Bod Péter Ákos a járvány gazdasági hatásairól: Ami előre nem látható, és ami mégis
Sem kereskedelmi, környezeti vagy menekültügyben, és bizony járványügyben sem lehet hatékony önmagában egyetlen nemzet. Ez igaz a legnagyobbakra, ránk különösen – állítja a hvg.hu-nak írt elemzésében a közgazdász egyetemi tanár, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke. Egyben javaslatokat tesz arra is, mit kellene a kormánynak azonnal lépnie, ha csökkenteni akarja az anyagi veszteséget, amely a lakosságot éri e napokban.
A járvány okozta gazdasági hatásokról szóló szakmai becslések nagyon szóródnak, aminek egyik oka, hogy hiányoznak a megfelelő történelmi analógiák, de legalábbis a hasonló korábbi események adataiból bajos a mostani folyamatokra releváns előjelzést adni. Eleve az, ami 2002 táján történt a SARS-vírussal (amely világszerte 770 ember halálát okozta), méreteiben már most eltörpül a Covid-19 mellett. Ráadásul Kína gazdasági jelentősége és a nemzetközi ellátási láncokban betöltött szerepe is jóval kisebb volt akkoriban, mint ma. De tovább is mehetünk, valójában a mostani, a frissebb adatokból is nehéz jósolni, hiszen a 60 milliós lakosságú Hubej tartományban, és azon belül Vuhan térségében 2019 novembere óta zajló folyamatokról kapott (kétes megbízhatóságú) információk csak módjával alkalmasak az olasz, német, vagy éppen magyar folyamatok prognosztizálására.
Az üzleti, gazdasági következmények felbecsülésének legfőbb bizonytalansági tényezője ugyanis az, hogy
az epidémia társadalmi ügy.
A gazdasági kihatások persze, ez hamar világos lett a hatóságoknak, igen nagyok. Látszik is ez a kínaiak viselkedésén: előbb elleplezték, aztán bagatellizálták az ügyet, elkerülendő a hirtelen termelési visszaesést, majd csak a vietnami, dél-koreai kormányintézkedések nyomán, a külső figyelem hatására tértek rá a szigorú védekezési rezsimre. Eszközeik azonban nagyon mások, mint Európában, az Egyesült Államokban.
Az európai országokat érő hatásokat ezért nem lehet olyan magabiztosan prognosztizálni, mint ahogy az első szakértői anyagok tették a maguk szabályos lefutású trendjeivel. Egy ideig hamis biztonságérzést adtak ezzel kormányzati, üzleti döntéshozóknak, ám a halálozási adatok, a terjedő félelmek nyomán a társadalmak gyorsan reagáltak, a maguk módján. A nagy tőzsdeindexek (Eurostoxx, S&P 500) egy hónap alatt értékük ötödét elvesztették, az emberek gyógyszer és élelem felhalmozásába kezdtek, néhány gazdasági ág iránt megszűnt a kereslet, amint azt az idegenforgalom, légi közlekedés siralmas adatai mutatják.
Mindez már azelőtt megrázta a gazdaságokat, hogy a kormányok intézkedtek volna. Az azóta meghozott kormányzati döntések (oktatás felfüggesztése, térségek lezárása, rendezvények betiltása) jól mutatják Európában, hogy
a gazdasági megfontolások immár hátrasorolódtak.
Ez érthető fordulat, ám az ingadozó kormányintézkedések csak tovább növelik a politikai, társadalmi bizonytalanságot. Pedig mind az 1970-es évek olajválsága, mind a 2008-as pénzügyi krízis esetében éppen ez volt a legsúlyosabb recessziós tényező. Amikor tehát a várható európai folyamatokat, és azok részeként a magyarországi működési feltételek alakulásáról töprengünk, az üzleti tényekre és logikákra alapuló analízisbe bele kellene vonnunk a társadalom reagálását, valamint az, hogy mit kezdenek azzal a kormányok.
Amit viszonylag jól látunk, azok a közvetlen gazdasági hatások, így a nemzetközi értékláncokat érő sokkok, erről van a legtöbb ismerete az elemzői közösségnek, az üzleti szereplőknek. Mint minden európai országot, minket is erős másodkörös hatások érnek a kínai beszállítások felől: az elektronika, járműipar, gyógyszergyártás, mezőgazdaság és számos szolgáltató tevékenysége függ a kínai importtól. Annak februári lelassulása, akár kiesése ezidáig közepes kínálati oldali sokkot okozott. Egy darabig segítenek a készletek, és elvileg hamar újraindulhatnak Kínából a szállítmányok. A kínai hatóságok a letagadási és habozási szakaszon túljutva az érintett tartományt hermetikusan lezárták, aránylag gyorsan túljutottak az epidémia csúcsán, akár mostanra vége is lehet a termeléskiesési szakasznak. Ez azonban csak hipotézis. A személyek, sőt az áruk szabad mozgását egyre több más ország is lezárta, ezzel viszont exportálják a kínálati oldali sokkot, hiszen a termelési láncolatból ki-kihullanak szemek. Még az is kérdéses, hogy maguk a kínaiak készek-e az árupályák, vállalatközi kapcsolatok, és azok részeként a személymozgások újraindítására, mert azzal előáll a Selyemúton exportált vírus visszatérésének eshetősége is.
A magyar vállalkozások egy részénél
a kínai importnak nincs rövidtávon elérhető alternatívája.
Az olasz és általában az európai termelési láncokban való részvétel azonban legalább ennyire kritikus, mind vevői, mind szállítói oldalon. Az európai piacok akárcsak néhány hetes leállása egy sor komoly magyar vállalkozást tesz működésképtelenné. A kisebb földrajzi távolságok miatt e relációkban különösen alacsonyak a készletszintek; azok kimerülése után nem tudnak munkát adni a dolgozóiknak, beszállítóiknak.
A fizetési zavarok gyors körbefutása egészen váratlan áttételekkel béníthat meg cégeket, és taszíthat ismét adósságcsapdába családokat.
Holott az utóbbi néhány év nagy hitelfelvételi hulláma kapcsán nem egyszer elhangzott, hogy a kétszámjegyű bérnövekedésre nem lehet korlátlan ideig számítani, az „aranykor” minden valószínűség szerint véget ér, legyen kellő családi tartalék a konjunktúra-ciklus fordulata idején (azt persze nem lehetett a legutóbbi időkig tudni, hogy milyen külső sokk indít el fordulatot).
Ezzel eljutunk ahhoz, hogy milyen azonnali teendői vannak, lesznek a kormánynak a kialakult válság gazdasági vonatkozásainak kezelésében, és milyen következtetéseket lehet levonni a jövőre nézve.
A súlyos következmények egyszerre lépnek fel a kínálati oldalon, ennek néhány vonatkozása már szóba jött, valamint a keresleti oldalon. Makrogazdasági eszközökkel piacgazdaságban az előbbit kevésbé, az utóbbit lehet jobban kúrálni. A kínálati sokkok kezelésében jobbak a gazdasági szereplők: a vállalatok felkutatják az alternatív beszerzési forrásokat, lehetőség szerint átszabják termelési programjaikat, átszervezik és/vagy leépítik a munkaerőt, áttérnek másfajta munkaszervezési és üzletviteli formákra. A legsúlyosabban érintett ágazatok a kormányhoz fordulnak segítségért – ennek kimenete alkuerőtől és politikai megfontolásoktól függ. Általában nem nagyon szokott hatékony lenni a szelektív kormányzati beavatkozás a kínálati oldal zavarai esetén, erre az Orbán-kormány bőséges példát adott. A makrogazdasági kereslet más ügy. Amikor egész ágazatok iránt zuhan össze a fogyasztói kereslet (és mint a turizmus esetében, az év végig aligha visszapótolható módon), a megroppanó cégeknél a munkajövedelmek csökkennek, a vállalatok elhalasztják beruházásaikat, a háztartások is visszafogják a lakásépítési és egyéb nagyköltségű terveiket:
akkor az olyan sokk, amire reagálni kell.
Ilyenkor a gazdaságpolitika a monetáris élénkítés (kamatcsökkentés) valamint a költségvetési kiadások növelése eszközeivel élhet.
Nálunk a monetáris élénkítéshez már nem maradt érdemi tér, mert a többi térségbeli jegybanktól eltérően az MNB a megelőző „aranykor” évei alatt, az európai konjunktúra szárnyaló szakaszában nem mozdította ki az alapkamatot a mélyen negatív reálérték tartományából, és így most nincs nagyon mit kezdeni vele. Ráadásul Európa legnagyobb inflációját nálunk mérik. Megbillent cégek (baráti cégek) szelektív jegybanki finanszírozása, amelyre esetleg hajlam mutatkozna az MNB felső köreiben, súlyos törvénysértés lenne, külső következményekkel.
Marad tehát a keresleti oldali beavatkozás a költségvetési politikán keresztül. Ennek technikáit láthatjuk a járványban érintett európai országokban. A már bejelentett állami intervenció zöme azokra irányul, akik a járványügyi szabályok és másodlagos gazdasági hatások következtében a legnagyobb terhet kapták a nyakukba: a gyermeket nevelők és egyben munkát vállalók, az önálló vállalkozók, az átmeneti munkaleállást elszenvedők; ezeknél átmeneti jövedelmi támogatást adnak (Kurzarbeitergeld), kisvállalkozóknál pedig adókedvezményt jelentős bevételkiesés esetén. Nálunk is hasonló lépések javaslandók,
és mindenképpen a családi pótlék megemelése.
És mi legyen a nagyobb vállalatokkal? A mostani krízis nagyon eltérő módon érinti a szereplők rövidtávú piaci és jövedelmi kilátásait, de az oktatást, a családok életrendjét érintő változások nyomán ott is munkaerő-gondok léphetnek fel, ahol lenne megrendelés. Máshol nem elég likvid a cég a leghűségesebb, és távlatilag igen fontos munkavállalók státusban tartására. Van arra jó esély, hogy a rendkívüli intézkedések véges időn belül feloldhatók, a termelési kapcsolatok helyreállnak; ezért mind a vállalat, mind a társadalom érdeke, hogy addig a munkaerőállomány viszonylag stabilan fennmaradjon. Azonnal meghozható intézkedés a munkaadót terhelő élőmunkateher átmeneti mérséklése, amennyiben a cég fenntartja a foglalkoztatás adott szintjét. Ezek az intézkedések költségvetési forrásokat igényelnek, és átmenetileg megnövelik a hiányt, ami azonban nem érinti a strukturális hiány mértékét, nem ütközik a stabilitási paktumba. Az Európai Bizottság is támogatja a munkahelyek megtartásának szakpolitikáit; támogatási forrás van.
Az elköltés transzparenciája azonban kulcsfontosságú. Az uniós pénzek felhasználásánál szinte szokássá vált a túlszámlázás, a közbeszerzésekből a túlontúl is ismert nevű győztesekhez dőlt a pénz. Krízis esetén a társadalom keményebben ítél ilyen ügyekben, mint az aranykor éveiben. Különösen úgy, hogy az egészségügyi rendszer tartós és jelentős pénzhiányát, elhanyagoltságának tényét a társadalom nagy többsége tapasztalatból ismeri. A nemzetközi közösség is többet tud a magyar pénzügyi viszonyokról, és kritikusabb látja azt a korábbiaknál.
Ebben és sok másban nem folytatható az eddigi gyakorlat, a válság elmúltával nem lehet visszatérni a status quo-hoz.
Felülvizsgálandó az úgynevezett keleti nyitás azon sajátos változata, amely a Selyemút (történelmileg egyébként vegyes megítélésű) cégére alatt a gyakorlatban a kínai áruktól való európai (és magyar) függés további növelését támogatta.
Az a magyar nemzeti érdek, hogy a nemzetközi piacokon adottságainknak, hagyományainak, társadalmi értékeinknek és földrajzi viszonyainknak megfelelő módon vegyünk részt, és biztonságosan: ebbe, lám, beletartozik az ellátásbiztonság is, csakúgy, mint a nemzetbiztonság, a szövetségeseinkkel egyeztetett politika. Az epidémia a kemény valósággal szembesíti azokat a grandiózus terveket (olimpia, világversenyek), amelyek az adófizető pénzét költő némely politikusok számára roppant vonzóak lehetnek, de a jól ismert pénzügyi kockázatosságuk mellett biztonsági és bizony járványveszélyt is hordoznak.
A status quo-hoz senki sem tud visszatérni. Amint a Council of Foreign Affairs publikációi már tavaly exponálták, az Egyesült Államokban eladott antibiotikumok szinte teljes mennyisége Kínából származik. Hasonló felismerésekkel Európának is szembe kell néznie, át kell tervezni az értékláncokat – ebből a magyar gazdaság is profitálhat, kellő feltételek megteremtése esetén. Újra kell értékelniük a politikai vezetőknek az életünk biztonságos kereteit jelentő nemzetközi szervezeteket, mint a WHO – amely nélkül még később szembesültünk volna a legutóbbi (de nem a legutolsó!) világjárvánnyal. Sem kereskedelmi, környezeti vagy menekültügyben, és bizony járványügyben sem lehet hatékony önmagában egyetlen nemzet. Ez igaz a legnagyobbakra – ránk különösen.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
