Miközben a baloldali kormányok vezetői éjt nappallá téve agyaltak azon, hogyan tudnák megfékezni az államháztartás krónikus hiányát, Orbán Viktor kormányainak ez hovatovább rutinfeladat: a 2011-es esztendő óta folyamatosan a maastrichti limit, azaz a hazai össztermék 3 százaléka alatt tartják a deficitet. Kétharmados többséggel ez nem nagy kunszt, hiszen az elmúlt esztendők tanulságai szerint szinte bármikor bármit megadóztathatnak, akár visszamenőleges hatállyal is, ez sem törvényi, sem alkotmányos akadályokba nem ütközik. Az előbbit a kormánypárti szavazógép garantálja, az utóbbit pedig az Alkotmánybíróság jogfosztása; csak akkor vizsgálhatja majd a költségvetést is érintő törvényeket, ha az államadósság a hazai össztermék 50 százaléka alá csökken. Ez pedig még odébb van – annak ellenére, hogy a 2011-es Széll Kálmán-terv már 2018-ra beígérte. Ezzel szemben az államadósság a tavalyi év végén a hazai össztermék 71 százalékán állt, a válságot megelőző 2007-es esztendő rátáját jócskán meghaladva.
A magánpénztárak lenyúlásából most is dől a pénz az államnak
A start nem volt valami fényes, mert ezen a – felemás – sikerpályán a magánnyugdíjpénztári vagyon megkaparintásával rugaszkodott el a kormány. Mára feledésbe ment, hogy a 2011-es esztendő hatalmas deficitjét ezzel a nagyjából háromezermilliárd forintos – a hazai össztermék 10 százalékát meghaladó – extra bevétellel alapozta meg. Egyúttal ezzel kozmetikázta a hiánymutatót. A trükk ideig-óráig bevált, és csak az európai számviteli szabályok revíziója során derült ki, hogy abban az esztendőben az államháztartásban mégsem a GDP 4,3 százalékára rúgó bevételi többlet keletkezett, hanem 2006 óta a legnagyobb, 5,4 százalékos deficit. A konfiskált vagyont ugyanis nem lehetett egyetlen év költségvetési bevételeként elkönyvelni.
Stillr Ákos
Ennél tartósabb, évtizedekre szóló hatása is van annak, hogy a nyugdíjrendszer második pillérét megszüntették: a költségvetés 2011 óta megtartja azokat a százmilliárdokat, amelyeket addig a pénztári tagok számláira utalt tovább. Ez a korábbi pénzügyminiszter, László Csaba számításai szerint tavaly meghaladta a 600 milliárd forintot, nagyjából a hazai össztermék 1,5 százalékát. Magyarán: a nyugdíjellenreformmal minden esztendőben automatikusan ilyen mértékű extra járulékbevételhez jut az állam, ennyivel mérsékli gazdálkodása hiányát. Az pedig mára szintén a feledés homályába merült – holott a nyugdíjpénztári vagyon elvételének szerves része –, hogy a konfiskálással az állam a nyugdíjasoknak szóló, jövőbeni tartozást is a nyakába vett. „Az egyszeri vagyonátvétel fejében az állam nyugdíjfizetést ígért” – emlékeztet a Közgazdasági Szemle szeptemberi számában László Csaba. „Ha minden egyéb tényezőt változatlannak vennénk, akkor csak a magánnyugdíjpénztári rendszer felszámolása miatt egy korrekt elszámolási rendszerben az államadósság várható mértéke 22 százalékponttal magasabb lenne” – összegzi. Vagyis a tavalyi év végén a hazai össztermék 93 százaléka lett volna. A kozmetikai műtét tehát ragyogóan sikerült, 2011 óta a látszat diadalmaskodik a valóság felett, a káprázat máig tart.
Az uniós támogatással is nagyot lehet trükközni
Az állam másik bődületes bevételi forrása az uniós támogatás. A kamatmentes ingyenpénz egy-egy esztendőben a GDP 4-5-6 százalékát is elérte, ami a gazdaság látványos növekedési adataiban is tükröződik. Az uniós elszámolási szabályok ezen a téren is alkalmat teremtenek trükközésre. Az EU-ígérvényeket ugyanis már a projektek indulásakor el lehet számolni költségvetési bevételként, függetlenül attól, hogy Brüsszel a pénzt még nem utalta át. Így a költségvetés tényleges bevételei és kiadásai elváltak az uniós, eredményszemléletű mérlegektől. Az elszámolási sajátosságban rejlő lehetőséggel élt, sőt visszaélt a kormány, és az előlegek gyorsított, erőltetett kifizetésével élénkítette a gazdaságot. Ez szintén annyit tesz, hogy a magyar gazdaság jövőbeli forrását költötte el, előre, mint a nyugdíjpénzek esetében. A trükk mértékét jellemzi, hogy a pénzforgalmi mérleg 2017-ben 4,8 százalékos, 2018-ban 3,5 százalékos hiányt mutatott, ezzel szemben az államháztartás fiktív (későbbi) bevételekkel korrigált uniós hiánymutatója 2,2, illetve 2 százalék volt csupán.
HVG
Ám ezekkel a programozható bevételi többletekkel sem érte be a kormány. Előbb a pénzügyi és biztosítási szektort adóztatta meg, aminek nem kívánt mellékhatása gyanánt a válság után a térségben Magyarországon esett vissza a legnagyobb mértékben és a leghosszabb ideig a hitelezés. Majd több olyan ágazatra vetett ki különadókat, amelyek magyarországi infrastruktúrára épültek, vagyis a cégeket nem lehetett egy mozdulattal máshová telepíteni. A tulajdonosoknak dönteniük kellett: maradnak és fizetnek, vagy itt hagynak csapot-papot. A különadókat Brüsszel rendre diszkriminatívnak minősítette, a kormány azonban cselesen addig módosítgatta őket, míg a szalonképes formákra rá nem bukkant. Közben valamennyi befolyásos nemzetközi szervezet megpendítette, hogy a magyar kormány gazdaságpolitikája kiszámíthatatlan, nincs jogbiztonság, és hogy a torzító különadókat meg kell szüntetni. Ám hiába. A cégek némelyike megsokallta, hogy nyereségét a magyar állam lenullázza, és távozott a magyar piacról – ami egyébiránt egybevágott a kormányzati szándékkal.
Szakszervezetek tiltakozása a magán-nyugdíjpénztári vagyon elvétele ellen. Babramunka
Stiller Ákos
A többletbevételekben közrejátszott az általános forgalmi adó normál kulcsának 2 százalékpontos emelése – amivel Európa legmagasabb áfakulcsa jött létre –, valamint a beszedési szabályok sikeres szigorítása is. Mindemellett a különadók burjánzása zavartalanul folytatódott. Jött a tranzakciós illeték, épp akkor, amikor a banki betéteken nem volt hozam, így a megtakarítók sokszor kevesebb pénzt vittek haza, mint amennyit a számlájukra helyeztek, majd néhány további, kisebb tétel színesítette az adópalettát. Végül egy célzott, lényegében egyetlen cég – a General Electric – pénzügyi manőverére szabott törvénymódosítással az állam több esztendőn át évi 200 milliárd forintot meghaladó többletbevételt zsebelt be a társasági adókból is.
A nagy bevételt nem jóléti intézkedésekre költik
Bőséges pénzözönhöz vezetett a trükközön, olyannyira, hogy a költségvetés évről évre terven felüli, ezermilliárdokban mérhető többletbevétellel gazdálkodhatott. Az Orbán-kormány azonban nem esett abba a csapdába, mint baloldali elődei, amelyek a költségvetés kifeszítése, sőt eladósodás árán is igyekeztek a jövedelmi egyenlőtlenségeket mérsékelni, a szociális juttatások reálértékét növelni – de legalább megőrizni. Már ameddig tudták, mert a 2008-as válság után saját korábbi „jóléti” intézkedéseiket is meg kellett nyirbálniuk. Az ellenzékben még a megszorítások ellen harcosan fellépő Fidesz azonban, kormányra kerülve, saját korábbi kritikájától és az elődök hagyományaitól egyaránt elszakadt. A hatalmas többletbevétel nagy részét alapvetően négy célra használta fel:
- az állami vagyon gyarapítására,
- a fő támogatói körének tekintett középosztály megerősítésére – beleértve a kiváltságosok gazdagítását –,
- az üzleti szereplők célzott és szelektív támogatására, valamint
- a miniszterelnök hóbortjaira.
Nem hozta vissza a 13. havi nyugdíjat, holott ellenzékben még 14. havira is benyújtott törvényjavaslatot. Nem állt vissza a svájci indexálásra, amely szerint a nyugdíjemelést felerészben a várható infláció, felerészben a nominális béremelés alapján állapítják meg; ennek alapján az idén a 2,7 százalékos korrekciónak legalább a dupláját kellett volna kifizetni. Nem emelte meg a 2008 óta változatlan családi pótlékot és a nyugdíjminimumot sem; utóbbi több más szociális juttatás, például a gyes alapja is. Ezek már az értékük egyharmadát elveszítették. Nem változtatott a tíz éve befagyasztott közalkalmazotti bértáblán sem, csupán három új, magasabb szorzószámot varrt az eddigiekhez.
Összességében a társadalmi juttatások GDP-hez viszonyított aránya 2008 és 2017 között 18,2 százalékról 14,2 százalékra zuhant, és arányait tekintve kevesebbet költ az állam egészségügyre, oktatásra is. Mindkét terület évek óta válság sújtotta övezetnek tekinthető. Nem próbálkozik vizitdíjjal és tandíjjal, sem más reformokkal, mint baloldali elődei, ezzel szemben intenzíven tereli át a tehetősebb családokat a fizetős szolgáltatások igénybevételére – anélkül, hogy ezt a célt meghirdette volna. Márpedig a költségvetési stabilitás, a 3 százalék alatti hiány másik pillére ez: a szociális kohéziót – összetartozást, szolidaritást – szolgáló juttatások értékének évek óta tartó, konzekvens megnyirbálása.
FARKAS ZOLTÁN
farkas.zoltan@hvg.hu
