Nem tudta, vagy tán nem is akarta elkerülni Surányi György, hogy állást foglaljon Matolcsy György és Varga Mihály vitájában. A monetáris és a gazdaságpolitika fő irányítói a Közgazdász-vándorgyűlésen tartottak előadást, két nap különbséggel. Matolcsy egyebek mellett a kibontakozó globális válság áthidalására konjunktúraélénkítést és a Magyar modell 2.0 bevezetését javasolta, ezzel szemben Varga azt mondta, nincs recesszió, csak lassulás, és az ő terápiája beérné hagyományos eszközökkel. Például tartalékképzéssel, fiskális fegyelemmel, a növekedési ütem fenntartásához szükséges beruházási hányad megőrzésével. Varga egyebek mellett óvatlanul arra is utalt, szerinte „stabil, kiszámítható” árfolyamra van szükség. Ezzel kiváltotta Matolcsy haragját, aki bárdolatlan és kioktató hangon szólt vissza a pénzügyminiszternek.

Ezek után tartotta Surányi előadását a Pénzügykutató Zrt. keddi konferenciáján, a Magyar Nemzeti Bank korábbi kétszeres elnöke a gazdaság- és monetáris politikát címszavakban összefoglalva a következőképpen látja:

• Élénk vita folyik, hogy itt van-e az aranykor, afelé haladunk-e. Csak az vehető biztosra, hogy globálisan egyre több a bizonytalansági tényező, lassulás van, nem recesszió. (Utóbbival Surányi már a megfogalmazásában is Varga álláspontjára utalt.) A gazdasági fundamentumok alapján recessziónak nem is kellene bekövetkeznie, bár a politikai fejlemények belehajszolhatják ebbe a világot. A kereskedelmi háborúk, a versengő valutaleértékelések veszélye, a Brexit, az olasz politikai válság olyan percepciókat, olyan várakozásokat kelt, amelyek önbeteljesítő jóslattá válhatnak. De a 2008-2009-eshez hasonló, mély recesszió akkor sem történik.
• A magyar gazdaság első pillantásra szépen teljesít, de a régió egészét nézve más a kép. A felzárkózás csak Bulgáriában, Horvátországban és Szlovéniában lassabb, az egy főre jutó fogyasztást illetően a balti államok, Lengyelország, Szlovákia, Csehország jócskán elhúzott. A termelékenység 2010 és 2019 között legfeljebb évi 1 százalékkal javult, Lengyelország ennek a kétszeresét produkálta.
• Idén közel 5 százalékos lesz a növekedés, ami erőltetett tempót jelent. Az OECD, az IMF, de a kormány és a Magyar Nemzeti Bank is úgy véli, hogy az – egyébként nehezen megragadható – potenciális növekedés ennél lassabb. Ez a 2008-2009-es válság körül 1 százalékra esett vissza, most 3,5 százalék körül lehet. Ennél gyorsabb növekedés csak a gazdasági ciklus mesterséges megerősítésével, azaz prociklikus politikával érhető el.
• Az 1995 és a 2001 utáni gazdaságpolitikai fejleményekből le kellett volna vonni azt a következtetést, hogy kis, nyitott gazdaságban csak export- és beruházásvezérelt, sőt magánberuházások által vezérelt növekedés képes megőrizni az egyensúlyt. Ám 2016 óta durván kétszer olyan gyorsan nőttek az állami beruházások, mint a magánszektor invesztíciói, és a gépi beruházások tempóját is nagyjából kétszeresen haladták meg az építési fejlesztések. A magyar gazdaság az egyensúlyi pályáról letért, stabilitása erodálódik. Ez ma még nem tragédia, de rossz az irány.
• A gazdasági növekedés felpörgetéséhez az uniós források, azok költségvetési megelőlegezése is hozzájárult. A felhasználás nem volt egyenletes, néhány esztendőre koncentrálódott. Az uniós pénzek közgazdasági értelemben nagyjából úgy viselkednek, mint amikor a költségvetési teremt többletkeresletet, viszont nem rontják az egyensúlyt, mert vissza nem térítendő forrásokhoz jut a gazdaság. Ez is a hozzájárul a prociklikus jelleghez. Ám 2020-21 után minden megváltozik, sokkal kevesebb támogatást folyósít Brüssszel.
• A költségvetési allokáció nem segíti a jövő megalapozását, a gyors növekedés ellenére arányait tekintve kevesebb pénz jut oktatásra, egészségügyre, szociális kiadásokra, mint a válság előtt.
• A monetáris politika is prociklikus, az EU-ban Magyarországon van a legnegatívabb reálkamat, ami szintén extra stimulust jelent. A rövid hozamok 0,2-0,3 százalékon állnak, a tízéves állampapír hozama 2 százalék alatt van, miközben a fogyasztói árak emelkedése meghaladja a 3 százalékot. A belföldi értékesítési – nagykereskedelmi – árak még gyorsabban, öt százalék körüli mértékben nőnek. Romániát leszámítva az EU-ban Magyarországon a leggyorsabb az infláció. A hitelezés is kétszámjegyű mértékben bővül, nem volna szükség annak mesterséges ösztönzésére.
• A jegybank azt vallja, hogy nincs árfolyamcélja, de az naivitás hogy kis, nyitott gazdaságban az árfolyam nem számít. Könnyű belátni, mennyire nem mindegy, hogy egy euróért 250, 300, 350 vagy 400 forintot kell-e adni. A jegybank a rendkívül laza kamatfeltételekkel, az erősen negatív reálkamattal tudatosan gyengíti a forintot. Ezt teszi azzal is, hogy az Európai Bizottság által folyósított évi 3-4-5 milliárd eurót nem a devizapiacon váltja át, hanem a Magyar Nemzeti Bankban. Pedig az eurókínálat – a forint iráni kereslet – növelésével erősíteni lehetne az árfolyamot.
• A jövedelempolitika szintén prociklikus. Ez azokban az esztendőkben nem okozott gondot, amikor az energia- és a nyersanyagárak elfeleződtek, mert akkor a béremelések nem vezettek kontrolálhatatlan inflációhoz. De ma a külső környezet nem deflációs, a béremelés hatása érződik az árakban. A régi mechanizmusok kezdenek megint működésbe lépni, amennyiben mind a forint leértékelődése, mind a bérek növekedése megjelenik az árakban.
• Mennyire fenntartható a mai növekedés? Bizonyos jelek kirajzolódnak. Az ötszázalékos ütem nem organikus, nem a versenyképesség javulásán alapul. A mesterségesen támasztott túlkereslet rontja a külső egyensúlyt, a fizetési mérleg korábbi látványos többlete 2,5 év alatt nullára apadt, emellett felfelé hajtja az árakat. Matolcsy György a minap azt mondta, a konjunktúra élénkítésére van szükség. Ez nem az ördögtől való, elvileg, de most nincs rá lehetőség. Akkor nyomta a kormány és a jegybank a gázt, amikor a külvilágban minden rendben volt, most nem lehet tovább nyomni, mert egyre kevesebb felhasználható tartalék marad. A mai politika fokozatosan kikezdi a fenntartható egyensúlyt.