A Nemzeti Filharmonikusok koncertje
Km.: Ránki Dezső (zongora), karmester: Kocsis Zoltán
Január 12., MÜPA; Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Ránki Dezső és Kocsis Zoltán. Gyerekkoruk óta együtt © Pető Zsuzsa/Művészetek Palotája

A megemlékezés után Kocsis másodszor is a pódiumra lépett, hogy mint varázsló, fölemelje a pálcáját. Kitört a vihar, Csajkovszkij Vihara. Shakespeare drámájára - mint lehetséges zenei témára - Sztaszov, a híres Ötök köréhez közel álló irodalmár hívta föl Csajkovszkij figyelmét. A Vihar erőteljes mű, így a szimfonikus fantázia előadására egy wagneri apparátus ült a hangversenyterem színpadára. Jó volt megismerni a darabot. Bár a programja követi a drámát, kevés köze van az eredeti mű szellemiségéhez. Prospero zenei portréja inkább rokon A hattyúk tava varázslójával, Rothbarttal, mit azzal a rezignált hőssel, akit Shakespeare elképzelt.

Bartók Első zongoraversenyével folytatódott a program, amely ma, nyolcvan év elteltével is lehengerlően hat a hallgatóra, beleszorít a székbe, akár egy hirtelen magasba emelkedő repülőgépben a nyomás. A háromtételes mű magánszólamát Ránki Dezső játszotta. A technikailag különlegesen nehéz versenyműben a zongoristára kényes szerep hárul: „a zongora valóban a zenekar egyik hangszere” - írta a műről Kroó György. A zongoraszólam föloldódik a zenekari játékban, aztán energikusan kiemelkedik. A háromfős ütős szólam – ahogy Bartók előírja – szokatlan helyen, a zongora közelében, a pódium előterében foglalt helyet. Az egész darab a dinamikáról szól, íme egy másik idézet: „ebben a kompozícióban minden a ritmus méhében születik…” A zongora is ütőhangszerként funkcionál, a hangjának kopogósnak kell lennie, de nem szólhat csúnyán. Ránki Dezső páratlan odaadással működött együtt a zenekarral és a karmesterrel, híven, mindenféle külsőséges megoldást hárítva szolgálta a művet, szigorúan a lényegre irányította figyelmünket. A közönség megértette e mérnöki pontosságú, puritán, de csillagközi távlatba mutató játékot, és nagy ünneplésben részesítette az előadókat, sokszor hívta vissza Ránkit és Kocsist. Bizonyára ismerik a reklámot, amelyben a „Mi már látjuk őket” szlogen beláthatatlan karriert jósol a felnövő gyereknek. Itt a közönség szerencsésebb nemzedéke fordított élményben részesült: mi már évtizedekkel ezelőtt láttuk őket együtt jönni a pódiumra. A két barna üstök ugyan őszbe csavarodott, de valami megfoghatatlan cinkosság most újra belengte az estet, a magyar zeneélet nagyobb gyönyörűségére.

A szünet után a Budapest Bábszínházban repertoáron lévő, Stravinsky-zenére készült produkciót, a Petruskát látta vendégül az NFZ. Az orosz zeneszerző bábunak képzelte el hősét – ez köztudomású. Stravinsky följegyezte a mű alkotásának csaknem minden mozzanatát. Ismert az is, hogy végül a Gyagilev Balett számára készült el a darab. A bábszínpadi feldolgozás lehetne egyfajta evidencia, ez a kísérlet azonban a katedrális méretű koncertteremben nem sikerült. A bábok pompásak, a „bábszínház a bábszínházban” kettős megoldása igen ötletes. De míg az emberméretű bábok a kis Andrássy úti színpad intimitásában óriásoknak tetszenek, itt csupán törpének látszottak. A zene (az árokba süllyesztett zenekar) lendületesen és plasztikusan mesélte el a groteszk történetet, a látvány azonban ezúttal nem kelhetett versenyre a muzsikával.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely