborán segít a tartásdíj! Segítene, ha a szigorú szabályok hiánya miatt ma Magyarországon a tartásdíj fizetése nem lenne opcionális: ha akar, fizet, ha nem, nem. A burkolt szingliadó pedig ismét lesújt: a tartásdíj sosem a gyerekek költségeinek a fele, annál sokkal kevesebb. Az állam pedig ismét nagyvonalú: megelőlegezi a tartásdíjat, ha a másik szülő fél éven át nem fizet. Remek fél év lehet.

Anyára lőjetek!

A láthatatlan munkát végképp senki sem fizeti meg, amit az egyedülálló szülők nehezített pályán végeznek, de azt sem, amit a kétszülős családokban többnyire az anyákra hárul. Ugyanakkor az is rejtély, hogy a magyar férfiak és nők bére közti közel húsz százalékos bérkülönbséget ki fogja kiegyenlíteni, ami különösen méltatlan, mert ugyan néhány üdítő pozitív példa, némi lazulás és elmozdulás mellett az otthoni, háztartásbeli és a gyerekneveléssel kapcsolatos teendőket nagyrészt még mindig a nők végzik.

Anya, ha bevallja magának, ha nem, mindeközben próbál az áhított példaképre, Normálisnére hasonlítani, aki a legkülönfélébb szerepei közt mesterien zsonglőrködik. Ha pedig kísérletet tesz arra, hogy ettől eltérjen, és a férje is partner ebben, akkor minden irányból fullasztó frusztrációval találkozik és a szabályosság látszatát keltő Normálisék-norma megszegésének első számú vádlottjává válik. Céltábla lesz, ahova bárki lőhet, mert abban nőttünk fel, ahhoz szoktunk, és szoktattuk egymást, hogy lőni mindannyiunknak van joga.

Miközben a magyar társadalomban hatalmas az elidegenedettség, és egyre ritkább a párbeszéd, a terhesség, az anyaság és a család továbbra is közügy. Miközben fogalmunk sincs, ki a szomszédunk, úgy érezzük, a kismamákat és az anyákat meg kell mentenünk. Hiszen amikor aggódunk, hogy fogy a magyar, ki milyen alapon gondolja, hogy a terhessége a legprivátabb magánügye?

Nincs tehát menekvés a közös pszichózisból, amiben mindannyian egy illúziót kergetünk, és továbbra is magunkra erőltetjük a hazug szlogeneket, amik mindig is tönkretettek bennünket.