Őserő a Nemzeti Hangversenyteremben
Nem mondhatjuk, hogy a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar a könnyebb utat választotta volna, hiszen Gálabérletének harmadik koncertjén két olyan zeneművet is műsorára tűzött, amely vagy a közönség számára volt kevésbé ismert, vagy a zenekar felé támasztott rendkívüli technikai nehézségeket.
Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Km.: Jandó Jenő (zongora)
Karmester: Ligeti András
Debussy, Grieg és Stravinsky művei
Ligeti András vezényel. Közelférkőzni a darabhoz © Gramofon |
Debussy Tavasz című, kétrészes szimfonikus szvitjét alig hallani hazai hangversenytermekben. Az 1887-ben komponált darab mintha egy romantikus szimfonikus költeménynek és a francia zeneszerző által nyolc évvel később megírt, korszakos jelentőségű zenei freskónak, az Egy faun délutánjának keveréke lenne. A huszonhét éves komponista – akinek ekkor inkább Botticelli festménye szolgált mintául, mint a francia vagy az angol impresszionisták – mintha még nem találta volna meg újszerű gondolatai számára a megfelelő formát, s ez alaposan megnehezíti az előadók dolgát. A zenekari színek mégis tökéletesen érvényesültek, a szólók pedig megmutatták, hogy ez az együttes sem szűkölködik jó muzsikusokban, akik mesterei hangszerüknek. A mű jellegéből adódó töredezettség – amely néhány évvel később Debussy zenéjének már egyedien vonzó tulajdonságává lépett elő – itt néha fárasztó pillanatokat tartogatott. Nem tudtam felfedezni a zeneszerző által előírt forró hangulatot, kecses táncosságot, márpedig ez a zene jóval élesebb kontrasztokat is elviselt volna. Ezt a viszonylag szűk dinamikai és érzelmi skálát, a karakterek nem kellően merész vállalását többször éreztem a koncert alatt, pedig ennek leküzdése hatalmas többletenergiákat szabadíthatna fel a zenekar játékában.
Grieg „slágergyanús” a-moll zongoraversenye számomra elsősorban Jandó Jenő játéka miatt marad emlékezetes. Néhány ütemben – érdekes módon rendszerint a kevésbé exponált helyeken – a zongoraművész eksztatikus játékával nyűgözött le; ekkor, mint valami vulkánból, törtek fel a zongorából a hangok. Máskor pedig azt kérdeztem magamban: hol van ez a sodró lendület, ez az égető belső tűz, ez a félelmetes erő a többi ütemben? Miért nincs minden virtuóz futam, beszédes dallam mögött ott Jandó teljes személyisége? Ha megadatott számára az eruptív közlés ritka képessége és az ösztönös átfűtöttség, amivel egy nyolcvantagú zenekart is képes magával rántani, miért csak ilyen ritkán él vele?
A koncert második felében aztán az ősi ösztönök elementáris megnyilvánulásait hallhattuk Stravinsky Tavaszi áldozat című táncjátékában, amelynek értő és virtuóz előadása a modern zenekari játék alfája és ómegája. A bő félórás kompozíció sokszor agyonkozmetikázott előadásaival ellentétben Ligeti András ezúttal olyan pontjait villantotta fel a zenetörténet egyik legösszetettebb partitúrájának, amelyek hallatán nagyon is át tudtam érezni az 1913-as párizsi ősbemutató közönségének verekedésbe torkolló felháborodását. A pogány Oroszország sámándobjai, a halálba táncoltatott leány könyörtelen zenéje, a Kiválasztott dicsőítése már-már elviselhetetlen zűrzavarként, nyers barbarizmussal hatottak – márpedig miről szól a Tavaszi áldozat, ha nem erről? Úgy érzem, hogy ezzel a zenekarnak sikerült közel férkőznie a darabhoz, és megmutatnia, milyen is az, ha egy zene még ma is olyan modern és különleges, mint száz évvel ezelőtt.
Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely
Ellentétes félidők
A jubileumi Bartók-év nyitókoncertjének az volt a nagy kérdése, hogy a könnyű megoldásoktól és zenetörténeti közhelyektől irtózó Kocsis Zoltán hogyan tud megfelelni az ünnepi alkalomból adódó konvencionális elvárásoknak. A Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense szerint az eredmény: egy nagyon izgalmas és egy korrekt félidő.
Szívből jövő billentyűzés
A nyolcvanas években létezett egy tejivásra buzdító reklám, amelyben a vokál azt énekelte, hogy „nem lehet megunni, soha-soha nem lehet megunni!” Kritikusunk szerint a jazzrajongók ma is így vannak a Zawinul Syndicate zenéjével. De vajon mi az, ami ebben a zenében nem tud unalmas lenni?
Példás műsor muzsikusi vétkekkel
Nem hiszem, hogy a Zeneakadémia zsúfolt nézőterén akadt ember, aki ne ismerte volna a Bázeli Kamarazenekar karmestere, Christopher Hogwood nevét. A többség bizonyára a 17-18. századi zenék avatott tolmácsolóját látta benne, azonban a hatvanöt éves brit dirigens messze maga mögött hagyta azt a zenetörténeti korszakot, aminek világhírét köszönheti.
Bilincselő nosztalgia
Snétberger Ferenc évente kétszer, jól kiszámítható időközönként hazajár Berlinből, hogy a budapesti közönségnek hintsen egy kis gitármuzsikát. Aki már látta-hallotta koncertjeit, nagyjából tudja, mire számíthat. Kritikusunk mégis megpróbált újdonságot keresni a virtuóz művész játékában.
