Dombornyomott ígéretek – ezzel a címmel jelent meg 2007-ben az első olyan cikk a hvg.hu-n, amely az online fizetés címkét megkapta. A kiindulópontját egy amerikai tévéműsor adta, ahol a szereplők feladata az volt, hogy mindent, még ételt, italt, ruhákat is csak a netről rendeljenek. Nem volt nehéz eljutni a megállapításig: Magyarországon így éhen lehetne halni. Pedig aki a „lakossági” helyett külföldön is használt, dombornyomott hitelkártyát igényelt, az elvileg itthon is tudott fizetni vele már 14 éve is – a gyakorlatban elég kevés helyen lehetett még online fizetéssel befejezni az internetes vásárlást.

Azóta sokat változott a világ, így a magyar helyzet is. A Központi Statisztikai Hivatal épp a héten tette közzé, hogy a járvány hatására egy év alatt 11 százalékponttal, 60 százalékra nőtt azoknak a magyaroknak az aránya, akik a neten vásárolnak, miközben az EU-átlagban 2 százalékpontos volt a növekedés – ami viszont így is csak azt jelenti, hogy az uniós lista végéről a középmezőnybe felkerültünk.

Amúgy is érdekes kortörténetet találhatunk, ha csak az online fizetéssel foglalkozó cikkekre keresünk rá. 2007-ben még nagyon szájbarágósan el kellett magyarázni, mi is az a három számjegyű kód, amit kérnek egy ilyen fizetésnél, és hol kell azt megkeresni a hitelkártyán. 2010-ben már arról számolhattunk be, hogy ugyan egyre többen rendelnek a netről, de a többség tart az online fizetéstől, 70 százalék inkább postai utánvétellel rendezi az anyagiakat. 2012-ben pedig egy olyan újdonságról adtunk hírt, hogy a bankkártyabirtokos SMS-ben kap egy biztonsági kódot, amelyet az online fizetési felületen kell megadnia.

A világ első olyan vásárlását, amelyet ma online-nak neveznénk, még 1984-ben bonyolították le. Nem egy programozó zseni volt az első vásárló, hanem Jane Snowball, egy 72 éves brit nyugdíjas, aki épp csípőtöréssel ült otthon. Az önkormányzat időseket segítő programjának tesztjeként a tévéjébe betettek egy olyan chipet, amilyennel a BBC-nél a teletextet összeállították és sugározták. Ő mint a tévénél a teletext szerkesztője, a távirányítója segítségével a tévéképernyőn összerakott egy bevásárlólistát, a fogadó oldalon a helyi Tesco megkapta azt, és negyedóra elteltével már ott is volt nála a futár, akit aztán helyben, készpénzzel kifizetett – vagyis online fizetésről szó sem volt még ekkor, és mellesleg internetes vásárlásról sem.

Ahogy aztán terjedni kezdett az internet, egyre többen gondoltak arra, hogy lehetne fizetni ezen keresztül is. 1994 volt az az év, amikor elindult az Amazon, amikor a Pizza Hut a világon elsőként bevezette az online ételrendelést, és amikor a Stanford Federal Credit Union felajánlotta az internetes bankolás lehetőségét minden tagjának. Az ötlet jó volt, de ahhoz, hogy fizetni is lehessen, még külön szoftvert kellett telepíteni, és az sem ártott, ha az ember legalább alapszinten tisztában volt az adatok titkosításának módjaival.

Ahogy aztán egyre jobbak lettek a számítógépek, fejlődött a bankkártyák technológiája, és megjelentek, majd elterjedtek az okostelefonok, a technikai háttér viszonylag hamar meglett ahhoz, hogy a neten ne csak bevásárlólistát összeállítani tudjon bárki, hanem fizetni is. Az is gyorsan kiderült viszont, hogy az igazi kihívást a biztonság jelenti – a bankkártyaadatok átvitele könnyen megoldható feladat, de úgy megcsinálni mindezt, hogy a felhasználó biztos legyen abban, hogy nem lopják el az adatait, már keményebb dió. (Emlékeznek arra, mennyit kellett bizonygatni nagyjából tíz éve, amikor bejött az érintésmentes bankkártyás fizetés, hogy nem fognak tolvajok terminállal járni az emberek zsebei körül?)

A fejlesztések három fő vonalon haladtak és haladnak:

• az online banki ügyintézést és netes átutalásokat minél egyszerűbbé és biztonságosabbá próbálják tenni – ahhoz képest, hogy milyen logikus gondolat a kétfaktoros azonosítás, csak viszonylag későn terjedt ez el,
• a bankkártyákat úgy alakították át, hogy a lehető legegyszerűbb legyen a fizetés velük,
• és miután a 2000-es évtized közepén a francia tömegközlekedésben elkezdték tesztelni, hogyan lehetne bankkártya helyett a telefonnal fizetni, hamar kiderült, hogy ez egy jó irány, a közeljövő nagyobb fejlesztéseit most ezen a téren várják.

És ahogy a technika fejlődött, kiderült, hogy

a legnagyobb biztonsági kockázat még mindig a felhasználó.

Még most is nagyjából havonta kell hírt írnunk arról, hogy valamelyik bank, bolt vagy webáruház nevében kérik el csalók a bankkártyaadatokat, és muszáj újra meg újra figyelmeztetni, soha senki ne küldjön el mailben ilyen adatokat, ahogy akkor sem, ha nem győződött meg arról, hogy valóban a bankja kért tőle kódot.