Magyarország egyelőre nem felel meg az az eurózónához csatlakozás feltételeinek. A legnagyobb baj az, hogy az Európai Bizottság szerint a magyar adósságpálya középtávon nem csökkenő, hanem éppenséggel növekvő – ebben jelentős része van a Paks II.-nek, erről írtunk is már korábban. 

Nem kétséges azonban, hogy az adósságpályán korrigálni lehetne, ahogy a jogi kereteket is EU kompatibilissé lehetne tenni. Az eurócsatlakozás lehetősége tehát valóban elérhető közelségbe került – ráadásul várhatóan decemberben az Európai Bizottság is előáll egy eurócsatlakozást elősegítő pénzügyi eszköz tervével.

Az euró bevezetését vállaltuk az uniós csatlakozáskor, tehát nem annyira a csatlakozás ténye a kérdéses, mint inkább az időpont. Érdemes-e minél hamarabb csatlakozni, vagy inkább meg kell várni, amíg közelebb kerülünk az Európai Unió átlagos gazdasági fejlettségéhez – ez lett mostanság közéleti viták tárgya.

Közgazdasági érvek pró és kontra

A mielőbbi eurócsatlakozás mellett szokták elmondani, hogy megkönnyíti a nemzetközi tranzakciók elszámolását, jót tesz tehát a gazdaságnak, a kereskedelemnek, élénkíti a növekedést. Emellett stabilitást is nyújt – nem lenne a fizetőeszközünk kitéve annak, hogy rosszabb időkben a befektetői hangulat változékonysága ide-oda dobálja az árfolyamot. Emlékezhetünk arra is, hogy ez nem éppen példa nélküli. A magyar jegybankban kevéssé bízók arról is beszélnek, hogy az Európai Központi Bank biztosan nem fogja elinflálni a pénzt, bármilyen gazdasági fordulat is jön, az MNB-ért viszont nem tennék tűzbe a kezüket.

A gyors eurócsatlakozást ellenzők viszont arra szokták fölhívni a figyelmünket, ha külső sokk éri az országot (vagy akár egy saját, hibás gazdaságpolitika okán bekövetkező recesszió), akkor a saját valuta leértékelése megoldást jelenthet a kilábalásra, a versenyképesség hirtelen növelésére.

Ugyancsak az ellenzők hangsúlyozzák, hogy nem esnek egybe a centrum és periféria konjunkturális ciklusai, amit egyszerűbben úgy lehet mondani, hogy a különböző állapotban lévő gazdaságok különböző alapkamatokat igényelnének. Közös pénznél azonban nyilván csak egy alapkamat lehet – ami viszont elvezethet olyan szerencsétlen eseménysorokhoz, mint ami például Spanyolországban történt: a túlzottan alacsony kamatok miatt az ingatlanpiac túlhevült, majd összeomlott, magával rántva az egész spanyol gazdaságot. A spanyol példát azért is fontos megemlíteni, mert gyakran elhangzik érvként, hogy az eurózóna válságba kerülő tagországai nem az eurónak, hanem saját maguknak, felelőtlenül költekező gazdaságpolitikájuknak köszönhetik balsorsukat – Spanyolország azonban felelős költségvetési politikát folytatott, mégis válságba került.

Stiglitz: az euró katasztrófa

A gyors eurócsatlakozást ellenzők szerint a közös pénznél a periféria pórul járhat azért is, mert az euró árfolyama nem az egyes tagországok versenyképességéhez igazodik, hanem az eurózóna átlagához. Ami azt eredményezi, hogy például Németország – az ő szempontjából – alulértékelt euróval kereskedhet és érhet el fantasztikus exporteredményeket, míg a déli országok, például a spanyolok a számukra túlértékelt euróval csak kínlódni tudnak. (A német gazdaság persze már a márka és líra idején is termelékenyebb volt az olasznál – a gond éppen az, hogy a különbséget a közös pénz tovább növeli.)

Joseph Stiglitz

AFP / Raul Arboleda

Az eurózóna talán legszigorúbb kritikusa, a Nobel-díjas Joseph Stiglitz szerint az euró már a születése pillanatában megbukott, mert az EU nem hozta létre azokat intézményeket, amelyek segítettek volna azon gazdaságoknak, amelyeknek kevésbé felelt meg az aktuális monetáris politika, hanem mindent rábíztak volna a piacra. Stiglitz a szolidaritás hiányát is számon kérte az eurózóna irányítóin, az eurózóna-kísérletet pedig egyszerűen katasztrófának nevezte.

Megváltozhat az eurózóna?

Az Európai Bizottság – úgy tűnik – elfogadott egyet s mást a kritikákból. „A 2007–2008-ban kitört globális válság napvilágra hozta a még gyerekcipőben járó euró hiányosságait” – olvasható a Vitaanyag a gazdasági és monetáris unió elmélyítéséről című bizottsági dokumentumban. Olyan reformokat javasol a vitairat, mint például az európai betétbiztosítási rendszer és uniós bankszanálási keret létrehozását, európai befektetésvédelmi rendszer és munkanélküliségi viszontbiztosítási rendszer bevezetését.

Az EU költségvetésének a növelése is szóba kerül az anyagban, igaz, csak óvatosan: „az euróövezet költségvetése szélesebb körű célkitűzéseket biztosíthat, kiterjedve mind a konvergenciára, mind pedig a stabilitásra, emellett stabil jövedelemforrásra is szüksége lenne. Inkább egy hosszabb távú célról lenne szó.”

AFP / Georges Gobet

A dokumentumban írnak a Szociális Jogok Európai Pillérről és a tagállamok üzleti adózási kereteinek összehangolásáról is, amelyre példa az előterjesztett közös összevont társaságiadó-alap – s ezeket a kérdéseket is a valutaövezet jövőjéhez kapcsolódóan vitatnák meg.

A reformok iránya tehát egy integráltabb, stabilabb Európai Unió és egyben eurózóna felé mutat – az eurócsatlakozás tehát nem teljesen ugyanazt jelentené, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt (már persze ha valóban lesz a reformokból valami). Mindez azt is jelenti, hogy a belépés az eurózónába végső soron egy csomagban van azzal, hogy mélyebben integrálódunk az Európai Unióba.

Látni kell tehát azt is, hogy nem egyszerűen eurócsatlakozásról beszélünk, hanem a viszony kialakításáról egy átalakuló, előreláthatólag valószínűleg egységesülő, a mélyebb integráció irányába menetelő Európai Unióhoz. Nem tűnik valószínűnek, hogy ki lehet maradni a mélyebb integrációból oly módon, hogy egyben sikerül megakadályozni azt is, hogy mások szorosabb szövetségre lépjenek – a többsebességes Európa rémképe tehát könnyen valóra válhat.

Integráció vagy dezintegráció?

Ami sejthető, hogy a magyar kormány nem lelkesedik a mélyebb integrációért, különösen nem szociális és adóügyekben. A magyar kormány a teljesen önálló adópolitikát különösen fontosnak tartja, mert úgy véli, jó különalkukra képes egyedül tárgyalva a multinacionális vállalatokkal, megfelelő mixét kínálva föl az óriási adókedvezményeknek és közvetlen pénztámogatásoknak – ám ez a stratégia hosszabb távon nem működőképes, ezt is írtuk korábbi cikkünkben.

Talán emlékszünk rá, hogy 2010 márciusában Demján Sándor egy gazdasági fórumon azt kérte Orbán Viktortól, hogy az euró bevezetésére csak az uniós gazdasági fejlettség 80 százalékának elérése után kerüljön sor. Erre azonban Orbán Viktor nem bólintott rá, mert érvelése szerint így beláthatatlan távolságba kerülhet a közös deviza bevezetése.

Idén szeptemberben az MNB bejelentette, hogy az eurózóna gazdasági fejlettségének 90 százalékához kötné az euró bevezetését (még számos más feltétel mellett) –, a bevezetés időpontja tehát a beláthatatlanul messzinél is jóval távolabbra került ezzel.

Az igazi kérdés jelenleg tehát az, hogyan alakul majd Magyarország státusza az átalakuló Európai Unióban.