Párbaj a multikkal: furfangos cégek szemben a kormány taktikai atomfegyverével
Az autógyártókat tárt karokkal fogadja a kormány, a szolgáltatóipari multicégek azonban már nem ilyen szerencsések. Az elmúlt nyolc évben a legváltozatosabb különadók és intézkedések nevét tanulhattuk meg, amelyek leginkább egy dolgot céloztak: ha már nem erősítik a magyar cégeket, legalább gyengítsék a multikat.
Akár negyvenmilliárdot is bukhat a magyar állam amiatt, hogy 2012-ben egy huszárvágással drasztikusan átalakította az étkezési utalványok piacát. A döntést – a cafeteria kedvezményes adózását csak egy újonnan létrejövő magyarországi cég számára tette lehetővé az Országgyűlés – semmilyen gazdasági kényszer nem indokolta, és jogi végzettség nélkül sem volt nehéz megállapítani: úgy büdös, ahogy van.
A laikus "kiszaglást" aztán több jogi fórum is megerősítette: 2016 elején az Európai Bíróság semmisítette meg a diszkriminatív jogszabályt, a Világbank mellett működő nemzetközi választottbíróság, az ICSID pedig 2016 végén ítélt meg 7 milliárd forint kártérítést az állami monopólium miatt a korábbi piacvezető, a francia Edenred számára. A másik két korábbi főszereplő, a Sodexo és a Cheque Déjeuner forgalmazója, az UP keresete szintén a washingtoni testület előtt várja az ítéletet, amely aligha lesz eltérő az Edenred ügyében meghozott verdikttől.
Megérte? A három cég közül a Cheque Déjeuner kivonult, a Sodexo felszámolta utalvány-üzletágát, a leginkább közétkeztetéssel foglalkozó maradékot pedig felvásárolta a Hungast, az egyedül talpon maradt Edenred árbevétele pedig a 2011-es 5 milliárd forinthoz képest 2016-ban mindössze 614 millió volt. Ehhez képest a kormány csak a nyugdíjasok karácsonyi ajándéknak küldött Erzsébet-utalványáért 27 milliárd forintot adhatott az Erzsébet Utalványforgalmazó Zrt-nek.
Imént feltett kérdésünkre a kormány válasza az lehet: igen, hiszen egy prosperáló piacon hozta helyzetbe a magyar szereplőket (az Erzsébet-utalvány szociális szerepéről szóló maszlagtól most inkább megkíméljük olvasóinkat). Hogy a „háborús veszteség”, vagyis a külföldi szereplők ehhez elengedhetetlen kiebrudalása mennyire fér össze a külföldi tőke idecsábítása érdekében zajló mosolyoffenzívával? A hivatalos magyarázat csak 2014-ben született meg erre, amikor Orbán Viktor először beszélt arról, magyar többséget szeretne elérni négy szolgáltatóágazatban (energia, kiskereskedelem, bank, média). Méghozzá ezért:
A nemzetközi tőke képviselői azzal érvelnek, hogy a pénznek nincs szaga. A pénznek nincs, de a birtoklóinak igen.
A termelő és a nem termelő multik megkülönböztetése, mellesleg ez utóbbiak elleni, sokszor nyíltan diszkriminatív lépések azonban 2010 óta vissza-visszatérő elemei a kormányzásnak.
Magyarázat természetesen erre is volt a miniszterelnök részéről:
A magyar adófizetőkről már sok bőrt lehúztak, ők nem terhelhetők tovább, ezért az extraprofitot bezsebelő ágazatoknak kell most megsegíteniük az országot és az embereket
– mondta Orbán Viktor 2010 októberében, azon a parlamenti ülésen, amikor megszavazták az úgynevezett válságadókat. Az ideiglenesnek szánt, aztán a bankadón kívül ki is vezetett ágazati különadók célja természetesen nem a multik kiutálása – és nem is az emberek megsegítése – volt, hanem ugyanaz, mint a magánnyugdíjpénztári vagyon rekvirálásáé: az államháztartás lyukainak betömködése.
Belefulladunk a különadókba
Az elmúlt három évben hárommal nőtt a különadók száma, így összesen 15 van hatályban Magyarországon. Ezek összességében a társasági adóval nagyjából azonos mértékű bevételt jelentenek az államkasszának. De ez az éremnek csak az egyik oldala.
Attól most tekintsünk el, mennyire torzítja a versenyt az, hogy a kiválasztás egyetlen szempontja a profitabilitás volt. Ahogy az is bírálható, hogy az adó alapja ehhez képest leginkább a bevétel – már azért is, mivel így pont azt a profitot csökkentette vagy nullázta le az állam, amely a társasági adó alapja (lett volna). Alaphelyzetben a nyereség felét vitte el az ágazati különadó, ami hatott a cégek beruházási kedvére is (a fejlesztésre szánt pénzt az államnak fizették ki), és az sem mellékes, hogy sok esetben végül azok a fogyasztók fizethették meg az adót a rájuk terhelt magasabb díjak formájában, akiket a kormány igyekezett megkímélni.
És azt az érvet is elsodorta már az élet, hogy a különadók a válság idejére szóltak: 2013-ban egy részüket ugyan megszüntették, de azóta újabbak születtek. Vagyis igazából a befektetők egyáltalán nem vehetik biztosra, hogy az ő ágazatukat nem fogja utolérni a kormány.
A különadók hosszú sora
Nézzük sorban, kik kerültek sorra 2010 óta és mi lett a sorsa az adónak.
Pénzügyi szervezetek különadója („bankadó”): nem hungarikum, de a magyar mértéke többszöröse az európaiaknak, ráadásul azokkal ellentétben nem a bankok szanálására képeztek belőle alapot, hanem simán beforgatták az államkasszába. Az is sajátosság, hogy az adó alapját még 2016-ban is a bankok 2009-es mérlegfőösszege adta, ami a kormányzati humor legszebb megnyilvánulása, hiszen a válság idején évről évre esett vissza ez a mutató, az adó viszont nem csökkent. Ezt végül az EBRD, az Erste és a kormány között 2015-ben kötött megállapodás irányozta elő, a mérték ma a két évvel korábbi mérlegfőösszeg 0,15 százaléka.
Egyes ágazatokat terhelő különadó („ágazati különadó”): az energetikai, a távközlési és a kiskereskedelmi különadókat 2010-től szedte az állam és 2013-ban vezette ki. Még épp időben, hiszen az Európai Bizottság a távközlési és a kiskereskedelmi szektorra kivetett, a magasabb árbevétel esetén aránytalanul nagyobb mértékű különadó miatt is eljárást indított Magyarország ellen. Ebben Brüsszel arra hívta fel a figyelmet, hogy az ágazatban a kisebb árbevétellel rendelkező cégek jellemzően magyarok, vagyis az adó leginkább a multikat sújtja.
Népegészségügyi termékadó („chipsadó”): az ötlet nemes, a megoldás már kevésbé. Az egészségtelennek ítélt élelmiszerekre kivetett adó nyomán több cég változtatott a receptúrán, mások árat emeltek. A magyarok nem lettek egészségesebbek.
Közműadó: 2012-ben vetették ki a föld alatti vezetékek, csatornák után, a méterenként 100 forintos adót a tulajdonosok (például az egyszer már megadóztatott telekomcégek) fizetik. Vagyis ennél a köztehernél sem számított, hogy a cégeknek van-e pénzük kigazdálkodni, a vesztes pedig a hálózat lett, amelynek a felújítására gyakran nem jutott pénz, pláne, ha olyan közműcégekről volt szó, amelyet a kormányzat másik multiellenes csodafegyvere, a rezsicsökkentés is érintett.
Pénzügyi tranzakciós illeték: szintén 2012-es találmány a gyakorlatilag minden átutalásra, kibocsátásra, befizetésre, kifizetésre stb. terhelt közteher, amelyet a Magyar Nemzeti Bankra is ki akart terjeszteni a kormány. Matolcsy György ekkor még miniszterként írta a tündérmeséjét, nem a jegybank élén, és ezt az adónemet akkor „taktikai atomfegyverként” jellemezte, mivel ez hozzásegít az élőmunka közterheinek csökkentéséhez. Ha ő mondja.
Biztosítási adó: 2013-ban vezették be, mértéke pedig a vagyoni szolgáltatás díjának egy meghatározott százaléka, a kgfb esetében például 30 százalék. Nem ugyanaz, mint az egy évvel korábban bevezetett baleseti adó, amelyet a biztosító fizet ugyan, de ráterheli a szerződőre.
Reklámadó: a 2014-ben kitalált közteher egy újabb hungarikum, de nem maga az adó – amelynek alanya a hirdetés közzétevője –, hanem az, ahogy az Európai Bizottság reagált rá. Egyszerűen megtiltotta Magyarországnak a beszedését, annyira diszkriminatívnak ítélte a rendszerét, pontosabban azt, hogy a megint csak az árbevételhez szabott sávosan (0-30, majd 50 százalék között) változó mérték következményeként az adó legnagyobb részét egyetlen cégtől, az RTL magyarországi leányától várta el az állam, miközben legnagyobb konkurensét egy részletszabállyal kivonták az adófizetői kör alól. A reklámszakma által sokat bírált adót végül többszöri módosítás után 2017 májusában sikerült olyan formára szabni, hogy ma már mindenkinek rossz legyen.
Élelmiszerlánc-felügyeleti díj: a történet kísértetiesen hasonlít a reklámadóéra, csak itt gyorsabban zajlottak le az események. Bevezetés 2012-ben (az éves árbevétel 0,1 százaléka), módosítás (0-6 százalékig terjedő adókulccsal) 2014-ben – ekkor kapta a Tesco-adó becenevet a díj –, brüsszeli letiltás 2015 nyarán, majd módosítás mindenkire kiterjesztéssel ugyanennek az évnek a novemberében.
Dohányipari vállalkozások egészségügyi hozzájárulása: a forgatókönyv itt is követi az előző két történetét, bár még egy csavarral: 2014-ben már eleve csak egy évre, 2015-re vezették be a megint csak durván sávos közterhet. Amibe még megszüntetése után is rúgott egyet a biztonság kedvéért az Európai Bizottság versenyügyi tagja, Marghrete Vestager.
Turizmusfejlesztési hozzájárulás: a legújabb, január elsejétől élő kreálmányt leginkább azzal tudjuk magyarázni, hogy az EU-ban nem lehet akárhány áfakulcsot alkalmazni. Az árbevétel 4 százalékát kitevő közterhet ugyanis azzal egy időben vezették be az éttermi szolgáltatásokra, hogy 18-ról 5 százalékra csökkent ugyanitt a forgalmi adó. Vagyis így valójában 9 százalék lett, csak így még bonyolultabb bevallani.
Túl hatékonyak
Bár a legutolsó adónem kakukktojás, azért látszik, hogy a kormány célja alapvetően az volt, hogy a külföldi tulajdonban levő cégeket – vagy azok anyacégeit – adóztassa. Nehezen igazolható érvként felhozható, hogy ezek a cégek kiviszik a profitjukat az országból, vagyis még mindig jobb, ha az állam elvonja azt, ám a kormány ennél jobb érvet talált az extraadóztatás mellett: ezek a cégek túl hatékonyan működnek.
Az érv egészen konkrétan az élelmiszerlánc-felügyeleti díj miatt indított brüsszeli vizsgálat idején hangzott el, és jól jellemzi azt, ahogy a kormány 2010 óta az ebben érintett kiskereskedelmi cégeknél próbálkozott – túl természetesen a kiskereskedelmi különadón.
A teljesség igénye nélkül megint egy felsorolás:
Plázastop: a 2011-ben elfogadott rendelkezés nem megtiltotta, hanem egy bizottság engedélyétől tette függővé a 300 négyzetméternél nagyobb üzletek építését, bővítését. Ezt 2015-től 400 négyzetméterre módosították.
Vasárnapi boltzár: a hivatalos nevén „vasárnapi pihenőnap” mindössze egy évet élt, 2015-2016 között, pusztulásához pedig Brüsszel se kellett, csak az MSZP, amely népszavazást tűzött volna ki a kérdésben. A kormány ugyanis tisztában volt vele, hogy az intézkedés nem csak értelmetlen, de népszerűtlen is, nem véletlen, hogy Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter még az erről szóló törvény beterjesztése előtt néhány héttel is azt mondta: nem ért vele egyet.
Élelmiszerbotrány: 2017 elején rejtélyes módon egy két évvel korábbi szlovák felmérést kapott fel a kormánypárti sajtó, majd természetesen a kormány is: ebben azt igyekeztek bizonyítani, hogy az egyes áruházláncok/gyártók Nyugat-Európában és Szlovákiában ugyanazon név alatt árult termékei között különbség van.
A nemzetközivé váló botránynak volt egy hamar elhalt mellékszála is: egy később be nem terjesztett törvényjavaslat erre hivatkozva igyekezett igen szigorúan fogni az itt lévő külföldi tulajdonú üzletláncokat. Ennek része lett volna például a kötelező létszámbővítés, a boltok mellé (kötelezően) épített parkolóhelyek megsarcolása, a reklámra költhető pénz korlátozása vagy a gyűjtőcsomagban való értékesítés tilalma is. A törvénycsomagból végül nem semmi, ahogy az utolsó pillanatban visszavonták azt a javaslatot is, amely aránytalanul megemelte volna a reklámújságokra kivetett termékdíjat.
A multik pedig még mindig itt vannak a szolgáltatóiparban is, a kereskedőcégek közül is inkább a magyar tulajdonú, a kormánnyal nyíltan jó viszonyt ápoló CBA látszik visszaszorulni. A változás inkább csak annyi, hogy már nem is a Tesco a fő mumus, hanem a diszkontok. Ahogy Orbán Viktor fogalmazott 2014-ben:
Sajnos a kereskedelmi hálózatok furfangosabbak nálunk.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
