Tömpe István: "Ali baba és a 40 rabló immár azonos egyletben működik"
Ma néhány ember hálózata birtokolja a gazdasági vagyon felét – állítja Tömpe István közgazdász, az Állami Vagyonügynökség első igazgatója, aki esszéjében áttekinti, milyen hibák és milyen játszmák vezettek Magyarországon a Nemzeti Együttműködés Rendszeréig, vagyis a NER-ig, amely az 1989-ben kezdődött rendszerváltás legutóbbi, autokratikus korszaka.
Miért tartunk ott, ahol tartunk? Miért érzik úgy az ország vezetői, hogy választaniuk kell a szabadság és a gazdagság között? Hányszor éltünk meg rendszerváltást? Miért is akartuk olyan gyakran megváltani az országot? Korosodó emlékezőként arra hajlok, hogy annak idején az ország jobban jött volna ki egy cinikusabb és lustább, de tapasztaltabb generációval. Mi nem ilyenek voltunk. Hittünk és cselekedtünk.
Szakmai pályám a privatizáció előkészítéséhez és az 1989–1990-es rendszerváltáshoz is kapcsolódott. Azt mégsem gondoltam volna, hogy az állami vagyon pár év alatt, kampányok sorozatában szinte teljesen magántulajdonba kerül. Naiv természetem miatt ezen kívül is számos meglepetés és csalódás ért.
Akkori álláspontom azóta több ponton módosult. A privatizációt továbbra is a piacgazdasági genezis alapvető elemének látom, ám megvalósulását, benne saját tevékenységemet, ma már kritikusan szemlélem.
Nemcsak a vagyont privatizálták, hanem a rendszert is
Rendszerváltás nélkül nincs privatizáció, utóbbi nélkül aligha lett volna rendszerváltás. De vajon ilyen rendszerváltás és ilyen privatizáció volt-e megírva a csillagokban? Maga a privatizáció rövid idő alatt az államosításhoz mérhető változásokat produkált. Az ellenkező előjelű folyamatokat hasonlóvá teszi az irányító réteg szerepe, az elit cseréje, a sietősség és a tapasztalat hiányát pótolni nem képes hit.
Az államtalanítás után még nem lépett korszerű, fejlesztő állam a régi helyébe. Gyakran a szervezet maga is privatizáció tárgya lett: egyéni képviselői indítványok készülnek törvénytervezetek helyett, az Alkotmánybíróság visszaszorul, a bíróságokat a kormány igyekszik a felügyelete alá vonni, a hatalomhoz közeli vállalkozóknál nincs adóellenőrzés. A rendszer-privatizáció sajátossága a magáncélra használt állami rendelkezési monopólium, szoros felügyelet a fejlesztési források felett.
A 4–6 ezermilliárd forintra becsült privatizációs bevétel és az eddig 11 ezermilliárd forint uniós pénzáradat vetekszik a világháború utáni Marshall-segély méreteivel, mégis évtizedes feladatok maradtak elvégzetlenül. Várat magára a megújulás az egészségügyben, az infrastruktúra nagyobb egységeiben, a védelemben, a korszerű iparpolitikában, és hiánycikk a kiegyensúlyozott mezőgazdasági és vidékpolitika is.
Ami közös a NER-ben és a Kádár-korszakban
A rendszerváltások legújabb kori magyar történelmében három nagy fázist különböztetek meg: a modellváltás értékű reform, illetve politikai-civil mozgalom kiteljesedését, az alkotmányos rendszerváltást, majd húsz évvel később az autokratikus nemzeti együttműködés rendszere, a NER bevezetését (alább lásd az ezt bejelentő Orbán-beszédet a parlamentben).
Az egész folyamatot kényszerű szervezetlenség jellemzi. A félig alkotmányos, félig – s főként hangulatában – forradalmi változásokra jellemzően a résztvevők között emlékezetesen sok volt a hisztérikus ideológus, a megszállott és a konvertita. A rendszerváltások 2010-ig tartó történetében állandósult a politikusok fenyegetőzése, hősies pózok produkálása a szorgalmas kormányzás helyett. A NER viszont 2010-től már azt sugallja, hogy a korábbi változások lezárulnak, a magyar történelem biztonságos öbölbe hajózik.
A kádári konszolidációs formula mérsékelt, de mindenütt érzékelhető gyarapodást nyújtott – a politikai szabadság korlátozásáért cserébe. Az 1990-es váltás mindkét elemet, a politikai és a gazdasági szabadságot érvényesíteni próbálta, az anyagi gyarapodás azonban sokáig váratott magára. A NER formulája újra a gyarapodó anyagi létet ajánlja az egyénnek, mérsékelt szociális biztonság mellett. Szabadságból kevesebbet ad, mint az 1989-es alapzatú rendszer, Kádárénál azonban többet enged.
A fatális belépőtől a NER-elitig
A magyar gazdaság viszonylag gyorsan átvészelte az átalakulással járó mély krízist, és a 2000-es évek elejéig növelte a hatékonyságát. A transzformációs válság okozta hullámvölgyön a külföldi tőke, a multinacionális vállalatok betelepülése és a privatizáció segítette át.
Az eredményeken túl látjuk a számlát is, amit a társadalomnak ki kellett fizetnie, s korántsem csak a legutóbbi rendszerváltásért. Már a korai szocializmus is máig kifizetetlen számlákat hagyott hátra, de fizetni kellett a népszerű Kádár-rendszer széteséséért, és természetesen a viharosan beköszöntő kapitalizmusért is. Súlyos ára volt a szovjet piacok elhagyásának, a mezőgazdaság eredményei eldobásának. Kétségtelen, hogy azóta százezrek – nem csak oligarchák – élvezik a fejlődés gyümölcseit, de még többen deklasszálódtak a szocializmusbeli helyzetükhöz képest, milliók élnek szegénységben.
A rendszerváltás kezdetét néhány igen súlyos gazdaságpolitikai tévedés is befolyásolta. Ennek okát néhányan Antall József gazdasági járatlanságával, az új irányítás kormányzati tapasztalatlanságával, a valóság ismeretét habzó ideológiával helyettesítő magatartással magyarázzák. Akárhogyan esett is, a gazdaság sokkal többet vesztett, mint amennyit a változások mindenképpen megköveteltek volna.
Az Antall-kormány a nagyipart értéktelen rozsdatemetőként érzékelte. Talán ez, talán az orosz-szovjet hatalommal szemben érzett heves ellenszenv vezetett a magyar gazdaság KGST-pozícióinak feladásához. A nemzeti jövedelem harmada a szemétdombra ment, a nagyvállalatok egy része vashulladékká vált, a fiatal bankrendszert perceken belül hatalmas összegekkel kellett szanálni. Ipari kultúrák semmisültek meg (például a finommechanika egy része, a buszgyártás, a konzervipar). Súlyos hibának bizonyult a szocialista élelmiszer-gazdaságnak nevezett bonyolult struktúra kormányokon átívelő szétverése is.
A 2008–2009-es világválság után a gazdasági mutatók javultak. A NER sikerpropagandája már azt sugallja, hogy újabb békekor és gyarapodás vár a rájuk szavazókra. Csakhogy Orbán Viktorral a magyar történelemben eddig ismeretlen kockázati tényező jelent meg, mert a kormányfő személye szinte alkatilag ellenezi a konszolidációt. Durva támadássorozatot intéz az EU és a nyugati szövetség több tagja ellen, sok ellenséget szerzett magának azok között, akik az ország legnagyobb külföldi befektetői és szponzorai a fejlesztési támogatásoknál.
Az évek során bürokratikussá és önhitté vált Brüsszel sokféleképpen bírálható, az EU valóban jelentős változtatásokra szorul, ám szó sem esik a támogatások odaítélésének rossz rendszeréről, a téves mezőgazdasági vagy a Kelet-Közép-Európa valódi igényeihez képest legalábbis kétséges közös közlekedési-fejlesztési politikáról. A magyar kormányfő az EU politikai alapjait támadja (nem egyedül), és ezzel sajátságos sikert ért el. Arra számít, hogy a jelentős (amerikai és nyugat-európai) befektetők védelmet nyújtanak; egy ideig biztosan.
Mindenesetre a maga közönyével az EU is elősegítette a magyar uralkodói csoportok gátlástalan gazdagodását, a folyamatok során a NER-elit centruma vagyonos nómenklatúrává alakult át. Jelenleg a belső stabilizáció – noha súlyos demokratikus veszteségek mellett – kialakulóban van, a külkapcsolati kiegyensúlyozottság azonban hiányzik.
2010-ig mindenki kapott valamit, utána már csak a NER emberei
Rendszereken áthúzódó negatív kultúrmarkereket is szép számban azonosíthatunk. Ilyen a rossz kompromisszumokra való hajlam és vele a korrupció, a Pató Pál-os kormányzás – vagyis az el nem végzett feladatok növekvő halmaza –, a kormányzóképesség és a demokrácia közötti választási kényszer rögeszméje. Természetesen ezek a kultúrmarkerek némiképpen eltérőek 2010 előtt és után. 2010-ig a politikai mechanizmusok érdekbeszámításos módszereket alkalmaztak: mindegyik befolyásos vagy fenyegető csoport kapott valamit.
A NER viszont a saját nómenklatúráján túl kevéssé törődik más csoportokkal, számára a választók magához láncolása fontos: a konjunktúrával, az állandó sikerpropagandával, az apró, ám folyamatos ajándékokkal, az üldözöttség képzetének fenntartásával (migránsok és Brüsszel). A szocialista–szabaddemokrata koalíció időszakában a politikai-gazdasági lobbik ereje nőtt (miközben egyik sem vált átütővé), saját szavazóik érdekképviselete azonban elhalványult.
Gyakori és népszerű kritika, hogy a változások előkészítése az elit magánügye maradt, a tömegeket talán nem is érdekelte az egész. Az én emlékeim szerint ez nem így volt, a többség osztotta a vágyat, hogy jobb lesz nyugatiasan, mint a szovjetekkel. Igaz, hogy a lakosság jelentős része – talán vidéken, talán a városi szegénység körében – nem különösebben érdeklődött a változások iránt, és elég sokan voltak, elsősorban a rendszerváltástól depressziós figurák, akik gengszterváltásnak nevezték a fordulatot.
Kétségtelen, hogy a rendszerváltást az elit csoportjai hajtották végre. Sok tévhit éppen az ő magyarázataik révén terjedt el. A korabeli közhangulat tele volt feltételezésekkel, hogy a nyugati demokrácia, a nyugati gazdasági berendezkedés könnyen alkalmazható. Rövidesen világossá vált: sokkal több munkára van szükség ahhoz, hogy az alapintézmények a magyar talajban is meggyökeresedjenek. De ez nem valósult meg. Minden egyes pártközi összeborulás, a versenyszabályok hamis értelmezése, a politikai osztozkodás, a rejtett jövedelmek, a szétpolitizált média, a felületes bíróság és az elhajlóan elkötelezett ügyészségi fellépés mind kitépett egy-egy hajszálgyökeret a demokrácia frissen ültetett növénye alól.
A sűrű elitváltás súlyos hagyományveszteséget okozott. Jelenleg kiveszőfélben van a távlatosság, a hajlandóság a vitára, a képesség a tervezésre: politikai taktika tolakodik minden elé. A kommunikáció a szavazók ősi ösztöneit veszi célba. Hatására csökken a racionalitás szerepe, a kísérletező hajlam, vele együtt halványulnak el a liberális és konzervatív értékek, helyüket érzelmi vihar, gyűlölet és esztelen rajongás tölti ki.
A NER-ben politikus és milliárdos nem ellenfél, önmagukkal kell megállapodniuk
Magyarország modernizálódott, némely helyen annyira átalakult, hogy a negyedszázaddal korábbi állapotokra rá sem lehet ismerni. Autópályák épültek, fejlődött az infrastruktúra, noha sem a gazdaságos kivitelezés, sem a gondos fenntartás nem jellemzi az EU-projekteket. Az ország továbbra is a lehetőségek földje, földrajzi helyzete kiváló, kultúrája régi, van elég vize, uralkodó rétege viszont mintha még a kalandozások korában élne: szerez, rabol, támad, de Lech mezejét nem látja.
Kötelességszerűen hivatkozunk Dahrendorf szavaira, aki szerint az alkotmányt 6 hónap alatt, a gazdaságot 6 év alatt, a társadalmat 60 év alatt lehet átalakítani. Szellemes, de nem igaz. Több mint negyedszázad után jogállamunk fontos darabjai a szemétdombon, a gazdaság csak részben klasszikusan piaci, a szétszakadt társadalom egyáltalán nem hasonlít a valaha idealizált európai modellekhez.
A politikusok hitegetik magukat, hogy a vagyonosok fölött hatalmuk van, a vagyonosok meg azt gondolják, hogy milliárdjaik uralják a világot. A vagyon és a politika közötti együttműködésnek számos formája alakult ki, a táskás emberekkel kezdve az irányított beszerzéseken, a leadott milliókon át egészen a szívességi kinevezésekig az államban és az üzleti szférában. A NER kivételesen gazdag irányító csoportot hozott létre, amelynek csak önmagával kell megállapodnia, legyen szó akár gazdaságról, akár politikáról.
A teljhatalom felé
A rendszerváltás sokféle célja közül a hatékonysággal kapcsolatos elvárások teljesültek leginkább, és ebben oroszlánrésze volt a privatizációnak. A nagyvállalati szektorban ugrásszerű fejlődés következett be az exportképességben, a technológiában és a tőkeellátottságban. A társadalom stabilitása azonban elsősorban a kis- és középvállalkozói szektorhoz kötődik, ahol a rendszerváltás hozott ugyan változást, de nem eleget. A kormányzat és a politikafüggő nagyvállalkozók állandó intervenciói rongálják a verseny alapjait, de az egyelőre így is elég széles ahhoz, hogy a rendszer pusztán a korrupció miatt ne nézzen szembe csődveszéllyel.
A költségvetési hiány, restrikciók kínzó sorozata után, az Orbán-kormány idején érte el az elfogadható mértéket. Ehhez megcsapolta a magánnyugdíjalapokat, az egészségügyet és az oktatást. Egyik kormányunk sem törekedett arra, hogy a NATO hőse legyen. A pénzügyi egyensúly megteremtésére a szocialista–szabaddemokrata időkben is több kísérlet történt (például Bokrosé), hatásukat azonban elsöpörte a minduntalan előtörő fiskális alkoholizmus. Talán azt is mondhatnánk, hogy volt egy rossz kompromisszumokban élő szocialista–szabaddemokrata csapat, politikai versenytársaként pedig egy határozott fideszes csoport, s az utóbbi olyasfajta intézkedéseket is meg mert hozni, amelyek erkölcstelenek voltak ugyan (például a magánnyugdíjalapok súlyos megdézsmálása), de nem hatástalanok.
Ki-ki mást talált a mézesbödönben
A szocialisták és a szabaddemokraták keze is beletévedt olykor a mézesbödönbe, szívesen támogattak nekik kedves üzletembereket, jótetteikért cserébe támogatásokat fogadtak el. Belőlük mégsem lett ütőképes politikai csoport. Az ő győzteseik többsége az életet élvező magángazdag lett. Valaha a hatalomban kontrollálták egymást, majd civakodó csoportjaik a gazdaságban tették ezt. Ironikus módon ez tartotta fenn a verseny maradékát, valamint az alkotmányos intézményeket – de előkészítette azok bukását is.
A 2010 után bekövetkezett változások rendszerszerűek és világnézeti jellegűek voltak, az uralkodó elit magához vehette csaknem a teljes hatalmat. Most, hogy elszállt, beláthatjuk, hogy az alkotmány betűjénél fontosabb a szelleme. A rendszerbeli változások sora egyre duzzad: ilyen a kormányzás szabadságfokának ugrásszerű növelése a korábban beépített fékek és ellensúlyok kiiktatásával, az Alkotmánybíróság sterilizálása és a külső-belső fejlesztési források nyílt, törvényesnek tűnő becsatornázása az elit szűk csoportjaihoz. Ebben a rendszerben a vagyoni különbségek kiugróak és folyamatosan nőnek, néhány ember hálózata birtokolja a gazdasági vagyon felét.
A kormány sikeresen tereli a közfigyelmet a gyakorlatilag nem létező migránsok által fenyegetett haza védelmére, és egy európai birodalom végképp hamis képével riogat. Az ellenzék nem szervez szakszervezeteket, nem követel európai foglalkoztatottsági körülményeket az illegális vagy csak félig bejelentett dolgozók százezreinek, hanem kataton módon tagadja, negatív előjellel ismételgeti Orbán állításait.
Orbán valójában nem csupán az illiberalizmus szószörnyére, nem is csak a jobboldali értékek vonzerejére, hanem Kádár János egykor hatásosan alkalmazott formuláira is rátalált. Persze más a kor, és egy generációval odébb vagyunk, de a sok kis ajándék és főként az eredmények sulykolása még mindig működik. Erős hatása van a trianoni narratívának, a Nyugattal szembeni kisebbrendűséget masszívan tartalmazó sérelmi politikának, a keresztény-konzervatív identitáspolitikának és az országot megvédő, szociális biztonságot ígérő egyszerű szavú, nyugodt vezérnek.
Táborszervező erővé vált a rendszerváltás bukottjainak szóbeli védelme, a részben a kádári középosztályból eredő új középosztály szisztematikus támogatása. A migránskártya azoknak kell, akik érzelmekkel képesek csak kötődni, s bár migráns nincs, azért elhiszik a veszélyt a vezérnek, és hálásak neki a védelemért.
A baloldal saját választóinak is csalódást okozott
Négy színből keverték a politika homlokzatát: identitás (magyarok vagyunk), szociális támaszték (szükségünk van rá, és jár is), középosztály (mi hordjuk a társadalom terheit) és félelem (hozzánk ne törjön be a vad tatár horda, még ha Brüsszel akarja is).
A csalódottak tömege különféle táborokba verődött. Van, aki a szocializmust, az egyenlőbb elosztást siratja, mások a piacgazdaság torzulását vagy éppen az illiberalizmust kárhoztatják: utóbbi a lényegét tekintve nem más, mint a demokratikus ellensúlyoktól megszabadított uralkodás. Az egyik NER-ideológus szerint, ami talán korrupciónak látszik, az volna az uralkodás lényege, pontosabban a rendszernek kedves uralkodó osztály épülése. Az ellensúlyok megszűnésével Ali baba és a 40 rabló immár azonos egyletben működnek. Sejtem, hogy a NER hívei közül is sokan utálhatják a kérkedő gazdagságot, a helikoptert, a jachtot meg a drága csillámba burkolt, ragadozó feleségeket. A plakátokra ragasztott és a televíziókban sugárzott uszítást sem mindenki szereti.
Az európai baloldal magyar tagozata azonban, valamilyen belső sérülés okán, nem képes a nemzeti ügyeket s témákat jól kezelni. Saját választóinak is többször csalódást okozott, ellenfeleinek átadta a nemzeti terepet. Ezt semmiféle baloldali identitáspolitika nem pótolta, mert ilyen nincs. Még rosszabbá tette a helyzetét akkor, amikor sokat beszélt restrikcióról, amelyet, ha úgy adódik, hatásosan kell intézni – hiszen a pénzügyi egyensúly megteremtése a kormány dolga –, ám nem érdemes exhibicionista nemzetmentő legendát gyártani belőle. A restriktív strófa része az életnek, de nem része a nemzeti himnusznak. Az állandó gazdaságmentési szövegelés sokat ártott a baloldalnak. Nincs rosszabb ízű politikai étek, mint a neoliberalizmus és a fiskális alkoholizmus keveréke. Szociális vonzerőt nem lehet restriktív narratívával megalapozni.
Nem véletlen tehát, hogy a szociális kártya, néhány alkalomszerű fellépéstől eltekintve, kihullott a baloldal kezéből.
Kádár János Orbán Viktor megoldóképletében
Hiába emlékeztetnek sokan Kádár János dicstelen szerepére az ötvenes években, s különösen 1956-ban, a megtorlásokra, az elnyomás (folyamatosan enyhülő) formáira, a lehallgatásokra és besúgásokra, a kisszerű párttitkárokra és nyaloncokra, mindez alig csökkenti a nosztalgiát. Az emlékezők sokasága úgy tartja, akkor élt jól, akkor végezte el az egyetemet, akkor épült a nyaralója, akkor ment külföldre. A szabadságjogok korlátozása, a cenzúra s különösen az öncenzúra egy idő után az élet részévé vált, s kevésbé volt zavaró itthon, mint Lengyelországban – minthogy errefelé több volt a kenyér. A Kádár-rendszer persze nem volt képes kibújni a bőréből, késői korára is megtartotta mindazt, ami működésképtelen, nem váltott úgy, mint például a kínaiak. Vallási tételként kezelte az állami tulajdont, nem a lehetséges megoldások egyikeként.
Ebben a megvilágításban a NER sikeresen privatizált Kádár-struktúrának tűnik, ám életképesebb, erősebb és uralkodási szempontból takarékosabb is nála. Annyi túlhatalmat épített ki, amennyi biztonsággal megvédi a demokratikus konkurenciától. Nem bíbelődik az apróvállalati szektorral, amelyet eredetileg a kommunisták romboltak le a kisállamosítással, ehelyett a politikai dominanciára és a vagyonszerzésre koncentrál. A kádári kisember-politika, a nacionalizmus és az uszító figyelemelterelés mellett a választó már nem érzékeli az elit gazdagodását, alig látja önnön jogainak csorbulását, ahogy az a múltban is volt. Kádár puritán köpönyegét még nem sikerült teljesen pótolni, így a fennhéjázó oligarchiákba belebukhat a rendszer, a választók megorrolhatnak a nagyurak csillogó autói miatt.
Csakhogy eddig Orbán Viktor hatékonyan oldotta meg az uralkodási feladványt, ötvözte a kisnemzeti törekvést és büszkeséget, miközben Kádár Jánost is felhasználta a maga megoldóképletében.
Egy időre elbúcsúzhatunk a demokráciától
Rendszerváltásaink testközelből sajátosak, általánosságban mégis generikusnak mondhatók, vagyis modelleket igyekeztünk követni. Az 1990-es váltás utáni magyar utat folyamatos kitörési kísérletek, intézményes sikerek és kudarcok jellemzik. Eközben szembeötlő az elit gyökértelensége és gátlástalansága, a kooperációs készség és a mértékélmény hiánya, a radikális sietség, amely a tennivaló sürgetésével helyettesíti a meggondolást. Néhol az indokolt rendszerszerű változás meg sem történt: a kormány, a kormányok nem voltak képesek átvenni az Európában bizonyítottan sikeres megoldásokat az egészségügyben, az államigazgatás fontos területein, a foglalkoztatáspolitikában, a fejlesztések tervezésében és finanszírozásában, de más példákat is sorolhatunk.
Voltak-e más lehetőségek? Vajon milyen választásunk volt a magángazdaság létrehozása során? Lehetett volna privatizáció nélkül is? Kínát és Vietnamot látva vajon fennmaradhatott volna nálunk is egy feljavított, noha autokratikus szocializmus? Meggyőződésem, hogy a magángazdaságnak hosszú távon sincs alternatívája, de úgy tűnik, hogy a nyugati demokratikus modellnek rövidebb ideig van. Az állami tulajdon fontos kiegészítő szerepet játszhat, viszont az állami irányításnak civilizatorikus, szolgáltatási feladatai vannak. A magángazdaság felügyeletében elég nagy volt a mozgástér, ezzel alig éltünk: egyebekben a nagy ipari kultúrák elenyészése példa erre (szerencsére új ipari kultúrák jöttek létre). Az én személyes rendszerváltási veszteséglistámon mindenesetre a lerombolt, ám megfelelően újra nem épített állam áll az első helyen, mégpedig éppen az előbb említett civilizatorikus és fejlesztési képességek hiánya miatt.
A nyolcvanas években oly tekintélyes reformértelmiség cselekvő üzemmódban egyáltalán nem volt hatékony. A folytatásban a társadalomkutatói tudás leértékelődött, a hatalom apológiájához kommunikációs felület kell, nem vita, a kritikusok csak zavarják a hatalom köreit. Feltörekvő csoportok kutatják a jövő lehetőségeit, a hatalom átvételének módozatait. Módszereik változatosak, a médiablikkfangoktól az értékalapú dagályon és az új generáció jobb minőségének tételezésén át a posztmodern, poszttruth politikai jugendstilig vezetnek. Írógépem mellől kívánok valamennyiüknek termékeny víziót.
Az esszé eredetileg a HVG 2019/25. számában jelent meg.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
